Laura, Alida
15 °C
32 °C

Koszovóban teljesedik ki a szerb Trianon

2007.12.09. 21:13
A szerbek és a koszovói albánok nem jutottak egymással dűlőre, így lehet, hogy már csak néhány nap választ el minket a független Koszovó kikiáltásától. Szerbia a Koszovót elismerő államokból visszahívja majd nagyköveteit, de ezen kívül mást nem igen tehet. És mindenki reménykedik, hogy a koszovói albánok a sikeren felbuzdulva nem akarják elűzni az alig 5 százaléknyi szerbeket.

Hétfőn zárul le a szerbek és albánok tárgyalásának határideje a kétmilliós Koszovó státusáról. Nem meglepő, hogy a másfél éve, közvetítőkkel zajló megbeszélések – a felek általában ugyanabban a helyiségben sem voltak hajlandók tartózkodni – eredménytelenek maradtak. A szerbek legfeljebb valamiféle szuperautonómiát voltak hajlandók adni, az albánok ragaszkodtak a teljes függetlenséghez – és az utóbbiak várva várták december 10-ét, hogy a nemzetközi közösség bejelenthesse a tárgyalások kudarcát, és végre kikiálthassák függetlenségüket.

Az előzetes várakozások ellenére azonban a függetlenség kikiáltásával még várni fognak, pedig a 2006-ban megválasztott és a novemberi választásokat elvesztő, de még hatalmon lévő miniszterelnök életútja mást ígért. Agim Ceku még a horvát hadsereg tisztjeként harcolt a szerbek ellen a kilencvenes évek első felében, így kamatoztatva a belgrádi katonai akadémiai diplomáját, valamint a Jugoszláv Néphadsereg tüzérségi tisztjeként szerzett tapasztalatait.

Agim Ceku mostani miniszterelnök 2001-ben koszovói hadseregparancsnokként

A most 47 éves Ceku a horvát háború után Koszovóba tette át székhelyét és a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, az UCK-t szolgálta. Nem véletlen, hogy egy szerbiai bíróság népirtás és terrorizmus vádjával körözést adott ki ellene, és egyszer Szlovéniában, egyszer pedig Magyarországon őrizetbe is vették, de mindkétszer szabadon engedték.

Agim Ceku, hasonlóan sok más radikális politikushoz szerte a világban, hatalomra kerülve már óvatosabban fogalmaz. Egy minapi brüsszeli konferencián azt mondta, hogy egyoldalúan nem kiáltja ki a függetlenséget. Nem arra gondolt persze, hogy megvárja Belgrád beleegyezését, mert arra ítéletnapig várhatna, de erről majd később. (Ceku utódja egyébként az UCK belső köréhez tartozó Hashim Thaci lesz.)

Ceku azt akarja, hogy az Egyesült Államokkal és Európával (értsd: az EU-val) együttműködve kiálthassa ki Koszovó a függetlenségét. Az USA-val nincs is semmi gond, nem úgy az Európai Unióval: igen, már megint a régi lemez, a közös külpolitika hiánya, ami minduntalan megkérdőjelezi az EU jövőjét és komolyan vehetőségét. Pedig ideje lenne, hogy Európa maga oldja meg ezt a problémát, nem úgy, mint a kilencvenes években a horvát–szerb konfliktust vagy Bosznia-Hercegovina kérdését, ahol totális alkalmatlanságáról tett tanúbizonyságot.

Most Ciprus, Görögország, Szlovákia, Románia és Spanyolország zárkózik el a függetlenség egyoldalú kinyilvánításának elismerésétől, nehogy bátorítást adjon e lépés saját kisebbségeinek. Pontosabban: Ciprus és az amúgy szerbbarát Görögország a ciprusi törökök, Spanyolország a baszkok és katalánok, Szlovákia és Románia a magyarok miatt nem adná áldását a független Koszovóra.

