Európa külügyminisztere a végét járja

Catherine Ashtont neve valószínűleg teljesen ismeretlen a magyar közvélemény nagy része számára, pedig öt éve elvileg ő szab irányt az EU külpolitikájának. A feladatai alapján olyan, mintha Európa külügyminisztere lenne, de mégsem az. Ráadásul éppen azok a tagállamok akadályozzák a munkáját, akikért dolgoznia kellene. Teljes a zűrzavar: ismerjék meg az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének történetét.

Rajz: Medvey Johanna

Fotó: eurologus

A most 58 éves Catherine Ashton Nagy-Britanniában kezdte politikai pályafutását. A hetvenes évektől a nukleáris leszerelésért dolgozott civil szervezetekben, de foglalkozott oktatással, egészségüggyel és kultúrával is. A kilencvenes években már közeledett a pártpolitikához, de sokáig csak tanácsadóként dolgozott.

1999-ben, Tony Blair miniszterelnöksége idején lett a brit Munkáspárt képviselője a parlament felsőházában, amivel együtt járt az is, hogy nemesi rangot kapott, ekkor lett Upholland bárónője. Utána már szaladt a szekér: 2001-ben az oktatási minisztérium államtitkárává nevezték ki, 2002-ben bízták meg az ifjúsági ügyekkel, 2004-től alkotmányügyi parlamenti államtitkár, 2007-től igazságügyi államtitkár lett. 2007 júniusában Gordon Brown kabinetjének a tagja volt, illetve ekkor választották a parlament felsőházának elnökévé. A pozícióval járó feladat volt az is, hogy a lisszaboni szerződést elfogadtassa a felsőházban.

2008 júniusában Brüsszelben találta magát, ő váltotta a kereskedelmi biztosi poszton a szintén brit Peter Mandelsont. Karriere itt kisebb csorbát szenvedett, Ashtont ugyanis politikai ellenfelei nem tartották szakmailag megfelelően felkészültnek a pozíció betöltésére. Valódi törést végül nem okoztak a támadások, és az Európai Parlamenten is átment a kinevezése. A masírozás folytatódott, 2009 novemberében Ashtont nevezték ki az EU külügyi- és biztonságpolitikai főképviselőjének. A lisszaboni szerződés életbelépésével létrehozott posztot ő töltötte be először.

Európa = Cathy

Itt érdemes pár szót ejteni magáról az új pozícióról. Ezt a posztot azért hozta létre az Európai Unió, hogy végre választ adhasson Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter kínzó kérdésére, miszerint kit hívjon, ha Európával szeretne beszélni. Kissinger arra utalt, hogy míg az Egyesült Államokban, Kínában vagy Oroszországban teljesen világos a vezetői struktúra, addig az Európai Unióban nincs egyetlen olyan vezető, aki külpolitikai kérdésekben a többiek nevében tudna vállalásokat tenni. 

A 2009 decemberében hatályba lépett lisszaboni szerződés hozta létre a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő posztot, elsősorban azért, hogy az EU egységesebben és hatékonyabban tudja képviselni az érdekeit a világpolitikában. A főképviselő nem a tagállamok helyett dolgozik, bár akkor a leghatékonyabb, ha a 28-ak azonos állásponton vannak. Ez azonban ritka, így a feladat sokkal inkább arról szól, hogy kiegészítse az egyes országok politikai és diplomáciai tevékenységét.

Catherine Ashton

Fotó: Francois Lenoir

Ashton kinevezése igazi európai kompromisszum eredménye. Származása azt szimbolizálja, hogy Nagy-Britannia szervesen kapcsolódik az EU-hoz. Szintén fontos volt, hogy a balközép politikai táborhoz tartozik, mert 2009 -ben, amikor legutóbb újraosztották a vezető európai pozíciókat, akkor a Bizottság és az Európai Tanács elnöki széke is jobboldali politikushoz került. Továbbá a négy európai topvezető közül ő az egyetlen nő, aminek szintén fontos szimbolikus jelentősége van.

