Az iszlámizmus bukása

Az iszlámizmus, vagyis az iszlám vallást politikai filozófiájának középpontjába állító politikai irányzat, annak is harcias, türelmetlen, "fundamentalista" változata igen sok figyelmet kapott az elmúlt időszakban. Nem csak a szeptember 11-i események miatt, de az izraeli-palesztin konfliktus újbóli fellángolása kapcsán is. Az izraeli megszállás ellen öngyilkos merényletek tucatjaival harcoló palesztin Hamasz, az amerikai "imperializmus" ellen repülőgépbombákkal küzdő al-Kaida egy olyan életveszélyes jelenség benyomását kelti az elborzadt nyugati tévénézőkben (és politikusokban), amellyel legalábbis számolni kell. Sőt: amely napjainkban az egyes számú fenyegetést jelenti a Nyugatra. De mindenesetre képes arra, hogy háborúra kényszerítse Amerikát, ami azért nem rossz.

Ennek fényében elsőre meglepő az a kijelentés, amelyet Gilles Kepel tesz könyvében. A Jihad: The Trail of Political Islam fő állítása az, hogy az iszlámista mozgalmak, noha a hetvenes-nyolcanas években igen nagy politikai súllyal rendelkeztek, és nem egy országban (Szudánban, Iránban és később Afganisztánban) sikerre is vitték az iszlám forradalmat, napjainkban már "az utolsókat rúgják". Az ötletekből kifogytak, társadalmi támogatásuk és hitelük nagy részét elveszítették, ideológiájuk zsákutcának bizonyult. "Az Egyesült Államok elleni kétségbeesett támadás az iszlámizmus elszigeteltségének, felmorzsolódásának és hanyatlásának, nem pedig ellenállhatatlan erejének szimbóluma" - írja Kepel, aki az arab tudományok professzora a párizsi Politikai Tudományok Intézetében, a terület elismert szakértője és számos könyv szerzője.

Az első sikerek

Kepel az iszlámista mozgalmak bő három évtizedes történetének bemutatásával illusztrálja mondanivalóját. A hatvanas évek közepén kezdi, amikor Egyiptomban kivégezték Szajíd Kutbot, az iszlámizmus egyik fő ideológusát. Kutbnak azért kellett meghalnia, mert az iszlám középpontba állítását, egy vallási alapokon álló állam létrehozását javasolta akkor, amikor a gyarmati sorból kiszabaduló arab (és muszlim) világ divatos ideológiája a szekuláris, szocialista színezetű nacionalizmus volt. Kutb ezt egyszerű istentelenségnek tekintette, ami ellen minden igazhitűnek küzdenie kell; márpedig ilyesmit erőltetni egy diktatúrában nem megy.

Kutb elképzelései azonban számos követőre találtak az arabok számára katasztrófával végződő 1967-es arab-izraeli háború után. A háború - a féktelen korrupció és az önkényuralom mellett - diszkreditálta a vesztes arab rezsimek által képviselt nacionalizmust. Ráadásul olyan időszakban jött, amikor az arab városok népessége az erőltetett iparosítás következtében hirtelen megduzzadt. A nagy népességnövekedés (50 százalékos 1955 és 1970 között), az ebből fakadó magas munkanélküliség, valamint az oktatás kiterjesztése miatt megszaporodott írástudók nagy száma azt jelentette, hogy hirtelen nagy piaca lett azoknak a radikális ideológiáknak, amelyek a hitelét vesztett nacionalista elit leváltását és egy új rend létrehozását követelték. Az iszlám középpontba állítása ráadásul lehetővé tette, hogy a mozgalom ne csak a fiatal városi szegényeket, de a vallásos középosztályt és az igen konzervatív arab-muszlim társadalom más rétegeit is meg tudja szólítani.

A mozgalmak megerősödéséhez hozzájárult az 1973-as arab-izraeli háború is, amelynek legnagyobb nyertesei a Perzsa-öböl olajsejkségei lettek, elsősorban Szaúd-Arábia. Az olajárak megugrása lehetővé tette, hogy a szaúdiak az egész régióban, sőt az egész világon hatékonyan propagálhassák az iszlám általuk képviselt, türelmetlen, puritán vállfaját, a vahabizmust.

Mindennek megfelelően az iszlámista mozgalmak számos sikert könyvelhettek el a következő két évtizedben. Legnagyobb győzelmüket 1979-ben Iránban érték el, amikor a perzsa sah megbuktatása után iszlám köztársaságot hoztak létre Ruhollah Khomeini ajatollah vezetésével. A nyolcvanas években megjelentek és jól szerepeltek Libanonban, Szudánban, Palesztinában, Egyiptomban és Afganisztánban is. Itt amerikai és szaúdi támogatással a Szovjetunióval is felvették a harcot, ráadásul sikeresen.

