Ezer napja, hogy Vlagyimir Putyin megtámadta Ukrajnát

Kereken ezer napja, 2022. február 24-én indított teljes körű inváziót Oroszország Ukrajna ellen, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök reményei szerint lezárhassa a már 2014 óta folytatott, ám befagyott konfliktust Kelet-Ukrajnában, valamint megállítsa Ukrajna nyugati integrációs terveit.

Az orosz csapatmozgások, valamint a hírszerzési információk szerint Oroszország egy villámháborúra készült: keleten a háború előtt két nappal Oroszország által de jure is elismert két szakadár „népköztársaság”, délről pedig a 2014-ben annektált Krím félsziget irányából próbáltak minél nagyobb területet elfoglalni, hogy biztosíthassák az annektálás óta Ukrajna felől leállított víz- és energiaellátását a Krímnek, míg északon Belaruszból Kijevet vették ostromgyűrű alá, hogy aztán a fővárost elfoglalva vagy leváltsák, vagy pedig kiiktassák Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt és kormányát.

A terv azonban nem valósult meg, hiába élvezett Oroszország mind létszámban, mind tűzerőben fölényt. Az amerikai hírszerzés elemzése szerint Kijev mindössze pár napig lett volna képes tartani magát, mielőtt az orosz hadsereg kezére kerülne – ezért is ajánlották fel Zelenszkijnek, hogy kimenekítik az országból, ami azóta az ukrán elnök híressé vált „nem fuvar, hanem lőszer kell” kijelentéséhez vezetett.

Azonban az amerikaiak az orosz hadsereg képességeit és szervezettségét felül-, az ukrán honvédők védelmi képességét és harci morálját alulmérték, így immáron változó intenzitással és kezdeményezéssel már ezer napja tart a 2022-ben teljes körű háborúvá váló, 2014-ben kialakult orosz–ukrán konfliktus.

De mi vezetett idáig? Milyen hatása van annak, hogy a második világháború óta ekkora inváziót hajtott végre egy nagyhatalom egy másik szuverén ország ellen Európában? Valamint mi lehet a háború vége?

Putyin régi céljait próbálta teljesíteni Ukrajnában

Vlagyimir Putyin orosz elnök többször is kijelentette, hogy Oroszország legnagyobb történelmi megalázása a Szovjetunió felbomlása volt, majd pedig az, hogy utána a NATO kelet felé terjeszkedett a korábbi szovjet érdekszférában.

Az utóbbi években az orosz elnök több ízben is arról értekezett, hogy az orosz és az ukrán szerinte egy nép, a háborút megelőzően pedig egy esszét is írt, amiben néhol történethamisítással próbálta alátámasztani, hogy Ukrajna valójában egy nem létező állam, és 2014-ben az Egyesült Államok és az Európai Unió rángatta bele az egyébként oroszok lakta Ukrajnát egy geopolitikai játszmába, amikor egy pufferállamot kívánt létrehozni Európa és Oroszország közé.

Putyin az esszéjében egyenesen azt állította, Ukrajna akkori vezetését 2014-ben a nyugati erők puccsolták meg és segítettek hatalomra szélsőséges, nacionalista neonácikat, akik militarizálták és oroszellenessé tették az ukrán társadalmat.

amit azzal az egyébként valótlan információval próbálta egyfajta kötelességgé tenni Oroszország számára, hogy az ukrán népet meg kell szabadítaniuk az elnyomó szélsőségesektől egy különleges katonai hadműveletben. 

Ugyanakkor a valóságban ennél teljesen más lehetett az oka Ukrajna megtámadásának.

Egyrészt Putyin nem szerette volna, ha Ukrajna kikerülne az orosz befolyási övezet alól. Az orosz elnököt elsősorban nem a NATO jelentette katonai veszély zavarta, amennyiben ahhoz Ukrajna csatlakozna, hanem az, ha egy korábbi szovjet tagállamban az emberek úgy döntenek, hogy a Nyugat által képviselt életmódot, értékeket és leginkább állami berendezkedést és kormányzást választják a Moszkva által hirdetett és képviselt alternatíva helyett, ami szerinte aláásná Oroszország befolyását ezen államokban.

mivel akkor végső soron akár az orosz társadalom is dönthetne úgy, hogy másképp szeretnének élni.

