Eufrozina, Kende
9 °C
25 °C

Ezért kell Iránnak atomfegyver

2007.07.02. 20:56
Miért akar Irán atomfegyvert? Vajon a klérus szava a döntő, vagy a pragmatisták is beleszólnak az ország nukleáris ügyeibe? Kik pártolják a nukleáris fegyverkezést, és mekkora a befolyásuk? Végül milyen hatása lehet Mahmúd Ahmadinezsád elnökségének a nukleáris megfontolásokra? A kérdésekre csak akkor kaphatunk választ, ha igyekszünk jobban megérteni az Iránt a nukleáris fegyverek felé terelő indítékokat.

Társadalmi és történelmi folytonosság

Irán nukleáris ambíciói nem az iszlám forradalom győzelmének eredményeként születtek meg, hanem sokkal mélyebb gyökerekre vezethetők vissza. Az iráni atomprogram Mohamed Reza Pahlavi sah uralma alatt kezdődött, és a "fehér forradalom" energiaszükséglete mellett már ekkor is szerepet játszottak katonai szempontok. Nevezetesen, hogy a sah országát nem csupán a Perzsa-öböl, hanem az Indiai-tenger vezető hatalmává kívánta tenni. Ilyen ambíciói persze a jelenlegi vezetésnek nincsenek, mindazonáltal a regionális hatalmiság igénye töretlen az Iszlám Köztársaságban is.

A legtöbb iráni ma is úgy hiszi, hogy országa földrajzi helyzete, népességének aránya, természeti erőforrásainak bősége, valamint kulturális nagysága miatt vezető szerepre ítéltetett a Perzsa-öbölben. (A környező arab országok Arab-öbölnek nevezik.) Valójában azonban síitaként és perzsaként esélyük sincsen a vezérszerepre, hiszen elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Mindazonáltal az atomenergia olyan presztízst jelenthet - lásd Pakisztánt -, amely nélkülözhetetlen a nagyhatalmiság deklarálásához, és amelynek birtokában Irán valóban az öböl legbefolyásosabb szereplőjévé válhatna.


Mohamed Reza Pahlavi és Farah Pahlavi Esztergomban megtekintik a Keresztény Képtárat

A célok alapjában tehát nem változtak. A környezet annál inkább. Az Egyesült Államok anno még nem kérdezte, hogy miért van szüksége egy olajban gazdag államnak atomenergiára, Európa pedig minden akadékoskodás nélkül adta el a kívánt berendezéseket a sah Iránjának. Az iszlám forradalom után azonban a helyzet megváltozott.

Azz iráni vezetők tehát nem alaptalanul vádolják a kettős mérce alkalmazásával az Egyesült Államokat és európai partnereit. Ha a monarchiának lehettek ilyen irányú kísérletei, akkor az Iszlám Köztársaságtól miért vitatják el ezt a jogot? Nem is beszélve arról, hogy Izraelnek miért lehetnek hallgatólagosan nukleáris töltetei?

Miért akar Irán atombombát?

Az iráni nukleáris fegyverkezés mögött sokan éppen Izrael állam fenyegetését látják mint indítékot. Bár kétségtelen tény, hogy az iráni–izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában azonban a két fél között nincsen valóságos stratégiai konfliktus. A fenyegető iráni retorika kevésbé szól a zsidó entitásnak, mint inkább Irán saját lakosságának és magának az iszlám világnak.

Az Iszlám Köztársaságnak Izrael talán ideológiai sértés vagy civilizációs kihívás, de nem elemi fenyegetés, amely indokolná atomfegyverek beszerzését, még inkább azok gyakorlati bevetését. Iránnak sokkal kedvezőbb ezután is terrorista szervezetek révén fentartani a kis intenzitású konfliktust Izraellel.

Az atomfegyver előállítására való törekvésnek alapvetően két indoka van, amelyek az iraki–iráni háború befejeződésétől kezdve napjainkig meghatározzák az iráni nukleáris gondolkodást. Egyfelől a nemzeti stratégiai doktrínában bekövetkezett változás, amely szakított a korábban preferált forradalmi lelkesültséggel, és helyette a technológiai fejlettségre helyezte a hangsúlyt; ennek részeként kezdődtek meg a katonai célú nukleáris kutatások is.

