Mit kapott most Ukrajna az EU-tól?

További Eurologus cikkek

Pénteken Brüsszelben az EU és az új ukrán kormány képviselői társulási megállapodást kötöttek. Az Európai Bizottság elnöke azt is bejelentette, hogy fél éven belül Moldovával és Grúziával is ugyanilyen szerződést írnak alá. Ez lenne a tagság előszobája?

Egy klubban Szíriával és Egyiptommal

Az ukrán konfliktus kapcsán gyakran elhangzik, hogy az EU és Ukrajna között létrejött társulási egyezmény a tagság előszobája. Ez azonban nem feltétlenül van így. Jelenleg az EU-nak húsz országgal van aláírt társulási szerződése, például Egyiptommal, Szíriával és Dél-Afrikával. Ezek az országok nyilván soha nem fognak csatlakozni az EU-hoz, ez nem is szerepel a velük kötött szerződésben.

A legújabb társulási megállapodást most Ukrajnával írták alá, a jelenleg is érvényben lévő legrégibb szerződést 1964-ben Törökországgal kötötte az EU-előd Európai Gazdasági Közösség. Törökország példája világosan igazolja, hogy a társulási szerződés megkötése után még akkor is évtizedek telhetnek el úgy, hogy az ország alig kerül közelebb a csatlakozáshoz, ha a szerződő felek kifejezett szándéka az EU-csatlakozás tető alá hozása.

Bár a törökök 2005-ben (a társulási szerződés aláírása után 40 évvel) megkezdték a csatlakozási tárgyalásokat, eddig mindössze egy fejezetet zártak le a megtárgyalandó 33-ból, és az ország semmivel nincs közelebb az EU-tagsághoz, mint mondjuk 20 éve volt.

A társulási szerződés mellett az EU más néven és formában is szerződik harmadik országokkal. Például úgynevezett partnerségi és együttműködési szerződést kötött többek között Oroszországgal, Kazahsztánnal, illetve Kínával, amelynek értelmében a felek rendszeresen találkoznak és egyeztetnek különböző gazdasági és politikai kérdésekben. A társulási szerződés azonban ennél szorosabb kapcsolatot jelent.

Mégis ez a tuti

Kiemelt gazdasági és politikai kapcsolatok létesítése, a kereskedelmi korlátok kölcsönös lebontása, az emberi jogok és demokratikus értékek tisztelete, valamint egyszer, valamikor az EU-tagság lehetősége – az Ukrajnával aláírt társulási megállapodásnak ezek a főbb elemei.

Az ukránok több anyagi támogatást, vízummentes beutazást, valamint az ötszázmilliós európai piachoz való hozzáférést remélhetik. Tagságról egyelőre szó sincs, ennek a lehetőségét egyébként Martin Schulz, az EP német elnöke, és Francois Hollande, francia elnök is elvetette. Cserébe az EU demokratikus politikai intézmények megerősítését, a korrupció visszaszorítását és átfogó gazdasági reformokat szeretne látni a keleti szomszédnál.

Vannak jó példák

Az Európai Unió célja a társulási szerződések aláírásával, hogy olyan gazdasági-politikai fejlődési pályára állítsa a keleti szomszédokat, amely belátható időn belül független intézményrendszert, a demokratikus értékek, az emberi jogok tiszteletét, a gazdaságban pedig szabad versenyt eredményez. Ehhez az EU tagállamai anyagi segítséget, politikai támogatást adnak, valamint hozzáférést engednek a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetéhez, az 500 milliós európai közös piachoz.

Brüsszelben és az európai fővárosokban úgy látják, hogy ez a recept már többször bevált. A 90-es években ilyen együttműködést kötöttek a szovjet érdekszférából kiszakadt közép- és kelet-európai országokkal, a 2000-es évek második felétől kezdve pedig a nyugat-balkáni országokkal.

Magyarország például 1990-ben jelentette be, hogy csatlakozni kíván az Európai Közösséghez (ekkor még így hívták az EU-t), 1991-ben kötötte meg a társulási megállapodást, amely 1994-ben, miután az összes akkori tagállam ratifikálta, hatályba lépett. Ugyanebben az évben a magyar kormány benyújtotta formális csatlakozási kérelmét.

