Melyik hadsereg rak rendet Európában?

Puzzle-seregek



A polgárok és a sajtó is szeret messiásszerepet tulajdonítani a nemzetközi szervezeteknek és hasonlóképp az uniónak. Eközben gyakran elfelejtjük, hogy az EU globális szereplőként ugyan számtalan esetben államként viselkedik, nemzetközi szerződéseket köt szuverén államokkal, fejlesztési segélyeket ad, de ez nincs mindig így. A gyakorlatban 28 ország érdekeit képviseli, azaz akár 28 különböző álláspont figyelembevételével kell döntéseket hoznia, majd végrehajtania.

Az Egyesült Államokkal ebből a szempontból össze se lehet hasonlítani. Leginkább azért, mert az EU ilyen felállásban majdhogynem alkalmatlan arra, hogy válságok megoldásában olyan segítséget nyújtson, amihez gyors határozatokat kell hozni. Egyszerűen nem tud azonnal reagálni, és ez belátható időn belül nem is fog változni.



EUFOR katonák hadgyakorlata Boszniában

Fotó: Elvis Barukcic

Az uniós külpolitika így más alapokon nyugszik, mint a tengerentúli: egyrészt meghatározó a humán biztonság, ami azt jelenti, hogy az államok helyett a hangsúly az egyéneken van. A gyakorlatban ez megelőzést, esetleg helyreállítást hoz, a missziók pedig kizárólag humanitárius célokat szolgálnak. Az európai szomszédságpolitika is erre épül. Az uniós vezérfonal szerint minél több a politikai, gazdasági és társadalmi interakció a szomszédos országokkal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy békében élünk egymás mellett.

Az EU számára tehát egyáltalán nem opció az, hogy azért keveredjen fegyveres konfliktusokba, hogy ezzel biztosítsa a szerinte ideális erőviszonyokat egyes országok között, nem a háborúzást tekinti a megfelelő megoldásnak. Ehelyett küzd a klímaváltozás vagy a globalizáció negatív hatásai ellen, kiáll az emberi jogokért, illetve egyre nagyobb figyelmet fordít a kiberbiztonságra. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyes EU-tagok ne ránthatnának fegyvert saját érdekeikért, erre példa Franciaország, amely komoly légierőt vetett be Maliban.



Nemzetközi konszenzuskeresés



Az EU külpolitikájának másik meghatározó tényezője, hogy törekszik a nemzetközi beágyazottság megteremtésére, azaz a döntéseit, lépéseit minél több ország támogatásával próbálja végrehajtani. Ehhez egyik oldalról a nemzetközi szervezetek jelölik ki a mozgásterét, másrészről megint csak a tagállamok. Így Líbiában például a NATO égisze alatt zajlott beavatkozás, míg a saját európai hadsereg felállítása, vagyis fel nem állítása a tagállamokon múlik. A megoldás a hadsereg esetében az lett, hogy a tagállamok nemzeti hadseregei alkotnak harccsoportokat. Magyarország tavaly márciusban a V4-ekkel írt alá szerződést , melynek értelmében 2016 első negyedévében Lengyelország vezetésével mi alkotjuk az EU-harccsoportot összesen 3000 katonával. A nemzetközi támogatás mögötti logika pedig egyszerűen a tagállamok külpolitikai lépéseinek legitimációját biztosítja. Magyarán mindenkit szépen sorba lehet állítani egy-egy döntés mögött, és a tagállamok közben szuverenitásuk megőrzésével saját kézben tarthatják a haderő alkalmazását.

 A valóság ezzel szemben

Azért az, hogy a történet mégsem ilyen egyszerű, legjobban Ukrajna példáján látható. Amíg politikáról volt szó, az EU élharcosként állt ki Ukrajna mellett, és ösztönözte az integrációra. Ellenben ahogy a konfliktus összecsapásokba torkollott, az uniós eszközök elfogytak. Ekkor jött a NATO. Március elején Lengyelország és Litvánia élve a washingtoni szerződés 4. cikkelyében foglaltakkal, jelezte a szövetségnek, hogy fenyegetve érzi biztonságát, és konzultációt kezdeményezett. Eközben volt olyan EU-s ország, amelyik az energiaellátását, más a kereskedelmi kapcsolatait, hazánk pedig a paksi bővítést féltette. Az EU a tagállamok eltérő érdekei miatt éppen ezért csak politikai és gazdasági szankciókról döntött, de fel sem merült a katonai beavatkozás lehetősége.

És ha már a nemzetközi szervezetek reakcióit taglaljuk, érdemes kitérni az EBESZ-re. A nagy múltú szervezet a profiljának megfelelően – kifejezetten a nem katonai megoldásokban játszik szerepet – a felek közti párbeszédet támogatta. Tehát ha az EBESZ-en múlik, szintén szóba se jöhet a konfliktus katonai megoldása.

Mindebben semmi meglepő nincsen, hiszen senki nem várta az EU-tól, se az EBESZ-től, hogy csapatokat vezényeljen Ukrajnába. Az Egyesült Államok nyíltan közölte, hogy katonailag nem avatkozik be, azaz Európára bízta az ügy kezelését. A NATO szintén óvatos, hiszen nem akarja lerombolni mindazokat az eredményeket, amiket a hidegháború vége óta sikerült összehozni az oroszokkal. Ugyanakkor fontos az is, hogy Ukrajna azok között az országok között található, amelyek NATO-csatlakozásra várnak, a tagországokra pedig érvényes a washingtoni szerződés 5. cikkelye, mely szerint ha valamely tagot külső támadás ér, a tagállamok katonai eszközökkel segítik. Azaz kitör a háború.

Francia EUFOR katona Kongóban

Fotó: Lionel Healing

A maximum, amit a jelen ukrán helyzetben elvárhatunk tehát a nemzetközi szervezetektől, hogy arra törekszenek, egymásnak ne tegyenek keresztbe. Ez nem is feltétlenül kell, hogy túl nagy bonyodalmat okozzon, hiszen a különböző nemzetközi szervezetek tagjai között nagyarányú az átfedés. Az EU és a NATO esetében külön szerződésben fogalmazták meg, hogy kinek meddig terjed a hatásköre. Nyilvánvalóan az se véletlen, hogy a NATO következő, már megválasztott, de csak szeptemberben debütáló új főtitkára Jens Stoltenberg, Norvégia egykori miniszterelnöke. Norvégia pedig egy olyan európai ország, amelyik nem tagja az EU-nak.

A NATO válságkezelő és stabilizáló műveletekben segíti az EU-t, mivel a NATO elsősorban katonai műveletekben tud hozzájárulni az EU sikereihez, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a NATO-nak erős politikai dimenziója is van. Az EU pedig politikai és gazdasági szervezetként nem foglalkozik haderőfejlesztéssel. Ukrajna mellett egyéb érzékeny témák is nehezítik ezt az elméletben természetes együttműködést. Törökország például Ciprus miatt akadékoskodik, a NATO-nak pedig fenntartásai vannak a folyamatosan, és olykor éles váltásokkal tarkított uniós külpolitikával.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!