Az iszlámizmus kudarca

De az afgán háború végeztével az iszlámizmusnak bealkonyult, írja Kepel könyve második felében, amelyben tulajdonképpeni mondanivalóját igyekszik alátámasztani. Ahol az iszlámisták "vegytiszta körülmények" közt sikerre tudták vinni forradalmukat (így Iránban, de nem a háborús Afganisztánban), ott ez annak volt köszönhető, hogy maguk mögé tudták állítani a társadalom legfontosabb rétegeit; stabil szövetséget hoztak létre a vallási gondolkodók, a hithű középosztály és a könnyen radikalizálható, fiatal városi szegények közt. Ahol ez a szövetség nem jött létre, vagy idő előtt felbomlott, ott kudarcra voltak ítélve.

Egyes országokban például az állam a kulturális szféra átengedésével a maga oldalára tudta állítani a vallási gondolkodókat, ezáltal részben kifogva a szelet a radikálisok vitorlájából. Ez történt például Malájziában. Ugyanitt a gazdaság sikeres integrálása a globális kapitalizmusba leválasztotta a hithű középosztályt a mozgalomról, az állam hűbéresévé tette a forradalmi és radikális csoportok ellenében. Másutt az erőszak tett be a mozgalmaknak. Az afganisztáni háború után rengeteg "főfoglalkozású" fanatikus szóródott szét az iszlám világban, hozzájárulva az iszlámista mozgalmak radikalizálódásához. Ez szinte mindenhol terrorhadjáratokhoz vezetett, ami aztán elijesztette az esetenként szimpatizáló középosztályt, megkönnyítve az állam dolgát a mozgalom felszámolásában. Ez történt Egyiptomban és Algériában.

"A kilencvenes évekre a középosztály és a szegény városi fiatalság radikálisan eltérő érdekei egyre nyilvánvalóbbá váltak, lehetővé téve az állam számára, hogy megnyerje magának az első csoportot, míg a másik egyre inkább az erőszak és a terrorizmus hatása alá került" - írja Kepel. Ez végül tönkretette az iszlámistákat, megfosztva őket a kulcsfontosságú társadalmi támogatástól.

Ahol mégis győzni tudtak, végső kudarcukat az idő hozta el. Iránban lassan kiderült, hogy a papság irányította "iszlám állam" ugyanolyan korrupt és elnyomó, mint elődje. Az ajatollahok a gazdaság modernizálására is képtelenek voltak. A kiábrándulást mutatja, hogy a kilencvenes évek végén az elnök- és parlamenti választásokon is elsöprő többségbe kerültek a reformpárti erők. Afganisztánban a tálibok uralma romba döntötte az egész országot, és senki nem sírt utánuk, amikor az Egyesült Államok szétverte rezsimjüket.

A jövő?

Kepel szerint az al-Kaida terrortámadásai pusztán a megmaradt szélsőséges mozgalom kétségbeesett kísérletei a kezdeményezés visszaszerzésére, a figyelem felkeltésére. Bin Laden mozgalmának nincsen valódi támogatottsága az Amerika-gyűlölők pillanatnyi lelkesedésén túl. Látványos katonai ereje nem tükrözi társadalmi beágyazódottságát, a kulcsfontosságú rétegek egy országban sem állnak mögötte. Ahogy más országokban is kifulladtak a nyers terrorizmushoz forduló iszlámista szervezetek, úgy az al-Kaidának sincs esélye arra, hogy valódi társadalomformáló erővé váljon, hisz az emberek többségének támogatását - túlzott radikalizmusa miatt - nem bírja. Láthattuk, hogy a szervezet kisöprését Afganisztánból nem követte lázadás - de még csak morgolódás se - az arab utcán.

A kilencvenes évek végének és az új évezred iszlámista mozgalmának valódi helyzetét jobban mutatják azok az új iszlámista pártok, amelyek alaposan megreformálták magukat - véli a szerző. Például Törökországban, Indonéziában vagy Marokkóban, ahol e pártok alárendelik magukat a demokrácia játékszabályainak, és az emberi jogok fontosságát hangoztatják. Kepel szerint ők egy új "iszlám demokrácia" előhírnökei lehetnek.

Kepel érvelése szédületes tárgyi tudásával együtt igen meggyőző, noha jópár kérdést nyitva hagy. Elsősorban azt, hogy nem támadhat-e fel a szélsőséges iszlámizmus halottaiból. Hiszen a muszlim országokat még mindig jórészt inkompetens és korrupt diktátorok uralják. A sebes népszaporulat és a gazdasági pangás pedig gondoskodik arról, hogy mindig legyen elég dühös és elégedetlen fiatal (egyes arab országokban a lakosság közel fele 15 éven aluli), akiket aligha lehet nehéz radikalizálni. Nem termékeny-e továbbra is a talaj a szélsőséges ideológiák számára, akár az iszlámizmus az, akár valami más?

Jihad: The Trail of Political Islam
Gilles Kepel
Belknap Harvard, 2001