Ki vezesse Európát jövőre?

Juncker, Reding, Schulz, Verhofstadt, Rehn, Tusk, Barnier. A magyar olvasóknak korábban szinte teljesen ismeretlen nevek egyik napról a másikra bukkannak elő egy-egy újságcikk erejéig, amelyben jellemzően saját maguk, vagy közeli szövetségeseik elmélkednek arról, hogy miért ők lennének a legalkalmasabbak az EU kormányaként is emlegetett Bizottság vezetésére.

A Bizottság elnökét az uniós tagországok állam- és kormányfői jelölik, majd az EP választja meg. 2014 lesz az első év, amikor az európai vezetőknek figyelembe kell venniük az EP választás eredményét a jelöléskor. Hogy miként és milyen mértékben arról eltérő vélemények keringenek.

Az EP politikai csoportjai például egy olyan értelmezést alakítottak ki, hogy ha megnyerik a választást, akkor automatikusan az ő bizottsági elnökjelöltjüket kell előterjeszteni az állam- és kormányfőknek. Az utóbbiak, élükön Angela Merkel, frissen újraválasztott német kancellárral viszont nem fogadják el az értelmezést, és továbbra is szabad kezet követelnek az elnök kiválasztásában. Ideális esetben még október előtt sikerül kialakítani egy közös nevezőt, máskülönben a két fél közötti nézeteltérés politikai patthelyzetet eredményezhet. Ha ugyanis az Európai Tanács nem a parlamenti többségnek tetsző nevet terjeszti elő, akkor az EP egyszerűen megvétózza azt.

Az Európai Bizottság családi fotója - a sorokban önjelöltek bújnak meg!

Fotó: Európai Bizottság

A jelöltek listája mindeközben folyamatosan duzzad. Talán a legkomolyabb eséllyel Martin Schulz, az EP jelenlegi elnöke, és az Európai Szocialista Párt indul. Schulz mögött három évtizedes európai politikai karrier áll, élvezi saját pártja (a német SPD), és az európai pártcsaládja támogatását. Karakteres politikus, jó szónok, és önállóan gondolkodik. Egyesek szerint éppen ezért kapásból ki is esik a versenyből.

Az EUrologus tanácsi forrásai szerint Schulz jelölését csak az EP berkein belül veszik komolyan, máshol nincs támogatottsága. Ugyanakkor olyan véleményt is hallottunk, amely szerint Schulz jelölése adott esetben Angela Merkelnek is kedvező lehet. Ha ugyanis az előrejelzéseknek megfelelően tényleg baloldali többség lesz a 2014-es EP-ben, akkor Schulz jóváhagyásával nem lehet gond. Így személyében egy német politikus vezetné az EU végrehajtó testületét. Nem kellene attól tartani, hogy a német érdekekkel ellentétes javaslatokat tesz a testület (ez most is ritka), viszont egy markánsabb politikát folytató bizottság részben tehermentesíthetné Németországot, amely jelenleg minden jelentős európai politikai kérdésben dönt (legalábbis nem lehet nélküle döntést hozni). Schulz mellett más baloldali jelölt nem rúg labdába, úgyhogy kapásból átnézhetünk a másik politikai térfélre.

A jobboldali Európai Néppártot a kivárás és a tanácstalanság jellemzi. Hivatalos jelöltet csak 2014 tavaszán neveznek meg, de önjelöltekből nincs hiány. A legkomolyabb hírverést maga körül Viviane Reding igazságügyekért felelős alelnök csapta. Reding ugyanakkor számos ellenséget szerzett az elmúlt évek során. 2010-ben a franciaországi romák kitoloncolása kapcsán Nicolas Sarkozyt, és a francia jobboldali UMP-t, 2011-ben a magyar alkotmányosság bizottsági vizsgálatának sürgetésével Orbán Viktort és a Fideszt haragította magára.

Bár az utóbbi konfliktus könnyen kezelhető lenne az EPP-ben egyre inkább partra szoruló Fidesszel, a francia jobboldal támogatásának hiánya már nagyobb baj lehet. Reding taktikája az EUrologus információi szerint az lehet, hogy saját pártjának EP listáját vezetve bekerül az Európai Parlamentbe, eközben megszerzi az EPP elnök-jelöltségét, és e két pozícióval felvértezve győzi meg az állam- és kormányfőket arról, hogy őt jelöljék. Nem kis feladat, és szerintünk nem is megy majd neki.

