Először éreztem meg, milyen, ha egy ország megbecsüli a dolgozóit

Emlékszem, az indulás előtti estén néztem a túrákhoz való vázas hátizsákom. Belefért mindenem. A késeim, a szakácskönyveim, a ruháim, a pálinka az ismerős és ismeretlen barátoknak, szóval minden, vagyis, hogy ennyi. Harminchat évesen, házasságban, két gyerekkel, szaktudással, belefért az életem abba a táskába, amivel mások kirándulnak. Ez végképp meggyőzött, hogy jól döntöttem, megyek. Magyarországon ennyit értem el, és akkoriban az a hír járta, hogy akkor ennyit is érek.

Gondoltam, ha Magyarországon napi 12-14 órai munkával szakácsként, családos emberként ennyit érek, megnézem már, hogy más országnak mennyit érek. Apró jelzéseket már a döntés előtt is kaptam. Például attól a norvég-magyar házaspártól, akik egyáltalán nem kendőzve szándékaikat, a főztöm elfogyasztása után kihívtak a konyhából, és állást ajánlottak olyan fizetéssel, amiért más ember a retináját is eladná otthon.

Azt akkor nem fogadtam el, mert újdonsült konyhafőnökként szétdurrantott a büszkeség. Aztán később, amikor eldöntöttem, hogy megyek, csak még Norvégiánál is messzebb, felhívtam egy barátomat és egykori kollégámat, aki csak annyit kérdezett, hogy szeretnék-e izlandi koronában kicsit többet keresni mint forintban - havonta csak 180 óra munkával. Akartam. Most a négyszeresét keresem meg annak, mint amit otthon valaha kaptam.

Az első egy év embert próbáló volt. A családom csak négy hónapra az indulásom után követett. Aztán a beilleszkedés. Féltem, hogy mi lesz a lányaimmal, de alaptalanul. Az idősebb már iskolás volt, a kisebbik pedig épp befejezte az óvodát. Olyan iskolát keresett a feleségem, ahol külföldi diákokat tanítanak, lehetőleg angolul. Talált is egy magániskolát, én pedig először éreztem meg, hogy milyen, ha egy ország megbecsüli a dolgozóit. A fizetésünkből futotta albérletre (talán a világon itt a legmagasabb a lakásbérlet), magániskolára, és huszadika után sem kellett a család összes nyugdíjasának összedobni a nagybevásárlást a Tesco alsó polcairól.

Az iskola elképesztett. Az otthoni megszokott tempóval ellentétben, itt az a dolga a gyereknek, hogy gyerek legyen. Kötelező tesi nincs minden nap, de minden áldott nap kint játszanak az udvaron. Magyar embernek elég hihetetlen, de akkor is kint vannak, ha esik, ha fúj, ha havazik - aztán, ha már fizikálisan kifáradtak, jöhet a tanulás, de az is sok pihenővel, játékkal.

A lányaim egy év alatt folyékonyan beszéltek angolul, és kezdtek ismerkedni a helyi nyelvvel. Ma már eljutottunk odáig, hogy egy állami iskolában megállják a helyüket, pedig csak két tanéven vannak túl. Itt tanulni tanítják meg őket, nem adatok ismétlésére. Elég furcsa az magyar szemmel, hogy a tanár szerint nem beseggelni kell a szorzótáblát, hanem megérteni.

Két és fél év után szépen, csendben kezdjük magunkat otthon érezni. Lassan ugyan, de lettek barátok, ismerősök. Kicsit nehézkes a barátkozás, mert ugyan nagyon kedves, és nyitott az izlandi ember, de ugyanakkor távolságtartó is. Ezt sokan úgy élik meg, hogy nem szeretik az idegeneket, de ez nem igaz, csak másképp gondolkodnak a barátságról. Az biztos, hogy segíteni, tanácsot adni, az természetes számukra. Nehéz bekerülni baráti körökbe, mert ezek a körök nagyon régi, iskoláig visszanyúló, vagy családi ismeretségekben gyökereznek.

Megdöbbentő a különbség a bürokrácia szintjén is. Ha véletlenül be is kell mennünk egy hivatalba, korrektül, segítőkészen fogadnak. A sorban állás nem igazán ismert fogalom itt, tekintettel arra, hogy az egész országban 320 ezer ember lakik. Egyébként mindent neten intézhetünk, az adóbevallástól a gyerek ebédbefizetéséig.

Szakácsként előfordulnak balesetek, velem is megtörtént. Elvágtam a sátoros csontot a kezemben, ami miatt lebénult a hüvelykujjam. Az első nap ellátták a sebet, másnap már egy specialista operálta meg. A fogorvos pokoli drága a felnőtteknek, de majd átugrom Angliába valamelyik magyar fogorvoshoz, annyi baj legyen.

Egyre ritkábban beszélek az otthoni ismerősökkel, barátokkal. Szakadnak a szálak, de nem igazán fáj. Úgy gondolom, maradunk. Most már vannak terveink a holnapra, a jövőnkre. Nem túléljük, hanem megéljük a mindennapokat. Látom a lányaink jövőjét, és az öregkorunkat. Ezt nem tudta megadni Magyarország, és nem látom, hogy szándékában állna.

Ha ön Európában él és dolgozik, Levél otthonra címmel  várjuk az ön levelét is jó és rossz külföldi tapasztalatairól a  szevasztok@index.inda.hu -ra. A Szevasztok nem politikai blog. 

(Borítókép: Reykjavík, Izland. Fotó: Olivier Morin / AFP)