A szimbólumok és a kompromisszumok világán túl azonban sokan kétségbe vonták, hogy az amerikai, orosz vagy kínai vezetők fajsúlyos és egyenrangú partnerként kezelik-e majd a brit bárónőt. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mindenesetre hátradőlhetett, hiszen a nemzetközileg politikai arénában gyakorlatilag ismeretlen Ashton személye semmiféle fenyegetést nem jelentett a hatalmára.

Intézményi buktatók

A főképviselő irányítása alatt álló Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ), az EU külügyminisztériuma is 2009-ben debütált. Hamar kiderült, hogy nem lesz egyszerű működtetni a szervezetet, hiszen a tagországok érdekei annyira eltérnek, hogy nehéz egységes külpolitikai álláspontot kialakítani a rázósabb helyzetekben.

Emellett a kis országok nagyobb képviseletet, garantált kvótákat akarnak az uniós külügyminisztérium állományában. Ashton viszont bármennyire is fontosnak tartja az egyensúlyt, továbbra is inkább a szakmai felkészültségre helyezi a hangsúlyt. Az EKSZ működéséről szóló alapdokumentum csak annyit határoz meg, hogy a munkatársak harmada a tagállami delegáltakból áll, kétharmada pedig az EU intézményeinek külügyi alkalmazottaiból, de figyelembe kell venni a földrajzi és a nemi arányokat is. 

Az események élesben tesztelték az új uniós szervezetet az utóbbi években. Gondoljunk csak az Arab tavaszra, az iráni nukleáris leszerelésről folytatott tárgyalásokra, a koszovói függetlenség kikiáltása utáni rendezésre, vagy Ukrajnára. A külpolitikai elemzők véleménye általában igen kritikus Ashton teljesítményével kapcsolatban. Az Arab tavasz idején a kezdeményezés végig a tagállamoknál volt. Francia és nem összeurópai kezdeményezésre került sor a Moammer Kadhafi megbuktatásához vezető líbiai beavatkozásra. Az EU képtelen volt egységes álláspontra jutni az egyiptomi, a tunéziai, vagy az algériai események megítélése kapcsán. Ráadásul az Ashton-éra semmilyen megoldással nem szolgált például arra, hogy Európa miként reagáljon a globális hatalommá váló Kína és India előretörésére, vagy arra, hogy az Egyesült Államok európai katonai jelenléte jelentősen csökkent az utóbbi években, esetleg arra, hogy miként vehetnék fel az európai országok a harcot a kibertámadások ellen.

Az ötéves mandátum végén viszont már a sikerek is jöttek. Az iráni nukleáris tárgyalásokon Ashton ért el áttörést. Olyannyira, hogy John Kerry, amerikai külügyminiszter csak akkor érkezett a tárgyalások helyszínére, amikor már lehetett tudni, hogy az irániak hajlandóak a megállapodásra. Szintén fontos szerepet játszik a külügyi szolgálat az ukrán válság rendezésében is. Ebben a kérdésben ugyanis (mint oly sok minden másban) annyira megosztottak az európaiak, hogy inkább elfogadják egy pártatlan szervezet közvetítését, mint azt a lehetőséget, hogy a másiknak engedjék át a tárgyalások irányítását.

Akárhogy is ítéltetik meg Ashton ötéves külügyi főképviselői teljesítménye, a közösségi szabályok szerint egyszer töltheti be ezt a pozíciót. Vagyis a pozíció része lesz a huszonnyolcak állam- és kormányfői illetve az EP között most zajló nagy osztozkodásnak. S ugyan nincs akkora kapkodás a külügyi főképviselői posztért mint az EB elnöki helyéért, de több komoly jelölt is akad. 

Például Radoslaw Sikorski, lengyel külügyminisztert emlegetik, akinek a neve a NATO főtitkári poszt kapcsán is felmerült. Vele kapcsolatban a legnagyobb kérdés az, hogy a most zajló ukrán konfliktus idején bevállalja-e Európa azt, hogy egy, az oroszokkal kifejezetten ellenséges külügyminisztert nevez ki a posztra.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!