Egy másik EPP-s a napokban egészen döbbenetes erejű érvvel állt elő. Michel Barnier, belső piaci biztos nem kevesebbet állított, mint "én vagyok a közös nevező. Se túl sok, se túl kevés, maga a közép." Barnier persze nem az amúgy is befáradt európai választókat igyekezett felrázni saját középszerűségének emlegetésével, hanem arra próbált utalni, hogy a lehetséges megoldások közül még mindig az ő jelölése a leginkább elfogadható az európai állam- és kormányfőknek. Legalábbis szerinte az ő személye vállalhatóbb a baloldal számára, mint Schulz a jobboldali-konzervatívoknak. Barnier érvelése elég bénán hangzik, de azt el kell ismerni, hogy elődje jelölésekor is egy hasonló kompromisszum érvényesült (akkor a baloldali spanyol és portugál kormányok álltak át, és támogatták Barrosot, az Ibér-félsziget szülöttjét).

Hadd játsszanak a fiúk, a végén úgyis én döntöm el mi lesz!

Fotó: Európai Bizottság

Néhány hónapja felmerült még Donald Tusk lengyel kormányfő neve is a lehetséges jelöltek között, de Tusk azóta nyilvánvalóvá tette, hogy célja a 2015-ös lengyel választások megnyerése. Ehhez az Orbán-kormány mellett is tüntetést szervező Jog és Igazság pártját kellene legyőznie, ami a közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint egyre nagyobb kihívás. Az sem elképzelhetetlen, hogy ha drasztikusan romlik Tusk helyzete, akkor a komolyan elgondolkodik a kormányfői szék lecserélésén, és érdemben beszáll a versenybe. Erre egyelőre kevés esélyt látunk.

A konzervatívok legesélyesebb jelöltje az örökös miniszterelnöki székét néhány hónapja elvesztő luxembourgi Jean-Claude Juncker lehet. Juncker messze a legtapasztaltabb európai politikus, hiszen majdnem két évtizede minden uniós csúcson részt vesz, mindenkit ismer, éles eszű, és nem nagyon létezik olyan helyzet az uniós politikában, amivel ne találkozott volna már karrierje során.

A liberálisoknál sem dőlt még el, hogy ki lesz a jelölt. Eddig a belga európai parlamenti frakcióvezető Guy Verhofstadt, és a finn pénzügyi biztos Olli Rehn neve merült fel. Verhofstadt és Rehn a liberálisok két ellentétes szárnyáról érkezett, előbbi inkább a polgári szabadságjogok harcosaként, utóbbi az európai megszorító politikák kérlelhetetlen ellenőreként került be a köztudatba.

Mindketten bővelkednek ellenségekben, a liberálisoknak pedig gyengébb eredményt jósolnak a következő választáson, így aztán sok esélyük nincs. Ráadásul a pletykák szerint az egykori dán miniszterelnök és NATO főtitkár Anders Fogh Rasmussen is helyezkedik. Rasmussen a másik EU-s vezető poszt, az Európai Tanácsi elnöki székre pályázik, feltéve, hogy a liberálisok erre a pozícióra fókuszálnak, és ejtik Verhofstadt és Rehn jelölését.

A versenyben üde színfoltot képeznek az Európai Zöldek, akik a közvetlen demokrácia kiterjesztésének jegyében előválasztáson döntenek a jelöltek személyéről. Az internetes szavazáson regisztrációt követően bárki leadhatja voksát. Magyar jelölt nincs, de szavazni akár magyarul is lehet. Annak az esélye persze, hogy a zöldek jelöltje nyer, elenyésző.

A legvalószínűbbnek jelenleg az tűnik, hogy a leendő bizottsági elnököt újra az európai vezetők zárt ajtók mögött zajló egyeztetései nyomán jelölik. Ami sajnálatos, mert így markáns vezető helyett valószínűleg egy újabb kompromisszumos jelölt kerül a Bizottság élére.

Ráadásul ha újra egy olyan elnöke lesz a legnagyobb hatalommal rendelkező európai intézménynek, akit a választóknak korábban esélye sem volt megismerni az muníciót ad azoknak, akik megkérdöjelezik az uniós intézmények demokratikus jellegét. Ha viszont valóban a frakciók jelöltjei közül kerülne ki a jelölt, azzal kicsit közelebb jutna az EU az európai politikai tér kialakiulásához. A nemzeti keretekben tartott EP választásokon lenne egy külföldi, a hazai politikához közvetlenül nem kötődő arc, saját programmal és üzenetekkel.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!