Hogyan tudtak Aszadék és az alaviták 50 évig rátelepedni Szíriára?

Az alavita felemelkedés egy fél évszázados folyamat volt. Az 1920-ban még kirekesztett, marginális kisebbség 1970-re már szilárdan uralta Szíriát. Ennek az elképesztő átalakulásnak három szakasza volt: a francia mandátum (1920–1946), a szunnita dominancia (1946–1963) és az alavita konszolidáció korszaka (1963–1970).

A francia mandátum időszaka: az alavita autonómia (1920–1946)

Az I. világháborút követő francia fennhatóság leginkább az alaviták számára járt előnnyel. Az új hatalom igyekezett az összes kisebbséggel együttműködni, és erre leginkább az alaviták voltak „vevők”. Ők is jártak a legjobban: autonómiát nyertek, kikerültek a szunnita felügyelet alól; Szírián belül önálló államot (Latakia) is kaptak 1922 júliusában. A francia segítséggel létrejött alavita állam alacsony adót és jelentős francia támogatást élvezett.

Cserébe segédkeztek a francia uralom fenntartásában. Nagy számban jelentek meg, amikor a szíriaiak többsége bojkottálta a franciák által támogatott választásokat. A lakosság összlétszámához képest aránytalanul sok katonát biztosítottak a kormánynak, mintegy felét alkotva a Troupes Spéciales du Levant rendfenntartó nyolc gyalogzászlóaljnak, amelyek egyúttal a hírszerzést is biztosították. Az alaviták feloszlatták a szunnita tüntetéseket, leállították a sztrájkokat, és elfojtották a lázadásokat. Nyilvánosan támogatták a francia uralom folytonosságát, attól tartva, hogy Franciaország távozása a szunnita fennhatóság és elnyomás ismételt megerősödéséhez vezet. Az alavita vezetők petíciót is benyújtottak a francia miniszterelnöknek, kifejtve, hogy milyen veszély fenyegeti őket, ha ismét szunnita uralom alá kerülnek.

Félelmeik azonban nem igazolódtak be, sőt: felemelkedésük ekkor indult meg igazán.

Alaviták töltik fel a szunnita hatalmi struktúrákat (1946–1963)

A szunniták, különösen a városi szunnita elit örökölte a hatalmat, amikor a francia mandátum 1946-ban lejárt. A damaszkuszi szunnita kormány első lépésként integrálta Latakiát Szíriába (már azért is, mert ez a régió kínálta az egyetlen hozzáférést a tengerhez). Leverték a fegyveres ellenállást, majd eltörölték az alavita államot, és felszámolták az alavita katonai egységeket.

Az alaviták lassan megbékéltek a szír állampolgársággal, és innentől kezdve feladták a külön állam álmát. Ez a szemléletváltás, amely akkoriban csekély jelentőségűnek tűnt, valójában a szíriai politikai élet új korszakát nyitotta meg: az alaviták felemelkedését.

Miután felismerték, hogy jövőjük Szírián belül van, a 25 éves francia mandátum alatt szervezetileg (katonai és politikai értelemben is) megerősödött alaviták hozzáfogtak a hatalmi pozíciók módszeres megszerzéséhez. Átalakulásukban két kulcsfontosságú intézmény, a fegyveres erők és a Baasz Párt kapott különös jelentőséget.

A franciák távozása és a szunnita intézkedések ellenére nagyon sok alavita maradhatott a hadseregben, és továbbiak is folyamatosan érkeztek. Az alavita–szunnita szembenállást tekintve ez igencsak meglepő, de van rá magyarázat. 

Egyfelől a katonai szolgálat a kisebbségek számára kitörési lehetőség volt, a szunniták számára akadtak más megélhetési lehetőségek is, nagy részük megvetette a katonai hivatást és az ott szolgálatot teljesítőket. 

Másfelől a szunnita vezetők figyelmen kívül hagyták a hadsereget mint az állam eszközét; a belpolitikai hatalomra koncentráltak, a katonai kiadásokat leszorították, és a szunniták számára pedig nem tették vonzóvá a katonai karriert. 

A harmadik ok az volt, hogy fizetség ellenében felmentést lehetett kapni  a katonai szolgálat alól , az anyagi nehézségekkel küzdő alavita családok azonban ezt nem engedhették meg maguknak. Sőt, helyzetükből még előnyt is kovácsoltak: gyermekeik számára a katonai hivatással tisztességes megélhetést biztosíthattak.

