Saron és Arafat szűk lehetőségei

A lehetőségek, amelyek közül Izrael választhat, nem túl biztatóak. Ráadásul már korábban mind kipróbálták őket. A szokásos válasz egy ennyire véres merényletre az Arafat vezette Palesztin Hatóság irodáinak, biztonsági épületeinek, fegyverraktárainak lövetése, földről, vízről, levegőből. A látványos ellentámadás kielégítheti a bosszúra (jogosan) éhes izraeli közvéleményt, de a megoldáshoz nem visz közelebb. Sőt: további gyengíti az amúgy is szétcsúszott Arafatot, aki így még kevésbé tudja visszafogni a Hamasz és az Iszlám Dzsihád radikálisait, amint azt Izrael nap mint nap követeli tőle.

Egy pár napja kiszivárgott izraeli katonai jelentés szerint Arafat hiába is próbálkozna a militánsok letartóztatásával, még ha nagyon akarna is, sem biztos, hogy tudna mit tenni. Szakértők szerint a palesztin elnök már rég elveszítette uralmát a területek egy része felett, a szélsőségesek nem engedelmeskednek neki. Két nappal ezelőtt heves tűzpárbaj tört ki a palesztin rendőrség és az Iszlám Dzsihád fegyveresei közt, amikor előbbiek harmadszor is megpróbálták letartóztatni a radikális szervezet egyik vezetőjét.

Izrael elűzné Arafatot?

A másik lehetőség, amit egyre többen követelnek Izraelben, főként a jobboldali pártok keményvonalasabb tagjai (köztük nem egy a kabinetben is ott ül) és a hadsereg egyes vezetői, az egy átfogó támadás a palesztin területek ellen. Arafatot és embereit újra emigrációba kényszerítenék, a Palesztin Hatóság ellenőrizte területeket pedig izraeli irányítás alá helyeznék.

A probléma ezzel a megoldással egyrészt az, hogy bár katonailag könnyen kivitelezhető, hosszú távon komoly áldozatokkal járhat. Korántsem biztos, hogy az izraeli katonaság nagyobb vérveszteség nélkül fenn tudná tartani a rendet a palesztin városokban a gerillaharcra berendezkedett palesztinokkal szemben. Másrészt nagyon kevesen kétlik Izraelben, hogy a megszállt területeket (legalábbis nagyobb részüket) előbb-utóbb valamilyen formában vissza kell juttatni a palesztinoknak. Újra elfoglalni mindent, miután az elmúlt évtizedben a területek egy részéről fokozatosan kivonultak, alaposan hátravetheti a tárgyalásos rendezést. Amelynek egyébként az elmúlt év eseményei után is több híve van Izraelben, mint a totális háborúnak.

Amikor nemrég a palesztinok megöltek egy kabinetminisztert, Izrael egy olyan választ adott, amely valahol a kettő közt helyezkedik el. A katonaság bevonult több palesztin városba, és megtámadták a Palesztin Hatóság épületeit és állásait. Az akció látványosságát csak relatív értelmetlensége múlta felül, és a katonaságot később fokozatosan vissza is vonták a korábbi izraeli vonalakhoz.

Saron és Arafat keze is meg van kötve

Ennek fényében pedig alighanem tovább folytatódik a kötélhúzás, a lanyha háború. Az izraeli miniszterelnök bizonytalankodása is ezt jelzi: bár Ariel Saron a keményvonalas izraeli politika jelképe, eddig csak igen-igen óvatos válaszokat adott a palesztin támadásokra. A tárgyalás mellett viszont szintén nem tudja elkötelezni magát: Arafat, jól tudja, most már nem érné be kevesebbel, mint a zsidó telepek építésének leállításával, és a blokád megszűntetésével. Erre Saron aligha lesz képes, mert támogatásának egy része szélsőjobboldali és keményvonalas politikusktól származik. Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy a tárgyalások újrakezdését "hét nap teljes csönd", majd egy hathetes "nyugalmi időszak" előzze meg. Teljesíthetetlen követelés.

Főleg, hogy Arafat keze is meg van kötve. Izrael azt követeli tőle, hogy mozduljon a palesztin szélsőségesek ellen, amire feltehetőleg képtelen. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád népszerűbb mint valaha, főleg mint Arafat korrupt rezsimje. A mindenki által hős szabadságharcosnak tekintett terroristákat nem tartóztathatja le, főleg nem izraeli parancsra. Az intifádát így nemigen tudja leállítani, legalábbis addig nem, amíg valamit fel nem tud mutatni a halottak százaiért cserébe.

Úgy tűnik, egyikük sem pisloghat.