Uniós krónika I. – Magyarország kontra EU

További Eurologus cikkek

Az elmúlt öt év legfontosabb eseményei az EU-ban, magyar szemmel. Első rész.

Összeszedtük a magyar szempontból legfontosabb uniós ügyeket az elmúlt évekből. Talán sosem volt ennyire intenzív a kapcsolatunk Brüsszellel – kár, hogy ezt egy szabadságharc keretében kellett megélni.

A Magyarország és az Európai Unió kapcsolatában jelentkező legfontosabb témákat két cikkben dolgozzuk fel. Elsőként az uniós intézmények és a magyar kormány évek óta tartó konfliktusait szedjük össze, míg második cikkünkben gazdasági kérdésekkel, valamint a 2011-es magyar EU-elnökséggel foglalkozunk.

Puszta-Putyin és a hazaárulók, avagy a Tavares-jelentés

A Tavares-jelentés elfogadásában kicsúcsosodó konfliktus igazi belpolitikai témává vált, a téma több figyelmet kapott, mint a csatlakozás óta bármely uniós ügy. A baloldalnak az utolsó reménysugár a magyar jogállamiság megmentésére, a jobboldalnak a multinacionális cégek és az európai baloldal titkos összeesküvése a magyar nép ellen. Az egyik oldalon a „Puszta-Putyin”, a másik oldalon a „hazaárulók” csaptak össze.

A második Orbán-kormány médiatörvényét, a magyar alkotmányos rendszer minimális társadalmi egyeztetés mellett elvégzett villámgyors átalakítását, a multi-, külföld- és EU-ellenességet 2010 óta sok helyről bírálták. De talán egyetlen intézmény sem foglalkozott vele annyit, mint az Európai Parlament, amely három határozatot és egy jelentést is szentelt a témának.

Minket másol Európa?

A Fidesz szereti úgy beállítani a történetet, mintha az EP akcióit a magyar baloldal kezdeményezte volna. Bár vitathatatlan, hogy az MSZP támogatta az állásfoglalásokat, az ügynek az adott lendületet, hogy az Orbán-kormány intézkedései valóban kivágták a biztosítékot az EU baloldali-liberális-zöld, és nem mellesleg mérsékelt konzervatív erőinél.

Az ő olvasatukban a Fidesz-kormányzás a gazdasági nacionalizmust a szabadságjogok korlátozásával vegyítette, és számos korábban érinthetetlennek gondolt tabut ledöntött. Ez veszélyes precedenst teremtett az európai kontinens mérsékelt politikai pártjai számára, amelyek egyszerre küzdöttek a gazdasági válsággal, és a populista, esetenként szélsőséges politikai erők előretörésével.

Az orbáni recept hatékony volt, ezt a Fidesz választási győzelme utólag is igazolta. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy a lépések összeegyeztethetőek-e a nyugati demokrácia alapértékeivel és a piacgazdaság működési elveivel.

A magyar különutasságot a kormány dicsőséges szabadságharcként értelmezte, vagy úgy, hogy Magyarország a számos problémával küszködő EU számára új, hatékony megoldásokat kínál. Ugyanakkor az intézkedések tartalma és a kivitelezés módja sokszor ellenérzést keltett uniós körökben. A külföldi tiltakozás tehát annak szólt, hogy Magyarország az uniós csatlakozással vállalta egy bizonyos szabályrendszer betartását, amit Orbánék számos ponton egyszerűen figyelmen kívül hagytak.

Tovaris Tavares

Az Európai Parlament 2011 óta három állásfoglalásban bírálta az Orbán-kormány különböző intézkedéseit. A legutolsó felkérte az EP alapjogokkal foglalkozó szakbizottságát, hogy foglalkozzon részletesebben a magyar helyzettel, és készítsen jelentést arról, sérültek-e az EU alapértékei és az uniós jog Magyarországon. A jelentés elkészítésének feladatát Rui Tavares portugál irodalomtudós, zöldpárti politikus kapta.

Tavares lelkiismeretesen kezdett neki a munkának. Megható volt látni, ahogy próbálkozik értelmes mederben tartani a vitát, mindenkit meghallgatni, majd feldereng neki, méhkasba nyúlt, és a magyar társadalom egy része számára ő lesz a nemzetre rárontó, kommunista „tovaris” (az itt-ott megjelenő állításokkal szemben Tavares soha nem volt kommunista párt tagja).

Érdemes leszögezni, hogy az Orbán-kormánnyal szemben kritikus, a magyaroknak több tucat ajánlást megfogalmazó jelentés készítésében néppárti, azaz a Fidesz pártcsaládjához tartozó politikus is részt vett, neve a jelentés munkadokumentumain szerepel. A Tavares-jelentés jogi erővel nem bírt, elfogadása után lényegében semmilyen hatást nem váltott ki a magyar kormányra.

Viszont a „magyar ügy” – amely brüsszeli értelmezésben azt a helyzetet tükrözi, amikor egy uniós tagállamban a hatalmon lévők aláássák a jogállamiságot – nem múlt el nyomtalanul az uniós intézményrendszerben.

Az EP-ben két jelentés is olyan mechanizmus kidolgozását sürgette, amely érdemi szankciókat tenne lehetővé hasonló esetekben. Az Európai Bizottság elő is állt egy nyilatkozattal, amelyben a magyar tapasztalatok alapján összegzik, mit tesznek a jövőben, ha valamelyik tagállamban antidemokratikus elmozdulás következik be vagy sérül a jogállamiság.

