Nem ezekre a vezetőkre vágyott ma Európa

Hatvan évnyi európai integráció után, ha baj van, még mindig a német és a francia vezetőért szalad az összes európai politikus. Az általános vélekedés szerint ők a sztárok, a valódi döntéshozók, a kontinens legmeghatározóbb politikai szereplői. Az EU-s miniszterek tanácsában francia-német tandem nélkül alig van megegyezés. Az Európai Parlamentben Franciaország és Németország adja a legnépesebb küldöttségeket a Néppártban és a szociáldemokratáknál is.

Ha az volt a mai szerepléssel a cél, hogy a két politikus történelmi távlatot adjon egy önsajnálatba fulladt európai közösségnek, csúfos kudarcot vallottak. Talán arról kellett volna beszélniük, hogy bár van egy csomó gond, de Európa alapvetően jó hely, az európai vezetés pedig új lendülettel mindent megold majd. Ehelyett megerősítették azt a tudatot a hallgatóságban, hogy válságról válságra ugrálunk, és a politikai vezetés képtelen megbirkózni a saját megosztottságával. Nem csoda, hogy a Merkel és Hollande után felszólaló EP-képviselők mind a határozottság, a politikai vízió, a lelkesedés és az erő hiányát kérték számon rajtuk.

A lendület tartja egyben az uniót

Egy évvel ezelőtt ugyanebben a teremben a dél-amerikai Ferenc pápa arról tartott elgondolkodtató beszédet , hogy az Európai Unió elmerült a technikai részletekben, és szem elől tévesztette magát az embert. A nagy eszmék, amelyek egykor inspirálták Európát, úgy látszik, elvesztették a vonzerejüket, és az intézményeinek a bürokratikus részletei léptek a helyükbe.

A lelkesedést a történelmi lendület tartotta fönn, és egyre inkább úgy látszik, hogy ez 2004-re nagyjából kifulladt. A világháború vége óta minden évtizedben egy jó öles lépéssel előrébb ugrott az európai összefogás. A szén- és acélközösség, a közös piac, a vámunió, Nagy-Britannia csatlakozása, a déli bővítés, a közép-európai rendszerváltás, Schengen, a közös pénz, és a nagy keleti bővítés. Ennyi. Kifogytunk a szimbolikus lépésekből, ami megfogható, átérezhető jelentést adott annak, hogy mit jelent összetartozni Európában.

Mostanra a támogatások elosztása maradt, a szakpolitikai egyeztetések, szakmai tervezés, stratégia-alkotás: a mindennapi munka, ami a tömegek számára nem látványos. Ez egy ország esetében is kevés lenne. Csakhogy egy országnak nem kell folyton bizonyítania a létjogosultságát a kritikusai előtt, míg az Európai Uniónak igen.

Az unió nagykorú lett, az intézményrendszere pontosan úgy működik, mint akármelyik országé. Unalmasan, döcögve, hibásan, úgy, hogy állandó reformokra szorul. De mégsem egy nemzetállam, ezért az emberek összetartozásának érzését nem tudja egy közös identitásból elővarázsolni. Más források után kell néznie, hogy összekovácsolja a lakóit. Ez volt eddig a bővítési lelkesedés, és a felismerés, hogy gazdasági-pénzügyi területen minél több dologban működünk együtt, annál nagyobbat szakítunk belőle közösen.

Mostanra viszont túl bonyolult ez az unió: „Van az euró Európája, a belügyi együttműködésből kimaradók Európája, a schengeni Európa, az EU-n kívüli gazdasági közösség Európája: ez egy káosz!” – mutatott rá a szerdai vitán Guy Verhofstadt, a liberális-demokraták frakcióvezetője.

Honnan kapunk lelket?

Ha nincs már lendület, a vezetőktől várnánk, hogy öntsenek lelket az unióba. Valami olyasmire, amit a szerdai vita utolsó öt percében kaptunk a francia köztársasági elnöktől, amikor hevesen védte az integrációt a brit elszakadás-párti Nigel Farage-zsal szemben.

Az európai intézmények viszont legtöbbször kompromisszumos vezetőket kaptak, akikből hiányoztak a megfelelő kvalitások, hogy szimbolikus alakokká váljanak. Éppen ezért esett rájuk a választás, mondják sokan – hogy az EU ne nőjön a nemzetállamok fejére az emberek szemében. A portugál José Manuel Barroso szinte észrevétlenül volt tíz évig az Európai Bizottság elnöke.

De nem is ez a baj, mert abból még senki nem szerzett tekintélyt a tömegek szemében, hogy egy európai uniós intézmény élén állt. Nemzetállami gondolkodásmódban élünk, nemzetállami politikusok kell, hogy átmentsék a korábban megszerzett tekintélyüket az unióba, ha fel akarjuk építeni az EU "brandet". Ezért hívták Strasbourgba a francia elnököt és a német kancellárt.

Nem ők azok

Angela Merkel viszont nem vizionárius politikus. Erős, megfontolt, tekintélyt parancsol, amikor megjelenik. Mindenkivel tárgyal, mindenkit megnyugtat. Pontról pontra halad előre és keresi a megoldást a vitás ügyekben. Racionalizáló ember, de nem lelkesítő.

Nigel Farage szerint Merkel főként arra ügyel, hogy alulértékelt maradjon az euró, és a német ipar degeszre kereshesse magát az exportokból. A zöldpárti Rebecca Harms szerint pedig csak az érdeki, hogy a német autóipar pörögjön. A kancellárnál meg is nyomott egy piros gombot ez a magyarázat, mert a válaszában élesen kikelt a német autóiparban dolgozó tízezrek védelmében.

François Hollande-ban megvan a szív, de a saját országában annyira népszerűtlen, hogy az a nemzetközi tekintélyét is aláássa. Átmeneti politikusként írt róla az Index, és lehetséges, hogy valóban Nicolas Sarkozy két elnöksége közötti figuraként emlékszik majd rá az utókor.

Visszatértünk a hatvanas évekbe

Az ötvenes-hatvanas évek vitái élednek újra a mai EU-ban, amikor Charles de Gaulle, a francia elnök körömszakadtáig védte a nemzetállamok Európáját, a föderalistább elképzeléseket dédelgető többi nyugat-európai országgal szemben. Most viszont a francia elnök látszik a szorosabb egyesülés legnagyobb szószólójának: becsületreméltó indulattal követelt közös külpolitikát és közös védelmi politikát az EU-nak szerda délután, és úgy tűnt, tényleg hisz benne, hogy ez adhat új erőt az uniónak. Hatvan éve álmodoznak erről Európában.