Jó megállapodást kötöttünk-e az EU-val?

"Soha ne becsüld alá a készpénzlefizetés erejét!" (Bekeretezett idézet egy dél-koreai üzletkötő irodájának falán)

Igazságot tenni a rikácsoló politikusok között nem csak hogy lehetetlen, de szükségtelen is. Az Index koppenhágai embere mindenesetre úgy látta, hogy a bővítési csúcstalálkozó megkezdése előtt még meglehetősen sarokbaszorítottnak tűnő dán diplomácia (amely az Európai Unió részéről vezette a tárgyalásokat) péntekre riasztó módon összekapta magát, és bámulatra méltó ügyességgel szabdalta fel az elszánt és vért (pénzt) szimatoló tagjelöltek egységfrontját. Az asztalon lévő 40 milliárd mellett több mint 2 milliárd euró volt még elvileg az EU zsebében, de ebből kevesebb mint félmilliárdot kellett csak elköltenie végül.

Dán szalámitaktika

A dolgok technikai hátteréről annyit, hogy a tagjelöltek közös célja ("több pénzt!") annyira nem is volt közös. A viszonylag jó költségvetési kilátásokkal rendelkező Magyarország elsősorban a gazdáknak járó támogatások növelését szerette volna elérni. Lengyelország, Csehország, valamint Szlovénia inkább egyszerű készpénzért nyomult, hogy az EU-hoz viszonyított rossz pénzügyi mérlegén javítson. A többi hat tagjelölt pedig egyrészt nagyjából-egészében meg volt elégedve az addigi EU-ajánlattal, másrészt nem képviselt akkora politikai súlyt, mint mi négyen, a mostani bővítés legfontosabb alanyai. Ennyit a szilárd egységfrontról - ami nélkül pedig az EU fejére rántani az épületet reménytelen.

Innen a dánoknak nem volt annyira nehéz dolguk. A lengyeleket leválasztották azzal, hogy eléjük tettek még százmillió eurót (határőrizetre), és megígérték nekik, hogy azonnal elkölthetnek egymilliárd eurót egy olyan felzárkóztatási alapból, aminek iszonyúan bonyolult és szigorú szabályai miatt Varsó normális körülmények között könnyen lecsúszhatott volna egy csomó pénzről. Vagyis az eleinte makacskodó Leszek Millert a dánok egyszerűen megvették kilóra. A fajsúlyos lengyelek kiesése, és ugyanennek a módszernek a megismétlése megtette a hatását: a csehek és a szlovének is feladták, kisebb, de azért korrekt pénzkötegeket babusgatva.

A magyar delegáció így a végére egyedül maradt követelésével, hogy az EU növelje a politikailag érzékenyebb agrártámogatásokat (valószínűleg Kovács Lászlóéknak van tehát igazuk, amikor azzal dicsekednek, hogy ők "tartottak ki" legtovább). Ezt a problémát már a csúcstalálkozó elején sem tartotta túlságosan fontosnak senki rajtunk kívül, és miután a főszereplő lengyeleket betemették pénzzel, esély sem volt rá, hogy az Unió tovább emelje ajánlatát.

Összefoglalva: a tagjelöltek egységfrontja nem tudott sokáig kitartani, mert a dánok gyakorlatilag egyenként lefizettek mindenkit, halálra ítélve a bonyolultabb, potenciálisan drágább követeléseket, amikhez egyébként sem ragaszkodott mindenki. Így kicsit mindenki többet kapott, de jóval kevesebbet, mint amire elvileg lehetőség lett volna. (Ez a rekonstrukció főleg diplomatákkal és más tagjelölt országok újságíróival folytatott helyszíni beszélgetéseken alapul.)

Azért nem olyan rossz ez

Elvileg mi jártunk a legkevésbé jól a négyek közül, hiszen a magyar delegáció fő célkitűzése, az agrártámogatások emelése, nem valósult meg. De a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a támogatások ügyes átpántlikázása révén Budapest jórészt így is elérte azt, amit az elejétől szeretett volna: a magyar gazdák az első évben nem csak a 25 százalékát kapják annak a pénznek, ami a mostani tagoknak jár, hanem a felét. Az átmeneti idő is lerövidül, 9 évről 6 évre.

Ez nem olyan rossz, még akkor sem, ha részben a magyar büdzsét terheli: az Unióban, ahogy az okostekintetű Kovács külügyminiszter rámutatott, normális körülmények között tilos a nemzeti agrártámogatás. Másrészt a lefizetésből (nevezzük nevén), amitől remegni kezdett a lengyelek, csehek, szlovének térde, jutott nekünk is. És azért az az 56 millió euró nem fog annyira rosszul jönni Medgyessy Péter kormányának, pláne nem 2005-2006-ban (akkorra jár).

Fotó: Kisbenedek Attila

Ami a Koppenhága előtt elintézett dolgokat illeti: a magyarok valóban jó alkut kötöttek az agrártámogatásnál sokkal fontosabb versenyfejezetben (ez érinti a külföldi vállalatoknak járó állami támogatásokat is, és ez Magyarország esetében, túlzás nélkül állíthatjuk, létfontosságú kérdés). Siker az is, hogy növelték a tilalmi időt a külföldiek földvásárlására (bár némelyekben talán felmerül a kérdés, hogy pontosan miért is jó ötlet eltiltani a befektetőket a pénzhiánytól kiszikkadt magyar föld megvásárlásától).

Kicsit messzebbről nézve: kétségtelen tény, hogy kevesebb támogatást fogunk kapni az Európai Uniótól, mint a mostani tagállamok. Kevesebbet a mezőgazdaságnak, kevesebbet a fejlesztési-felzárkóztatási projekteknek. De látni kell - és ezt nem lehet elégszer leírni -, ez csak egyik része azoknak az előnyöknek, amiket az Európai Unió tagjaként ez az ország élvezni fog a következő évtizedekben.

Persze, nehezebb számszerűsíteni és ezért elképzelni, hogy mit is jelent a magyar gazdaságnak egy csaknem félmilliárd emberből álló, stabil, jólszabályozott és gazdag piachoz való korlátlan hozzáférés. Mit jelent a világ egyik legfejlettebb gazdasági-politikai térségéhez tartozni (mennyi befektetést garantál ez, például). Mit jelent egyenjogú tagként formálni a közös európai politikát, mit jelent az európai "családegyesítés". Hogy pátosszal szóljunk, mit jelent nem egyedül lenni többé. De mindezeket a dolgokat majd meglátjuk, szépen fokozatosan.