Tényleg újra eljött a totális háborúk kora?

„Minden kornak megvolt a maga fajta háborúja a maga feltételeivel és sajátos előfeltevéseivel” – írta minden idők legnagyobb hatású hadtudományi szerzője, Carl von Clausewitz a 19. század elején. Kétségtelen, hogy Clausewitznek igaza volt. Mégis meglepően nehéz jellemezni egy adott korszak háborúit, ez általában csak utólag lehetséges. Még nehezebb megjósolni, hogy milyen háborúk lesznek a jövőben. Amikor a háborúk típusa megváltozik, az új forma szinte mindig meglepetésként érkezik.

A 20. század második felében az amerikai stratégiai tervezőknek egy meglehetősen statikus kihívással kellett szembenézniük: a hidegháborúval, amelyben a szuperhatalmi konfliktusokat lehűtötte a nukleáris elrettentés, és csak a költséges, de mellékfrontokon vívott helyettesítő háborúkban dörögtek a fegyverek. A Szovjetunió összeomlása véget vetett ennek a korszaknak. Washingtonban az 1990-es években a háború koalíciók összeállításának kérdésévé vált. Beavatkoztak egyes konfliktusokba, amikor bizonyos szereplők megszálltak államokat, etnikai erőszakot szítottak, vagy civileket mészároltak le – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében Mara Karlin, a Johns Hopkins egyetem professzora, a Brookings Institute vendégkutatója, aki 2021 és 2023 között az Egyesült Államok védelmi miniszterének stratégiai tervezésért felelős miniszterhelyettese volt. 

A 2001. szeptember 11-i merényletek sokkja után a figyelem a terrorista szervezetekre, a felkelőkre, és más nem állami csoportokra terelődött. A „terrorizmus elleni háború” háttérbe szorította az állam állam elleni konfliktusokról való gondolkodást. A háború a 9/11 utáni időszakban erősen körülhatárolt jelenség volt. Gyakran korlátozott léptékű, és távoli helyszíneken, bizonytalan ellenfelek ellen vívták. Az évszázad nagy részében a hadtudományban egy államok közötti nagyobb háború kilátása az amerikai katonai gondolkodók és tervezők számára kevésbé volt prioritás, és amikor a középpontba került, akkor a kontextus általában egy Kínával való potenciális küzdelem volt, ami legfeljebb csak a távoli jövőben valósulhatott meg.

Az orosz invázió mindent megváltoztatott

Aztán 2022-ben Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. Ez lett a második világháború óta a legnagyobb szárazföldi háború Európában. Bár az orosz és ukrán parancsnokság alatt álló erők az egyedüli csapatok, amelyek konkrétan harcolnak egymással, a konfliktus az egész geopolitikai gondolkodást átformálta. Az Egyesült Államok és szövetségesei példátlan pénzügyi és anyagi támogatást nyújtanak Ukrajnának, miközben Kína, Irán és Észak-Korea is döntő módon segíti Oroszországot.

Kevesebb mint két évvel az invázió megindulása után a Hamász végrehajtotta október 7-i brutális terrortámadását Izrael ellen, ami kemény izraeli ellentámadást provokált ki a Gázai övezet felé. A konfliktus gyorsan összetett regionális problémává szélesedett, amibe több állam és számos nem állami szereplő vonódott be.

Mind Ukrajnában, mind a Közel-Keleten világossá vált, hogy az a viszonylag szűk hatókör, amely a 9/11 utáni korszakban meghatározta a háborúk definícióját, drámaian kiszélesedett.

Valójában aminek a világ ma tanúja, az ahhoz hasonlít, amit a teoretikusok a múltban „totális háborúnak” neveztek. A harcoló felek hatalmas erőforrásokat használnak fel, mozgósítják teljes társadalmukat, a hadviselést minden más állami tevékenység fölé helyezik, a célpontok széles skáláját támadják, és átalakítják saját és más országok gazdaságát. Az új technológiáknak és a globalizált gazdaság mély kapcsolatainak köszönhetően azonban a mai háborúk nem csupán a régebbi konfliktusok szimpla megismétlődései.

Ezeknek a fejleményeknek arra kell késztetniük a stratégákat és a tervezőket, hogy újragondolják, hogyan zajlanak ma a harcok, és ami döntő fontosságú, hogyan kell felkészülniük a háborúra a jövőben. Ha felkészülünk arra a fajta háborúra, amellyel az Egyesült Államoknak valószínűleg szembe kell néznie, az segíthet az országnak elkerülni egy ilyen háborút azáltal, hogy megerősíti a fő rivális elrettentésre való képességét. Ahhoz, hogy az egyre magabiztosabbá váló Kínát elrettentse attól, hogy olyan lépéseket tegyen, amelyek háborúhoz vezethetnek az Egyesült Államokkal – mint például Tajvan blokád alá vétele vagy megtámadása – Washingtonnak meg kell győznie Pekinget arról, hogy számára ezt nem érné meg megtenni, és hogy az ebből eredő háborút Kína nem biztos, hogy megnyerné. Ahhoz azonban, hogy az átfogó konfliktusok korában az elrettentés hiteles legyen, az Egyesült Államoknak meg kell mutatnia, hogy felkészült egy másfajta háborúra. Fel kell használnia a mai nagy háborúk tanulságait, hogy megakadályozzon egy még nagyobb konfliktust a jövőben – írja Karlin. 

