Szabolcs
20 °C
35 °C

A szocialisták kellettek Karadzsics elfogásához

2008.07.22. 07:25
Első hallásra talán különös: Szerbiában nyolc év után visszatértek a hatalomba a volt kommunisták, azaz a néhai Milosevics szocialistái, erre mi történik? Elfogják Radovan Karadzsicsot, a világ egyik leginkább keresett háborús bűnösét.

Mindez cseppett sem ellentmondásos. Milosevics ugyanis a maga nemében zseniálisan játszotta meg a nacionalista kártyát anélkül, hogy különösebben hitt volna benne. Jól érzett rá a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, hogy az ingatag, változó Kelet-Európában hatalmát csak úgy tarthatja meg, ha felszítja a szerb nacionalista érzelmeket, amivel nem csitítja, éppen ellenkezőleg, bátorítja az egykori Jugoszlávia más népeinek elszakadási vágyát. Hamar belátta: a jugoszláv eszme halott, ha nem talál helyette mást, ő is lapátra kerül a testvériség-egység jelszavával együtt.

Ha szigorúan az ő szemszögéből vizsgáljuk a történteket, jól számított: nem valószínű, hogy bármilyen más módon meg tudta volna őrizni a hatalmát 2000-ig.

Karadzsics más tészta: ő hívő volt, a szerb eszmében hitt fanatikusan. A költő és pszichiáter – ez utóbbi minőségében egy évet töltött a New York-i Columbia Egyetemen is, nagyjából akkortájt, amikor Milosevic a Beobanka vezetőjeként töltött sok időt az amerikai városban – édesapja csetnik volt, a királyi Jugoszlávia híve, a felszabadulás után sok időt töltött börtönben. Milosevics apja éppen ellenkezőleg, vérbeli kommunista, a második világháborúban akár lőhették is egymást.

De a kilencvenes évek elején egy rövid időre egy oldalra kerültek. Milosevics a felbomló Jugoszlávia hadseregének jelentős arzenálját játszotta át Karadzsicsnak, a boszniai Szerb Köztársaság elnökének, aki a még mindig körözött Ratko Mladics hadseregtábornokkal vérfürdőt rendezett a kiválni akaró egykori jugoszláv tartományban.

Pedig a béke utolsó pillanataiban a szarajevóiak „Karadzsics figyelmeztetéseit úgy fogadták, mint egy támogatók nélküli, fanatikus őrült lázálmát – írja Laura Silber és Allan Little a Jugoszlávia halálában. – Az urbánus középosztálybeli lakosság sznobizmusa nagymértékben közrejátszott abban, hogy Szarajevó nem vette komolyan Karadzsics szavait. A szarajevóiak szerettek egymás között azon viccelődni, hogy Karadzsics nem közülük való, sőt még csak nem is boszniai. Városiasodott paraszt volt, aki Montenegróból költözött ide. Családjában ő volt az első értelmiségi. Azok a szarajevóiak, akik fiatalon is ismerték, esetlen ifjoncként emlékeznek vissza rá, aki alig ismeri ki magát a nagyvárosban. Azt mondják, hogy amikor megjelent a városban, még mindig hegyes orrú parasztcipőt viselt.”

Teltek a háborús évek és 1994-re Karadzsics már terhes lett Milosevicsnek. A maradék, nemzetközi embargó sújtotta Jugoszlávia elszegényedett, itt volt az ideje, hogy a kommunistából nacionalistává vedlett népvezér a béketeremtő szerepében tetszelegjen, és a szocialista ünnepeket újra fontosabbnak érezze a szerbeknél. Milosevics újabb machiavellisztikus húzásra szánta rá magát: az önálló életre kelt boszniai szerb vezetést embargóval akarta rávenni a békére. A kormányhű belgrádi sajtóban egyre gyakrabban lehetett olvasni Karadzsics háborús nyerészkedéseiről.

A délszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni békét már megkötötték, de Karadzsics egy rövid ideig még boszniai szerb elnök volt, amikor a hágai törvényszék kiadta ellene a körözést. Tizenkét évig bujkált, valóságos legendák keringtek arról, hogy hol Moszkvában, hol a montenegrói hegyekben pópának öltözve látták felbukkanni, néha meg hazajár a Szarajevóhoz közeli palei otthonába a feleségéhez. És lám, a hírek szerint Szerbia területén fogták el, és egy ekkora országban – ne legyenek kétségeink –, ha valakit el akarnak fogni, azt el is fogják, vagyis Belgrád már sok évvel ezelőtt elkaphatta volna, ha akarja.

De nem akarta, és legkevésbé sem meglepő, hogy Vojiszlav Kostunicának – akit neveztek már szalonképes Milosevicsnek éppen úgy, mint demokratikus köntösbe bújt Karadzsicsnak – távoznia kellett a hatalomból ahhoz, hogy elfogják Karadzsicsot. És talán már nincs messze az idő, amikor tettestársa, Ratko Mladics is egy scheveningeni fogda lakója lesz.

Hogy Szerbia mit nyer Karadzsics elfogásával, az nem kérdéses. Az Európai Unió nagyon szeretné már a szövetségen belül látni Belgrádot, mert ezzel akarja stabilizálni az ingatag Nyugat-Balkánt, ahol két kvázi katonai protektorátus is van, Koszovó és Bosznia-Hercegovina, két olyan független ország, ahol jórészt csak annak lehet örülni, hogy nem dörögnek a fegyverek. És ez nem is olyan kis szó a kilencvenes évek pokla után, belátható időn belül ennél többet kívánni aligha lehet.

EU-tagságról azonban addig szó sem lehet, amíg körözött háborús bűnösök tartózkodnak az ország területén. Az pedig, hogy Tadics demokratái csak a hirtelen Európa-párti szocialistákkal tudnak kormányt alakítani, cseppet sem zavarja Brüsszelt. (A szocialisták dönthettek volna úgy is, hogy Kostunica pártjával, valamint a szalonképtelen radikálisokkal állnak össze.) Miért is zavarná? Elég körülnézni a többi volt szocialista ország vezetői körében, javukra legfeljebb annyi írható, hogy hamarabb váltottak. Ha azoknak a segítségével lehet stabilizálni a Balkánt, akik nyolc éve még pirosra tapsolták a kezüket Milosevicsnek, de legalább vér – na jó, közvetlenül – nem tapad hozzá, akkor nincs mese, nem szabad finnyásnak lenni.

A szerb nacionalisták meg valahogy lenyelik a békát, ahogy kénytelenek voltak lenyelni Koszovó elvesztését, vagy még korábbra tekintve, Montenegró kiválását Jugoszláviából, az ország NATO-bombázását, a viszonylagos jólét után a totális elszegényedést, a pária néppé válást, a megaláztatást.

Húsz évük ment rá. Ideje lapozni.