Ceku világossá tette, hogy a december 19-i ENSZ biztonsági tanácsi vitája előtt semmiképpen nem kiáltja ki a hivatalosan még szerbiai tartománynak számító terület függetlenségét. Egyes elemzések szerint december 31-én születhet meg a független Koszovó, feltéve, ha megváltozik a függetlenséget most még ellenző öt EU-tagállam véleménye. E változat szerint Oroszországnak nem osztanak lapot e kérdésben, mivel az oroszok szerepe hétfőn véget ér azzal, hogy, az USA-val és az EU-val közösen, nem sikerült megegyezésre bírniuk a szerbeket és a koszovói albánokat.

És valóban, igaz ugyan, hogy Oroszország soha nem járul hozzá Koszovó függetlenségéhez, de kit érdekel? A kilencvenes évek jugoszláviai háborúiban is Szerbia legnagyobb barátja volt, és sokra nem mentek vele a szerbek. Az más kérdés, hogy az akkori, jelcini Oroszország csak retorikában volt erős, a putyini viszont már nemcsak szavakban fenyegető.

Felmerül a kérdés: miért nem engedi el Szerbia békében a még hozzá képest is szegény Koszovót, ahol ráadásul már csak alig 5 százalékos a szerbek aránya?

Etnikai zavargások 2004-ben

A szerbiai pártok egyetértenek abban, hogy Koszovó nem válhat ki az országból, de még az Európában szalonképtelen Seselj-féle radikális párt sem gondolja komolyan, hogy fegyvert fogjon a határok megváltoztathatatlanságáért. Már csak azért sem, mert a hátország polgárai meglehetősen apatikusan figyelik a fejleményeket, és már aligha lehet az 1389-es rigómezei csata vagy az ősi szerb kolostorok felemlegetésével harci kedvet lehelni beléjük.

A szerbek a kilencvenes évek elejétől sorra kapták a pofonokat, előbb megszűnt Jugoszlávia, majd elvesztették a horvátországi szerb területeket, a boszniai Szerb Köztársaságba is csak útlevéllel mehetnek, Montenegró kiválásával a tengertől is egy határ választja el őket. Koszovó? A szerbek nagy többsége még soha nem járt az ősi bölcsőben, és valahogy megemészti majd, hogy már nem is fog.

A szerb vezetők kötelességszerűen ismételgetik, hogy Koszovó függetlensége nemcsak a szerbiai alkotmánnyal, hanem az ENSZ alapokmányával és egy 1999-es ENSZ BT-határozattal is ellentétes. A fegyveres konfliktus lehetőségét csupán Vojiszlav Kostunica miniszterelnök egyik tanácsadója pendítette meg a napokban, felelős politikusok azonban kizárták a fegyveres konfliktus lehetőségét. A NATO vezette KFOR erők vészforgatókönyve szerint Szerbia legrosszabb esetben az Ibar folyótól északra fekvő, jórészt szerbek lakta területeket próbálná megszállni, de ezt sem fogják engedni. És remélhetőleg azt sem, hogy az albánok elűzzék Koszovóból a még kitartó szerbeket, felgyújtsák kolostoraikat. Szerbia a Koszovó függetlenségét elismerő államokból visszahívja majd nagyköveteit, de ettől aligha rezel majd be bárki is.

Bombatölcsér Kosovarban a 1999-es NATO bombázáskor

Sokan abszurdnak tartják, hogy a koszovói függetlenség kikiáltása után két Albánia legyen egymás mellett. Jellemző, hogy Koszovó nem hivatalos, de a helyiek körében nagyon népszerű zászlaja ugyanaz a vörös alapon kétfejű fekete sas, mint Albániáé.

Albánia az 1991-es nem hivatalos, a függetlenségről döntő koszovói népszavazás után ugyan elsőként és máig egyetlenként ismerte el Koszovó függetlenségét, de akkor még az a cél vezérelte Tiranát, hogy idővel egyesülhet a két albán ország. Ma már egyetértés van a mindenkori tiranai kormánypártok és ellenzékiek körében arról, hogy Nagy-Albánia létrehozása nem időszerű.

