Európa, az antihatalom

Az elmúlt években, és különösképpen a jobboldali republikánus George W. Bush elnöksége alatt, Európa (az Európai Unió) egyre több vitás kérdésben találta, találja magát szemben az Egyesült Államokkal. Nem értenek egyet a Nemzetközi Büntető Törvényszék kérdésében, a globális felmelegedésről szóló kiotói egyezményben, az Irak elleni háború fontosságában, az izraeli-palesztin konfliktusban és egy sor más dologban.

Az európaiak mindig ugyanazzal jönnek: Amerika arrogáns, nem hajlandó engedelmeskedni a globális játékszabályoknak, önfejűen cselekszik, ráadásul veszélyesen naiv és ostoba - pont úgy, mint az a bizonyos vadnyugati cowboy. (Ebből a szempontból persze a kritikus európai nem is kívánhatna ideálisabb amerikai elnököt, mint az "ostoba texasit", George W. Bush-t.)

A konzervatív Hoover Intézet gondozásában megjelent dolgozatában (Power and Weakness, Policy Review, June 2002) Robert Kagan úgy vélekedik, hogy az elmúlt évek feszültségei és nézeteltérései nem a George W. Bush vezette jobboldali kormányzat politikájából, de még csak nem is Európa és Amerika kulturális különbségeiből fakadnak. Hanem egyszerűen abból, hogy az Egyesült Államok globális szuperhatalom, Európa pedig nem az.

Az európai államok azért hivatkoznak annyit a globális játékszabályokra, az együttműködés, a diplomácia és a rábeszélés fontosságára, mert nem rendelkeznek azzal a nyers erővel, amivel az Egyesült Államok. Kagan emlékeztet rá, hogy az európai világhatalmak korában, egészen a második világháborúig, amikor még Amerika volt (viszonylag) gyenge és kiszolgáltatott, pont fordítva állt a helyzet.

Amerika: hatalom, Európa: antihatalom

Kagan ugyanakkor elismerően szól azokról az eredményekről, amelyeket az európai államok az elmúlt fél évszázadban elértek: gyakorlatilag túlléptek a háborún, viselkedésüket a nemzetközi (európai) szintéren, a történelemben egyedülálló módon, jórészt a törvény, és nem a nyers erő irányítja. A német-francia megbékélés és az ebből kinőtt Európai Unió fél évszázadnyi békét és jólétet teremtett a kontinens nyugati felén. Ez pedig az európaiak által folytatott "poszthatalmi politika" óriási sikere.

Az európai államok - szemben az Egyesült Államokkal - nem úgy viselkednek, mint a vadállatok a dzsungelben. Épp ellenkezőleg: mondhatni civilizáltak és udvariasak. Az egész Európai Unió, amely egy példátlanul sikeres történelmi kísérlet, erről szól. Ez pedig, még ha végeredményben az európai államok gyengeségéből és borzalmas történelmi tapasztalataiból fakad is, óriási eredmény.

Amerika ezzel szemben klasszikus nemzetállam, amely független és semminek alá nem rendelt politikát folytat, és fenyegetéseket lát mindenütt. Világát nem a megbízhatatlan nemzetközi jog szabja meg; hiszi, hogy biztonságát végső soron csak a nyers katonai erő garantálhatja. Ennek oka nem csak óriási erejében, de történelmében is keresendő, amely mentes az Európát többször is leromboló testvérgyilkos háborúktól, a klasszikus hatalmi politika vérzivatarától. (Kagan szerint ez magyarázza Amerika idegenkedését a függetlenségét korlátozó nemzetközi szerződésektől is.)

Amerikát és Európát világnézetük is elválasztja egymástól

Kagan mindebből azt a nyomasztó következtetést vonja le, hogy az Európát és Amerikát megosztó viták csak súlyosbodni fognak, hiszen hatalmi helyzetük és világnézetük alapvetően különbözik. Az Egyesült Államok, szemben Európával, sokkal kevésbé hisz a "puha hatalom", a diplomácia, a meggyőzés, az együttműködés és a globális játékszabályok hatékonyságában. Katonai erejében hisz.

Ezért - érthetően - Európa kezdi fenyegetésnek, "lator államnak" tekinteni Amerikát, hiszen az láthatóan semmibe veszi azokat az elveket és értékeket, amelyekre a mai Európa, az Európai Unió is épült. És amelyekre az EU (jövőbeni) külpolitikáját is alapozná.

Európának szembe kell néznie a valósággal

Kagan azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy Európa mindezt Amerikának köszönheti. Legyen szó a szovjetekről vagy a hidegháború utáni kaotikus világ bármilyen fenyegetéséről, az Egyesült Államok nyers ereje volt az, ami garantálta Európa biztonságát. Amerika fegyverei tették lehetővé az angolok, németek, franciák és más kis nemzetek számára, hogy túllépjenek a vérgőzös hatalmi politikán, és egy olyan világot építsenek maguknak, amelyben nem a puska az úr, hanem a törvények és a civilizált együttműködés. Európának lehet, hogy nem tapad vér a kezéhez, de ez csak azért lehetséges, mert Amerika elvégezte és a mai napig elvégzi helyette a piszkos munkát. Gondoljunk az öbölháborúra vagy a Balkánra.

Kagan szerint az idealista európaiaknak szembe kellene nézniük a valósággal. Azzal, hogy diplomatikus és törvényekre-szabályokra épülő világnézetük nem sokat ér egy kaotikus és erőszakos világban, amit csak az amerikai katonai dominancia tesz élhetővé. Ahhoz, hogy az Európai Unió valódi nagyhatalommá válhasson - ahogy ezt az európai vezetők szüntelenül követelik -, Európának meg kell tanulnia kettős mércével léteznie: civilizáltnak, törvénytisztelőnek lenni otthon, de ha kell, erőszakosnak és önállónak "odakinn a vadonban". Más szóval kicsit olyannak, mint amilyen Amerika.