A magyar kormány performanszait elítélő EP-határozatoknak egyébként nőtt a támogatottsága, ezeket feltehetően a néppártiak egy része is megszavazta:

2011. március - Médiatörvénnyel kapcsolatos EP-állásfoglalás: 316 igen, 246 nem, 33 tartózkodás
2011. július - Alkotmánnyal kapcsolatos EP-állásfoglalás: 331 igen, 274 nem, 54 tartózkodás
2012. február - Átfogó jelentés elkészítésére felszólító határozat: 315 igen, 263 nem, 49 tartózkodás
2013. július - Tavares-jelentés: 370 igen, 249 nem, 82 tartózkodás

Kötelezettségszegési eljárások, politikai áthallással

2012 tavaszán Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is megelégelte a levelezést Orbán Viktorral. A bizottság a magyar jegybank függetlensége, az adatvédelmi biztos megbízatásának idő előtti megszüntetése, illetve a bírák nyugdíjaztatása miatt kötelezettségszegési eljárást indított Magyarországgal szemben.

Ez volt az a pont, amikor az érdemi jogi cselekvőképességgel bíró Európai Bizottság is beszállt a magyar kormánnyal folytatott politikai adok-kapokba. Igaz, Barroso sietett leszögezni, hogy a bizottság csak azokat a kérdéseket vizsgálja, ahol értelmezése szerint az uniós jog sérült. Az elnök távol tartotta magát a politikai csatáktól, amelyek továbbra is elsősorban a parlamentben zajlottak.

Magyarország gazdasági helyzete ekkor meglehetősen instabil volt, és széles körű nemzetközi felháborodás övezte a kormány kétharmados, egészpályás letámadását, a fékek és ellensúlyok rendszerének megbontását. Ebben a helyzetben úgy érezte a bizottság, hogy ahol az EU-jog engedi, ott jó lehetősége van rá, hogy sikerrel érvényesítse az uniós szabályokat.

Ami viszont ezután következett, arra szinte senki nem számított. Megindult a szabadságharc, és a kormány kommunikációjában Brüsszel hol Moszvával, hol a rezsidémonnal vált egylényegűvé. A kormány ahelyett, hogy kerülte volna, inkább kereste a konfliktusokat az EU-val. Orbánék rájöttek, hogy a hazai közvélemény előtt könnyen megnyerhetik a kommunikációs csatát, sőt, még politikai tőkét is kovácsolhatnak a szabadságharc mítoszából.

A magyar miniszterelnök Brüsszelben azt kommunikálta, hogy a nagyszabású átalakításra magyar választóktól kapott politikai felhatalmazást. Ráadásul – tette hozzá – ő az egyetlen, aki megállíthatja a Jobbikot és a növekvő EU-ellenességet az országban. Majd repülőre ült, és Budapesten egy egészen más történetet adott elő. Moszkvához hasonlította az EU-t, amelyet a baloldal és a multik arra használnak, hogy külföldről támadják az országot.

A híresen gyengén kommunikáló uniós intézmények ebben a helyzetben még saját mércéjükhöz képest is gyengén teljesítettek. Az Európai Bizottság még akkor sem próbálta a magyar közvéleményhez eljuttatni üzeneteit, amikor a magyar kormány egyes állításai tényszerűen nem voltak igazak.

Így a Budapest–Brüsszel-konfliktusban a kormány narratívája győzedelmeskedett. A szabadságharc pedig a kisember vigasza lett az élet összes viszontagságáért. A kormány hónapról hónapra fényes győzelmeket aratott a külföldi multikkal vagy a nemzetközi baloldallal szemben olyan konfliktusokban, amelyeket maga generált, és ahol ellenfelei nem léteztek, vagy ha igen, akkor inkább kerülték az összecsapást.

Mindeközben a magyar kormány több ponton engedményeket tett, hogy lezárja a kötelezettségszegési eljárásokat. A magyar ellenzék olvasatában ezek technikai jellegű engedmények voltak, érdemben nem befolyásolták a bírált politikai intézkedéseket. A bizottság viszont, miután megégette magát a kormánnyal folytatott kommunikációs párbajban, örömmel szabadult a témától.

A lezárt vitákban mindkét félnek az volt a célja, hogy a megállapodást sikerként kommunikálja. Orbánék a „visszavertük a brüsszeli támadást”, Barrosoék a „sikerrel lezártuk a jogi vitáinkat, több ügyben nyertünk” szöveggel próbáltak kimászni a kellemetlen helyzetből.

A három említett téma mellett több kötelezettségszegési eljárás indult (telefonadó, telekomadó, pálinkafőzés, kiskereskedelmi adó, cafeteria-rendszer átalakítása, stb.), amelyben a Brüsszel és Budapest is ért el sikereket. Tény, hogy a korábbi időszakhoz képest megnőtt a Magyarországgal szemben indított eljárások száma, és az egyes ügyek gazdasági-politikai jelentősége is jóval nagyobb. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy a 28 tagállam ellen több száz kötelezettségszegési eljárás zajlik, csak máshol általában kevesebb politikai hiszti övezi az ügyeket.