Másfelől a háborúban bevetett iraki vegyi fegyverek késztették ilyen válaszreakcióra Teheránt, mivel felismerte, hogy a nem konvencionális fegyverek nagyobb elrettentő erővel bírnak. Az iraki agressziót övező nemzetközi apátia nyomán pedig sokakban megkérdőjeleződött a nemzetközi szerződések hatékonyságába vetett bizalom.

Az amerikai kormányzati vélekedéssel szemben Irán nukleáris fegyverkezési törekvése tehát nem irracionális ideológiai követelmény, hanem az országot érő számtalan kihívásra adott elrettentési kísérlet, és kialakításában – ha nem is tűnik úgy, de – a megfontoltság játszik szerepet. Iránnak nincsenek stabil és hű szövetségesei, ezért olyan elrettentő erőt szeretne kiépíteni, amely önmagában garantálja az ország biztonságát, valamint biztosítja nemzetközi mozgásterét a veszélyes és bizonytalan környezetben.

Nem akarnak áldozattá válni

Az iráni atomprogram hátterében midig ott húzódott valamely külső hatalom féken tartásának igénye. Nincsen ez most sem másként. Ahogyan fogalmaznak, ma a világon csupán két olyan ország van, amely csak az Egyesült Államokkal határos: Kanada és Irán. S valóban, ha a térképre tekintünk, láthatjuk, hogy Irán körül bezárult az úgynevezett amerikai "katonai gyűrű". Amerikai csapatok vannak Afganisztánban és Irakban, az Iránnal szomszédos államok pedig mind szoros szálakkal kötődnek az Egyesült Államokhoz.

Ebben a helyzetben nem meglepő, különösen ha a jelenlegi washingtoni vezetés kardcsörtető magatartását vesszük figyelembe, hogy az ajatollahok úgy gondolják, Irán lesz az USA terrorizmus elleni háborújának következő áldozata. Ezért minél hamarabb cselekedniük kell, minél hamarabb atomhatalommá kell válniuk. A kérdés csak az, hogy mindenki így gondolja-e?

Egység vagy széthúzás?

Iránban egység mutatkozik a különböző frakciók között a nukleáris program folytatásának ügyében, nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az Iszlám Köztársaságban korántsem olyan egyszerű fontos ügyekben konszenzusos döntésre jutni.

Így van ez az ország atomprogramjával is, amely valamennyi politikai erőt megosztja. Kívülről talán nem látszik, de komoly nézeteltérések vannak a politikai, vallási és katonai vezetésben, hogy vajon miként válaszoljanak a nemzetközi nyomásra, átlépjék-e a nukleáris határt? Ami ez esetben nem jelent mást, mint kilépni az atomsorompó-szerződésből, amelynek egyébként Irán 1970 óta tagja.

Az egymással szemben álló frakciók komoly vitát folytatnak arról, hogyan lehetne a legjobban érvényesíteni az ország nemzeti érdekeit. A gazdasági szempontokat szem előtt tartó pragmatisták szerint létfontosságú, hogy Irán integrálódjon a nemzetközi rendszerbe, ezért adott esetben hajlamosak a nemzetközi korlátozások elfogadására. A mérsékeltebb szereplők a nukleáris válságnak az ország nemzetközi kapcsolataira gyakorolt hatásait emelik ki, hangsúlyozva, hogy az ország nukleáris ambíciói súlyosan károsítják a külpolitika más aspektusait.

A keményvonalasok azonban az ország biztonságát és méltóságát sértve érezvén, akár a szerződés elhagyására is hajlandóak.

Döntetlenre állnak

Mahmúd Ahmadinezsád hatalomra kerülésével kétségkívül az utóbbi hangok erősödtek föl a hivatalos retorikában. A pragmatizmus és az ideológia harcából azonban nem került ki egyik fél sem győztesen.


Mahmúd Ahmadinezsád

A végső döntést a legfőbb vezető hozza meg, de Khamenei ajatollah egyelőre még kivárásra játszik. Valamiféle pragmatizmus őt is jellemzi, a konzervatív tábor dominanciája ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az észérvek érvényesüljenek a döntéshozatalban. Mindehhez a nemzetközi körülmények kedvező alakulása szükségees, különben tényleg elszabadulhat a "fék nélküli mozdony", amelyhez az ország nukleáris programját hasonlítja az iráni elnök.