És nemcsak a nemzetközi közösség, finoman fogalmazva, várható rosszallása miatt, ugyanis a koszovói albánok sem szívesen egyesülnének az "anyaországgal". A fogalmat azért kell idézőjelbe tenni, mert a két területnek közös állami múltja nem volt, közös országban még soha nem éltek. A koszovói albánok, akik a hatvanas évektől már Nyugatra járhattak dolgozni és még egy Magyarországnál is vidámabb barakk polgárai voltak, lenézték a Hodzsa alatt senyvedő albánokat, és a szánalomnak is alig-alig mutatták jelét. Jellemző, hogy a Tito halála után kirobbant felkelésekben is a Koszovói Köztársaságot éltették, nem pedig Nagy-Albániát.

Az albán szocializmus bukása után, a szerbek kilencvenes évekbeli hadjáratai alatt sok koszovói albán menekült Albániába, ahol nem szereztek túl jó tapasztalatokat: ellátásukról Tirana nemigen tudott gondoskodni, és ami ennél is nagyobb baj volt: nem tudta (vagy nem akarta) megvédeni őket az albániai maffiózóktól, akik előszeretettel rabolták ki bajba jutott koszovói albán testvéreiket. Koszovó egyedül az albán állam piramisjátékok miatti 1997-es összeomlásából húzott hasznot, a kirabolt fegyverraktárak készleteinek nagy részét ugyanis az UCK szerezte meg.

Egyáltalán nem tűnik irreálisnak két Albánia egymás mellett élése, hiszen az elmúlt évtizedek függetlenségi harca kialakított egy koszovói nemzettudatot. A kilencvenes években a lakásokban megszervezett iskolák, orvosi rendelők és kórházak, az állami intézmények és választások bojkottálása, végül a győzelem kivívása olyan közös élményt adott a koszovói albánoknak, amire lehet építeni egy Albániától is független államot. (Apropó, választások bojkottálása: gyakran éri az a vád a koszovói albánokat, hogy ezzel hozzájárultak a Milosevics-rezsim fennmaradásához. Ez igaz, de az ellenzék sokszor vetekedett albánellenességben Miloseviccsel, így jó szívvel rájuk sem szavazhattak.)

Különben is, Európának ezen a részén nem szokatlan új nemzetek születése. Moldova a két világháború között még Románia része volt, a Szovjetunió összeomlása után mégis elvetették, hogy egyesüljenek a szintén zömmel románok lakta Romániával. Vagy ott van a Tito idején szocialista tagköztársaságként létrehozott Macedónia, ahol a nemzeti nyelvvé egy olyan nyelvjárást tettek meg, ami egyformán távol esett a bolgártól és a szerbtől, és néhány évtized alatt kialakult a macedón nemzettudat.

Koszovó most még biztosan nem akar nagyobb lenni annál, mint amekkora. És hosszú távon sem az Albániával való egyesülés veszélye fenyeget. A koszovói határok mentén, a volt Jugoszlávia tagállamaiban élő albánsággal való egyesülés viszont napirendre kerülhet még. Montenegróban és a Koszovón kívüli Szerbiában 100-150 ezer, Macedóniában 500 ezer albán él és jóval több gyerekük születik a többségi nemzet családjainál.

Macedónia 2001-ben a polgárháború szélére sodródott, Szerbia Koszovóval határos területein is harcoltak már egymás ellen szerbek és koszovóiak. Most mindenki Koszovóra figyel, de ha marad a jelenlegi trend, akkor néhány évtizeden belül Macedónia többsége albán lesz, és elalbánosodnak Szerbia és Montenegró határmenti területei is. Ez lesz a nemzetközi közösség következő leckéje.