A szunnita vezetők úgy gondolták, hogy a katonai erők ellenőrzéséhez elegendő, ha csak a magasabb pozíciókat tartják fenn maguknak. Ezért hagyták, hogy a kisebbségek töltsék be az alacsonyabb tiszti rangokat, s őket eleinte nem is engedtek feljebb lépni.

Oly mértékben, hogy végül alavitákkal kellett betölteni az üres pozíciókat, akik viszont már nem iktatták ki egymást, hanem ellenkezőleg, sorra hozták a hadseregbe az alavita klántagokat, s számuk egyre gyarapodott. Az alavita szolidaritás sokkal tartósabb együttműködési alapot kínált, mint a szunnita tisztek váltakozó szövetségei. Míg az árulástól való félelem uralta a szunnita katonák közötti kapcsolatokat, a megbízható etnikai kapcsolatok nagy előnyhöz juttatták a kisebbségi tiszteket. 

Az alavita felemelkedésben a katonaság melletti másik kulcsfontosságú intézmény, a Baasz Párt kapott még jelentőséget (a párt egyik alapítója, Zaki al-Arsuzi is alavita volt).

A katonasághoz hasonlóan a párt is vonzotta soraiba a vidéki és kisebbségi szíriaiakat, különösen az alavikat, akik a városokba tanulás céljából érkezett parasztok fiai voltak. Aleppóban például a középiskolás diákok háromnegyede a Baasz Párt tagjának vallotta magát. 

Különösen két doktrína vonzotta az alavikat: a szocializmus és a szekularizmus. A szocializmus gazdasági lehetőségeket kínált az ország legszegényebb közösségének. A szekularizmus – a vallás kivonása a közéletből – a megvetett kisebbségnek a kevesebb előítélet ígéretét kínálta. Mi lehetne vonzóbb egy elesett vallási közösség tagjai számára, mint e két ideológia kombinációja? 

Az alavita hatalmi struktúrák konszolidációja (1963–1970)

Az alavita hatalom megszilárdulása három eseményhez kapcsolható: az 1963. márciusi kettős puccs (a katonaságon és a Baasz Párton belül), az 1966. februári alavita puccs és az 1970. novemberi aszadi puccs.

Az 1963. márciusi puccs után hétszáz új tiszti pozíció nyílt meg a hadseregben: ennek felét az alaviták töltötték fel; a szunnita tisztek, még magas beosztásban is, csekély hatalommal rendelkeztek. 

Hasonló dinamika ment végbe a Baasz Pártban is: a vezető pártfunkcionáriusok szintén fele arányban alaviták lettek, s ez utóbbiak hozták helyi klánjaik tagjait. A hatalomra jutást követő évben a taglétszám megötszöröződött, így a párt ideológiai hovatartozásból felekezeti hovatartozássá változott. 

Ezek a változások – már elkésve – arra késztették a még szunnita hatalmat, hogy egy 1966 februári döntésben 30 alavita hátterű tisztet elbocsássanak a hadseregtől. Ez azonban csak terv maradt: egy alavita tisztekből álló csoport február 23-án átvette a hatalmat Szíria valaha volt legvéresebb kormányváltásában. Hivatalba lépve elküldték a más vallási csoportokhoz – először a szunnitákhoz és drúzokhoz, majd az iszmailitákhoz – tartozó rivális tiszteket, és megszerezvén a legfontosabb posztokat, eddig nem látott hatalomra tettek szert. 

Az alavita egyeduralom kivívása azonban még 10 esztendőn át tartott, igaz, ez már az alaviták „családon belül vitája” volt. Két vezetőjük (más-más alavita klán tagjaiként), az ideológus Szalah Dzsadid és a gyakorlatias Háfez el-Aszad (a közelmúltban lemondott Bassár el-Aszad apja) az 1960-as évek végéig küzdött egymással Szíriában a teljhatalomért. A rivalizálás Aszad 1970 novemberi győzelmével ért véget. Ez Szíriában tizenhét éven belül a 10. katonai puccs volt, majd hosszú ideig az utolsó. Háfez 2000 nyarán bekövetkezett halála óta pedig fia vitte tovább az alavita fennhatóságot. Egészen 2024. december 8-ig. De ez már egy másik történet.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.

(Borítókép:  Háfez al-Aszad szobrát döntötték le az emberek Szíriában 2024. december 9-én. Fotó: Murat Sengul / Getty Images)