A csatlakozási tárgyalások 1998-ban indultak meg és öt év alatt zárultak le. Magyarország esetében tehát a társulási megállapodás aláírásától számítva mindössze 10 év telt el a csatlakozásig. A térség többi, 2004-ben csatlakozott országa nagyjából hasonló utat járt be, igaz, mindegyikük később kezdte a csatlakozási folyamatot, mint mi, és a magyar csatakozást a később érkezők lassították.

Az EU nagyobb lett és bonyolultabb

A nyugat-balkáni országok – Szerbia, Montenegró és Macedónia – esetében azonban már nem vezet ilyen egyértelmű út a társulástól a tagságig. Egyrészt azért, mert ezek az országok kevésbé siettek az EU által támasztott feltételek teljesítésével (például a háborús bűnösök kiadása a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek). Másrészt az uniós tagállamok körében sincs egyetértés arról, hogy milyen ütemben és meddig bővítgethető az EU, azaz, hogy „hol húzódnak Európa határai”.

Ennek ellenére a nyugat-balkáni országokkal kötött társulási szerződésekkel kapcsolatos tapasztalatok alapvetően pozitívak. Az uniós értékelés szerint az EU a szerződések kitárgyalásával és megkötésével stabilizálta a térséget, és Horvátországot behúzta az EU-ba. A többi érintett országban demokratikus keretek között bonyolítják le a választásokat, kisebb-nagyobb intézményi reformokat hajtanak végre, és piacgazdasági keretek között működtetik a gazdaságot.

Keleten a helyzet

Az EU célja, hogy a keleti szomszédoknál is hasonló változásokat érjen el, és az európai országokkal szimpatizáló, hozzájuk gazdasági és politikai szálakon kötődő országcsoportot, ha úgy tetszik „ütközőzónát” hozzon létre. Ezért került meghirdetésre 2008-ban a Keleti Partnerség program, amely az EU, valamint Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Moldova, Örményország és Ukrajna kapcsolatait terelte volna egységes mederbe.

Az a kezdetektől fogva világos volt, hogy EU tagságot belátható időn belül nem ígérhet ezeknek az országoknak. A Keleti Partnerség keretében folytatott tárgyalások célja a társulási és esetleg a szabadkereskedelmi megállapodások aláírása volt.

Ekkor azonban az oroszoknál elpattant a húr. Előbb 2008-ban konfliktus támadt a hivatalosan Grúziához tartozó, de orosz segítséggel már másfél évtizede elkülönült életet élő Dél-Oszétiában, amit aztán a hasonló helyzetben lévő Abháziával együtt függetlennek ismert el Moszkva. (Ezzel lényegében mindmáig egyedül van, még legközelebbi szövetségese, Belarusz sem vállalta az elismerést.) Ezután a Kreml nyomást helyezett Azerbajdzsánra, Örményországra és Ukrajnára, amelyek tavaly sorra mind elutasították a társulási szerződés aláírását, és eközben szorosabbra fogták a Moszkvának teljes mértékben kiszolgáltatott minszki vezetés pórázát.

50-50

A kijevi forradalom után az EU konszolidálná a Keleti Partnerséget. Ukrajnával már aláírta, Moldovával és Grúziával pedig az eredeti határidőt fél évvel előrehozva már idén júniusban aláírná a társulási megállapodást, míg a Keleti Partnerség többi szereplőjét, Azerbajdzsánt, Belaruszt és Örményországot elengedi.

Ez a megoldás egyébként jobban tükrözi a realitásokat, mint az EU eredeti terve. Örményország már tavaly szeptemberben bejelentette, hogy az Oroszország vezetésével létrejött Vámunió (TSZ) tagja kíván lenni, az Alekszandr Lukasenko vezette Belarusz európai közeledését nem hisszük, hogy bárki komolyan gondolta Brüsszelben, Azerbajdzsán jelentősége pedig a Nabucco gázvezeték tervének kútba esésével jelentősen csökkent Európa számára.

Kérdés, hogy az EU felé forduló országok politikai vezetése és a társadalom többsége vajon miként viszonyul a következő évek reformfolyamatához. Hogyan fogadják majd azt, hogy a cél, az esetleges EU csatlakozás beláthatatlan messzeségben van? Másrészt pedig felismerik-e, hogy a lényeg nem is igazán az, hogy ki mikor szakítja át a célszalagot, hanem hogy milyen gyorsan tud végigmenni az odáig vezető úton?