Egyre összetettebbé válik a hadviselés

Az átfogó konfliktusok korának egyik legfontosabb jellemzője a háború demográfiájának átalakulása: a szereplők köre egyre sokszínűbbé vált. A szeptember 11-e utáni háborúk megmutatták a terroristacsoportok, a proxyk és a milíciák túlméretezett hatását. Ahogy ezek a konfliktusok elmérgesedtek, sok politikai döntéshozó azt kívánta, bárcsak visszatérhetne az állami hadseregekre való hagyományos összpontosításhoz – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egyes államok hatalmas összegeket fektettek be a védelembe. Vigyázniuk kellett volna, hogy mit kívánnak: az állami hadseregek visszatértek, azonban a nem állami csoportok korántsem hagyták el a színpadot.

A Közel-Keleten több állam hadserege egyre többször harcol vagy keveredik konkfliktusba meglepően befolyásos nem állami szereplőkkel. Gondoljunk csak a húszikra. Bár lényegében még mindig egy viszonylag kis lázadó mozgalomról van szó, a haditengerészet tisztviselői szerint mégis ők felelősek a legintenzívebb tengeri összecsapásokért, amelyekkel az amerikai haditengerészetnek a második világháború óta szembe kellett néznie. Irán segítségével a húszik a levegőben is a saját drónjaik gyártásával és telepítésével a súlyuk fölé kerekednek. Eközben Ukrajnában a kijevi reguláris erők nemzetközi önkéntesekkel harcolnak együtt

Oroszország hagyományos erőinek kiegészítésére pedig a Kreml a Wagner félkatonai szervezet zsoldosait vonta be, és több tízezer elítéltet küldött háborúba – ezt a gyakorlatot az ukrán hadsereg nemrégiben elkezdte másolni. 

Ebben a környezetben a partnererők kiépítésének feladata még összetettebbé válik, mint a 9/11 utáni háborúk idején. Az afgán és az iraki hadsereg kiépítésére irányuló amerikai programok a terrorista- és lázadófenyegetésekkel szembeni fellépésre összpontosítottak, azzal a céllal, hogy a baráti rezsimek szuverenitást gyakorolhassanak területük felett. Ahhoz azonban, hogy az ukrán erőket egy másik állam hadserege elleni harcra segítsenek felépíteni, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek újra kellett tanulniuk, hogyan kell tanítani.

A Pentagonnak egy újfajta koalíciót is létre kellett hoznia: több mint 50 országot hívott össze a világ minden tájáról, hogy az Ukrajna Védelmi Kapcsolattartó Csoporton keresztül koordinálja a megtámadott országnak szánt anyagi adományokat – ez volt a legösszetettebb és leggyorsabb erőfeszítés, amelyet valaha is tettek egyetlen állam hadseregének felállítása érdekében.

A rivális országok védelmi ipari bázisainak szerepe szintén alakította a háborúk új körvonalait. Az Ukrajnát támogató tucatnyi országban a hazai védelmi ipar nem tudott lépést tartani a kereslettel. Eközben Oroszország védelmi ipari bázisa újjáéledt, miután a bukásáról szóló találgatások erősen eltúlzottnak bizonyultak. Bár Kína Oroszországnak nyújtott támogatása látszólag kizárja a halálos segítséget, ennek ellenére Peking kritikus technológiákkal látja el Moszkvát. Irán és Észak-Korea is támogatta védelmi iparát azzal, hogy lőszereket és más cikkeket adott el Moszkvának. Nem az Egyesült Államok az egyetlen hatalom, amely felismerte a partnererők ellátásának és kapacitásuk kiépítésének értékét mind a harctéren, mind pedig otthon.

A hadviselő felek új sokféleségének és egymáshoz való viszonyuk összetettségének megértése kulcsfontosságú lesz az indo-csendes-óceáni térségben a jövőbeni konfliktusokban. Az Ukrajnában levont tanulságok a Biden-kormányzatnál a Tajvan megerősítésére irányuló erőfeszítésekhez vezettek. A szigetország 2023-ban kapott először külföldi katonai finanszírozást. Tágabb értelemben a stratégáknak mérlegelniük kell, hogy a jövőben az állam állam elleni hadviselés hogyan kombinálódhat a lázadással. Azt is át kell gondolniuk, hogy a harctéren és azon kívül lévő szereplők sokasága, beleértve a nem állami csoportokat és a Wagner-csoporthoz hasonló katonai magánvállalkozásokat is, hogyan támogathatja az elsődleges hadviselő feleket – írja a szerző. 

 (Borítókép: Ukrán tank 2022. november 23-án az ukrajnai Herszonban. Fotó: Chris McGrath / Getty Images)