Részben hasonló okok vezettek 2008-ban a Georgia elleni, mindössze 16 napig tartó háborúhoz is, ahol az orosz invázió előtt egy nem kötelező erejű népszavazáson a georgiaiak 77 százaléka támogatta a NATO-hoz való csatlakozást, ezáltal Moszkva helyett inkább a Nyugathoz szerettek volna csatlakozni.

Putyin szerint a posztszovjet országok Nyugathoz való közeledését Nyugatról pénzelik, valamint a néhány országban végbement színes forradalmakat szerinte eleve a Nyugat szervezte. Emiatt

Ezen hosszú távú célját nem az ukrajnai háborúval kezdte, hiszen a nyugati országok közötti ellentéteket korábban is próbálta élezni, például amikor a szíriai háborúban a kurdok kapcsán fennálló török és amerikai ellentétet felhasználva szerette volna megzavarni a Washington és Ankara közötti kapcsolatokat, vagy az olcsó orosz földgázt szállító Északi Áramlat 2 megépítésével Németország és az Egyesült Államok, valamint Németország és más EU-tagállamok (például Lengyelország) közé ásott volna csatabárdot.

A háborút megelőzően a 2021 decemberében az Oroszország és NATO közötti kölcsönös biztonsági garanciákról szóló orosz szerződéstervezettel – ami valójában inkább orosz ultimátum volt, mintsem szerződéstervezet – pedig lényegében már a NATO jelenlegi formájában történő feloszlatását és gyengébb újraszervezését akarta elérni.

Hiszen abban Putyin például azt követelte, hogy a katonai szövetséghez 1997 után csatlakozó országokba további fegyvereket ne szállíthassanak – azaz a NATO teljes keleti szárnyába, köztük Magyarországra –, Ukrajnát ne vegyék fel tagjai közé és Oroszországnak is legyen beleszólása, hogy a független államok csatlakozhatnak-e a katonai szövetséghez, ami kérések a tagállamok számára teljességgel elfogadhatatlanok – ehhez egy új szerződést kellett volna a tagállamoknak elfogadniuk.

A posztszovjet államok orosz érdekszférában tartása, valamint a NATO felbomlasztása mindig is a hosszú távú célja volt az orosz hatalomnak,

Úgy vélte, a nyugati katonai szövetség nem állna ellen, ha egy állam erőből foglalna el egy másikat, amivel céljai teljesítése mellett otthon saját hatalmát, a világpolitikában pedig nemzetközi helyzetét erősíthetné meg.

Putyin elszámolta magát, méghozzá nagyon

Azonban az orosz elnök végül tévedett: egyrészt katonailag elszámolta magát, amikor úgy gondolta, hogy Ukrajnában gyors győzelmet arat, ráadásul hírszerzői források szerint az orosz hadsereg parancsnokai közül is sokan csak az invázió napján tudták meg, hogy nem hadgyakorlatot tartanak, hanem valóban megtámadják Ukrajnát.

Emellett nem számolt az ukrán ellenállás mértékével – mind katonai, mind társadalmi értelemben – sem, amit nemcsak ő, hanem mint fentebb írtuk, az amerikai hírszerzés is rendkívül alulmért.

Továbbá azt feltételezhette, hogy a NATO nem fog akadályt jelenteni az orosz agressziónak, Ukrajnát egyszerűen átengedik Oroszországnak, mivel a Nyugatot túlzottan elfoglalják saját problémái.

Putyin azt hitte, egy gyors háború során nemcsak Oroszországban, hanem a világon is megerősítheti pozícióját, azonban ennek teljesen az ellenkezője történt:

Az európai országoknak és az Egyesült Államoknak ugyanis az érdekeivel ellentétes Kijev kapitulációja, emiatt az első naptól kezdve támogatták Ukrajnát.

Európának ugyanis létfontosságú, hogy a jelenlegi európai védelmi architektúra megmaradjon, azaz Európán belül ne legyen háború, míg az Egyesült Államoknak az a fontos, hogy az általa dominált, nemzetközi szerződéseken alapuló világrendet ne váltsa fel a nyílt agresszió és az egyoldalú határmódosítások. Utóbbi ugyanis veszélyeztetné az Amerika számára jóval fontosabb érdekeit a világ más pontjain – például a csipgyártás miatt stratégiailag fontos Tajvan függetlenségét vagy az olajban gazdag közel-keleti szövetségeseit.