Mit szól az utca embere?

A politikai elithez hasonlóan a társadalom is megosztott a nukleáris fegyverkezés kérdésében. Egy valamiben azonban elképesztő nemzeti egység alakult ki: Iránnak elidegeníthetetlen joga a nukleáris kutatás, és ezzel együtt az urándúsítás is. Az atomprogram minden kétséget kizáróan a nemzeti büszkeség forrásává vált, talán még némi kárpótlást is nyújthat a forradalom által elkövetett hibákért.

Ugyan az iráni atomprogramot elsődlegesen bizonyos stratégiai szempontok dominálják, de ahogyan az erőfeszítések kezdenek beérni, úgy fokozódik a nacionalista érzelem és a bürokratikus támogatás, ami egy ponton túl akár visszafordíthatatlanná teheti a folyamatot.

A nacionalista nyomás ugyan még nem érte el azt a szintet, amit Pakisztánban vagy Indiában, de ahogyan az idő múlik, a nemzetközi tárgyalások sikertelensége, illetve az erősödő nyomás láttán hajthatatlanná válhat az iráni közvélemény.

Energiaszükséglet és gazdasági megfontolások

Nem lenne teljes a kép, ha nem mutatnánk rá a nukleáris kérdés érdekes gazdasági motivációjára is. Irán makacs ragaszkodását a teljes nukleárisfűtőanyag-kör kiépítéséhez egyszerű gazdasági megfontolások indokolják.

Az iráni olajkészlet csökken, és miután az állami szubvenció miatt csak 16 forint egy liter benzin, pazarolnak is rendesen. (A fogyasztást fejadagrendszerrel próbálják visszafogni, ez eddig csak zavargásokat eredményezett.) Erre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, és fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék.


Kiégett teheráni benzinkút

Nem meglepő, hogy a mai helyzetben is alapvetően gazdasági megfontolások húzódnak a háttérben. Irán bizonyítottan a világ egyik legnagyobb kőolajexportőre, de ironikus módon benzinbehozatalra szorul.

A rossz tervezésnek és az újrainvesztálás hiányának, valamint az olajszektor állapotának következtében a teljesítmény csak épphogy meghaladja a forradalom előtti szintet, az egész ágazat teljes felújításra szorul. Ezzel szemben a nukleáris energia felhasználásához nem kell ennyire mélyen a zsebbe nyúlni, ráadásul az országnak minden adottsága megvan hozzá. Elég csak a Jazd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni.

Az ország nukleáris programjának van még egy fontos gazdasági vonatkozása: megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat. Legyen szó akár polgári vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ennél is fontosabb, hogy munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek majd negyven százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan eléri a 15 százalékot, a gyakorlatban azonban bőven 20 felett van.

Tagja lesz-e Irán az atomklubnak?

"Irán belépett az atomkorba" – fogalmazott Mahmúd Ahmadinezsád 2006 áprilisában, amikor ünnepélyesen bejelentette 164 centrifuga sikeres sorba kötését és az urándúsítás megkezdését. Egyelőre azonban mégsem borítékolható, hogy az Iszlám Köztársaság lesz a nukleáris elitklub következő tagja.

Habár a nukleáris kérdésről valódi vita van az iráni politikában, és még korántsem jelölték ki a nukleáris fejlesztések irányát, Irán tagsága paradox módon mégsem a teheráni vezetésen fog múlni, hanem a külső környezet alakulásán, nem utolsósorban az Egyesült Államok Irán-politikáján.

Brazília vagy Ukrajna esetében a felkínált gazdasági ösztönzők, valamint a nemzetközi hitelekhez való hozzáférés lehetősége sikereket érhettek el, mivel kézzelfogható előnyöket hoztak az uralkodó elitnek. Egy olyan országban azonban, ahol az atomfegyverekre mint a biztonság legfőbb zálogára tekintenek, sem a gazdasági erőszak, sem a katonai fenyegetés nem kecsegtethet sok sikerrel.

Az Egyesült Államoknak nincsen más lehetősége: tárgyalnia kell Teheránnal, és be kell vonnia a régió ügyeinek intézésébe. Csak ezáltal foghatja ki a szelet az iráni radikálisok vitorlájából.

(A szerző politológus, doktori tanulmányai során az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszerét vizsgálja.)