Kína öt éven belül megtámadhatja Tajvant

Tajvan a kínai polgárháború végén, a Kuomintang szigetre szorulása után került az amerikai érdekszférába. Csang Kaj-sek és másfél millió híve 1949-ben a kommunista csapatok elől egyszerűen átmenekült az amerikai katonai megszállás alatt álló szigetre. Azóta Peking folyamatosan jogot formált Tajvanra. Furcsa ketősség áll fenn: az államok többsége de jure nem ismeri el Tajvant önálló országnak, és csak Pekinggel tart fenn diplomáciai kapcsolatokat. De facto azonban a legtöbb fejlett ország kiterjedt gazdasági kapcsolatokat ápol Tajvannal. Vagyis amíg a XX. század végén a Peking által óhajtott és követelt „egy Kína” elvet minden külföldi hatalom elfogadta, a gyakorlatban Tajvan önálló államisága érvényesült.

Ebből a kettősségből Kínának egyre inkább elege van. Peking 1949 óta többször bejelentette, hogy a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, hogy ezt a szerinte törvénytelen állapotot megszüntesse, és ragaszkodik ahhoz, hogy Tajvan ismerje el az „egy Kína ” elvet, miközben Tajvan tárgyalni sem hajlandó Kínával, amíg az nem demokratikus ország.

A Tajvan-kérdés miatt egyre nőtt Peking és Washington ellentéte is, és a politikai szembenállás a Tajvani-szorosban a katonai konfliktus lehetőségét is magában hordozza. A hidegháború után elsőként komolyabban az 1996. márciusi tajvani elnökválasztások alatt nőtt meg a katonai feszültség a Tajvani-szorosban. A kínai hadsereg demonstratív felvonulást tartott, Washington pedig két amerikai repülőgép-anyahajót vezényelt a térségbe.

A 2004-es tajvani elnökválasztások idején Peking már korszerű atom-tengeralattjárókat, légi utántöltő gépeket, rádióadásokat blokkoló berendezéseket és új típusú rakétákat vonultatott fel a Tajvani-szoros nyugati részén. A kínai légierő és haditengerészet azt gyakorolta, hogy hogyan veheti át az ellenőrzést a szorosban még akkor is, ha Tajvan segítségére siet egy nagyhatalom.

Tönkreverni az egész kínai haderőt

Az 1990-es években Kínának még nem volt meg a kellő ereje ahhoz, hogy ráerőszakolja politikai akaratát Tajvanra, de még ahhoz sem, hogy sikeres katonai inváziót indítson ellene. Még annak ellenére sem, hogy a 375 ezer fős tajvani hadsereggel szemben a kínai hadsereg létszáma még minidg 2,5 millió fő volt 2000-ben, és a harckocsik, páncélozott harcjárművek, tüzérségi eszközök, repülőgépek, tengeralattjárók számában legalább háromszoros volt a szárazföldi Kína fölénye, azaz megvolt a sikeres támadáshoz szükséges 3:1 arány.

A kínai néphadsereg fölénye azonban csak csalóka mennyiségi fölény volt. A két hadsereg között ugyanis óriási minőségi különbségek voltak az 1990-es években. Még 2000-ben is a 23 milliós lakosságú Tajvan katonai költségvetése alig maradt el a majdnem 1,3 milliárdos szárazföldi Kína katonai költségvetése mögött. Különösen nagy volt Kína lemaradása a légierő és haditengerészet területén, márpedig ez az a két haderőnem döntene el egy katonai konfliktust a Tajvani-szorosban.

Valójában Pekingnek 1949-től az ezredfordulóig a legkisebb esélye sem lett volna egy Tajvan elleni katonai konfliktusban. Amerika egyik legfontosabb távol-keleti pillére, Tajvan így a hidegháború után teljes katonai biztonságban lehetett, sőt ez a biztonság sok szakértő szerint az 1990-es években még fokozódott is. A katonai elemzők többsége még az ezredfordulón is azon a véleményen volt, hogy Kína a XXI. század első évtizedeiben aligha lesz képes a sziget megszállására, sőt a tajvani haderő önmagában képes feltartóztatni és tönkreverni az egész kínai haderőt.

És ott volt Tajvan legfontosabb katonai, politikai és gazdasági szövetségese, az a Egyesült Államok, amely a hidegháború vége óta egyértelműen hegemón szerepre tett szert az egész eurázsiai peremvidéken. Az Egyesült Államok pedig többször kijelentette, hogy egy kínai támadás esetén megvédi a szigetországot.

Felborul a katonai helyzet

Az elmúlt tíz évben azonban drámai változások kezdődtek a Tajvani-szorosban, a katonai erőviszonyok az 1990-es évek végétől kezdve módosulni kezdtek. Kína az elmúlt majdnem harminc évben átlagosan 8 százalék körüli éves GDP-növekedést produkált, 1980 és 2006 között megnyolcszorozta GDP-jét. Az óriási gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy Kína jelentősen fejlessze haderejét is, úgy, hogy közben az 1987-es 4,2 millióról 2006-ra 2,3 millió alá, azaz majdnem a felére csökkentette hadseregének létszámát.

Ez a létszámcsökkenés jelentős technikai fejlesztésekkel párosult. Az elmúlt 10 évben rendszerbe állt modern – elsősorban orosz – haditechnikai eszközök jelentősen növelték a néphadsereg csapásmérő képességét. Peking megértette, hogy a Tajvan elleni invázió kulcsa az erős kínai légierő megteremtése; az elmúlt években modern repülőgépeinek a számát – nem számítva a régi repülőgépek felújítását – 400 darabra növelte. Egyértelmű volt az is, hogy Kína előbb-utóbb megteremti a saját modern hadigazdaságát. A kínai hadiipar az ezredfordulóra két harmadik generációs vadászgépet fejlesztett ki részben saját erőből, részben vett vagy „elcsent” technikák beépítésével: a J-10-es és JH-7-es vadászgépeket.

Tajvan viszont az elmúlt években szinte semmit sem költött új fegyverekre. Annak ellenére sem, hogy a szigetország az ezredfordulón hivatalosan meghirdette, hogy a 2000 és 2010 közötti időszakban 50 milliárd dollárral növeli a katonai költségvetését. Az új haditechnika beszerzése azóta is késik, elsősorban költségvetési gondok, másodsorban a tajvani ellenzék egyet nem értése miatt.

Egyébként több nyugati szakértő szerint a kínai katonai költségvetés a hivatalos érték többszörösét is elérheti, hiszen nincsenek benne a kutatási, fejlesztési, infrastrukturális kiadások, de még a katonai nyugdíjak sem. Nem hivatalos adatok, például a Pentagon becslése alapján a kínai katonai költségvetés 2006-ban meghaladta a 90 milliárd dollárt. 2005-re az USA után a Kínai Népköztársaság rendelkezett elméletileg a Föld második legütőképesebb hadseregével. A tajvani haderő még az első tízben sem volt benne. Ez persze nem sokat jelent, a világ legerősebb hadseregét szedettvedett lázadók kötik le Irakban és Afganisztánban, a harmadik legerősebb hadsereg, az izraeli pedig eg tízezer fős gerillahadsereget sem tudott legyőzni Libanonban.
(A kínai–tajvani fegyverkezési verseny >>>>>)