Az invázió emiatt hamar megrekedt, a villámháború helyett pedig a kezdeti orosz előretörések után állóháború alakult ki. Ugyan Oroszország megpróbálta áttörni a megmerevedett frontvonalakat és megváltoztatni a háború dinamikáját a fontos ukrán infrastruktúra bombázásával vagy elfoglalásával (például a zaporizzsjai atomerőmű esetén), de ez nem történt meg.

Ukrajna továbbra is kitartott, sőt, két ízben sikeres ellentámadásba is kezdett, védekezésre kényszerítve az oroszokat, miközben az orosz veszteségek pedig jóval nagyobbak lettek a tervezettnél. Ez az orosz katonák frusztráltsága mellett Oroszországban hatalmi konfliktussal is járt – míg előbbire példa a bucsai mészárlás és más, hasonló háborús bűncselekmények, utóbbit Jevgenyij Prigozsin egykori Wagner-vezér lázadása és halála, valamint az ablakból kieső orosz hivatalnokok és oligarchák esetei mutatják.

Putyin céljai csúfosan nem teljesültek, de az idő neki kedvezhet

A háború ezredik napján pedig az orosz elnök jelenleg távolabb áll valódi céljaitól, mint a háborút megelőzően.

Ukrajnában még inkább gyengült az orosz befolyás, hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalásokat megkezdték, valamint a Krím annektálása óta folyamatosan erősödő ukrán identitás és nemzettudat soha se volt ilyen erős, így Ukrajna teljes elfoglalása egyrészt egy olyan fenntarthatatlan helyzetet teremtene, mint ami az Egyesült Államoknak az afganisztáni jelenlét jelentett, másrészt azt a NATO továbbra se hagyná, hiába választották amerikai elnöknek ismét a politikailag befelé forduló Donald Trumpot.

Emellett a NATO nemhogy gyengült volna, de még a katonai függetlenségére korábban büszke Finnország és Svédország csatlakozásával még bővült is.

így amennyiben Putyinnak lett is volna terve, hogy Ukrajna után más európai országot is megtámad, attól elbúcsúzhatott.

Ugyanakkor a háború jelenlegi menete Putyinnak kedvez: miközben Európában, valamint az Egyesült Államokban folyamatosak a viták Ukrajna további pénzügyi támogatását illetően, az ukrán társadalom és hadsereg fáradtsága, valamint az utóbbi időben az orosz hadsereg lassú, apró, de folyamatos haladása miatt leginkább Zelenszkijen van a nyomás, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse az agresszort.

A Nyugat által kiközösíteni és kizárni kívánt Oroszország pedig talált magának új gazdasági partnereket és szövetségeseket, akiket nem a Kreml érdekei és céljai, hanem az Egyesült Államok vezette nemzetközi szerződéseken és az azokat megsértőkkel szemben alkalmazott szankciókon alapuló világrend ellenzése köt össze – Oroszországot ily módon nem hivatalosan Kína, Irán, valamint Észak-Korea segíti más-más célokból, megváltoztatva ezzel valamennyire a jelenlegi világrendet.

Az pedig jelenleg a jövő kérdése, hogy Donald Trump vezetésével az Egyesült Államok milyen külpolitikát fog folytatni és mennyire lesz aktív Európában. Trumpot ugyanis eddigi nyilatkozatai és a kampánya során elmondott beszédei alapján Ukrajna sorsa annyira nem érdekli, azonban leendő külügyminiszteréről, Marco Rubióról, valamint nemzetbiztonsági tanácsadójáról, Mike Waltzról ez már nem mondható el.

Rubio és Waltz Ukrajnát illetően reálpolitikát folytatnak, akik a háború mihamarabbi befejezését szeretnék elérni, ugyanakkor csakúgy, mint Trump, kettejük szerint is Amerika legfőbb riválisa nem Oroszország, hanem Kína – azt pedig jelenleg nem tudhatjuk, hogy ez ellen a jelenleg egy érdeken alapuló, rendkívül aszimmetrikus szövetséggel szemben az új amerikai adminisztráció milyen politikát fog folytatni, valamint hogy a jelenleg ideiglenes Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea közötti együttműködés mennyire lehet hosszú távú.

(Borítókép: Ukrán katonák Donyeckben, Ukrajnában 2023. január 7-én. Fotó: Diego Herrera Carcedo / Anadolu Agency / Getty Images)