Sok embert ismerünk, aki nem tud nyelvet, és pár hét után kidobják az utcára

Munkalehetőség Németországban nyelvtudás nélkül. Kínai éttermekbe keresünk konyhai kisegítőt, mosogatót, pultost, pincért. Kezdő fizetés 900€, második hónap 1000€, harmadik hónap 1100-1200€. Heti 6 munkanap, 1 szabad. Akár párok, akár barátok jelentkezését várjuk. Kiutazás költsége az első fizetésből levonódik. Ingyenes szállás és étkeztetés garantált. A szállón ingyenes WiFi. Árukiszállítót is keresünk B vagy C kategóriás jogsival.

Csütörtök esti indulással keresek a volt főnökömékhez, egy München melletti 80 fős, nem büfés étterembe egy PÁRT, pultos és mosogató munkára. Egy kis angol vagy német tudás jó ha van, de nem feltétel. A szállás nagyon jó, az étterem felett van, külön fürdővel. A főnökség nagyon korrekt és rendes. Kezdő fizu 800-900 euro + szállás + étkezés. 

sziasztok kérek mindenkit segicsenek 3napja nem ert hazs valamijen gergo es reka ki dobtak a kocsibol dortmunk falujaba !!!

Keres a főnököm egy párt, mosogató és bárpultos pozícióba. Ha valaki hosszútávú munkát keres, írjon.

A magyar nyelvű Facebook egyik legizgalmasabb oldala a bő tízezer taggal rendelkező Magyarok, akik kínai étteremben dolgoznak nevű csoport. Körülbelül fél éve olvasgatom, és eközben rá kellett döbbenjek, mennyire szürke és unalmas életet élek.

A csoportban felbukkanó arcokkal összehasonlítva nyilvánvaló, hogy náluk szókimondóbb, őszinte, olykor hazug, sőt pokoli, de egyben összetartóbb társaság még nem nagyon volt a Facebook történetében. A Magyarok, akik kínai étteremben dolgoznak egy történelmi csoport, amit most ön még nem nagyon érthet, de lejjebb, reményeim szerint, kor- és társadalomkép fog kirajzolódni az ön számára is.

De kezdjük a legelején. Évek óta napirenden van, és az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma Magyarországon a kivándorlás kérdése. A kivándorlás fellángolásához a tüzet nem az idei választási eredmény adta, hanem már évek óta tízezrek indulnak nyugatra egyedül vagy a családjukkal egy jobb élet reményében. A legtávolabbi helyektől, mint Új-Zéland, az Egyesült Államok, a szomszédos Ausztriáig magyarok állnak sorban munkáért és papírokért.

Számos cikkben foglalkoztunk annak megértésével, hogy milyen folyamatok járulnak hozzá a nagy elhatározáshoz, és felkerestünk olyanokat is, akik úgy határoztak, hogy szeretnék szerencsésebb körülmények között tovább élni az életüket.

A kivándorlás egyik következménye, hogy a kiáramló szakképzett, vagy nem szakképzett, de dolgozni akaró magyarok betöltetlen űrt hagynak maguk után a magyar munkaerőpiacon. Szakács, vízvezeték-szerelő? Pincér? Magyarországon? Ugyan, hol?! De lassan mosogatót találni is felér egy tortúrával. Ezzel szembesülhetünk bármelyik kirakatban, ahova álláskínáló cetlit ragasztottak.

Mert bár a külföldi munkavállaláshoz a szakma és a nyelvtudás elengedhetetlennek tűnik, ugyanakkor a magyar társadalom széles rétegei egyáltalán nem beszélnek a magyaron kívül más nyelvet, mégis nagy számban döntenek úgy, hogy mégis kint vállalnak munkát.

Nyelvtudás nélkül? Igen, és ebben segítenek nekik közvetítők, illetve a legegyszerűbb munkakeresési forma, a facebookos csoportok: Magyarok Ausztráliában, Írországi Magyarok Info Oldala, Németországi, ápoló, 24 órás gondozó állások, munka, és higgyék el, felsorolni se lehetne az összeset, amelyet már kint élő magyarok hoztak létre annak érdekében, hogy honfitársaik életét megkönnyítsék, hogy kint  megkerülhetetlenné váljanak, vagy esetleg hogy jól lehúzzák őket. Ilyen is van, de most térjünk vissza a társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb rétegeihez, akik nyelvtudás nélkül is veszik a sátorfájukat, és meg sem állnak a Düsseldorfig/Aachenig/Salzburgig, ahol aztán megpróbálnak elhelyezkedni. Mondjuk egy kínai étteremben mosogatóként.

Igyekeztem minél több emberrel interjút készíteni, de ahogy a társadalom nagy részében, náluk is általában bizalmatlanságot tapasztaltam. Volt, aki azt feltételezte, hogy adóellenőr vagyok, aki fel akarja térképezni a valós jövedelmi helyzetét.

Ebben a közegben is a legfontosabb motiváló erő munkavállalásnál természetesen a pénz, holott ha mindjárt összehasonlítjuk a kereseteket, azt láthatjuk, hogy olyan nagyon nem is térnek el a magyar fizetéstől, legalábbis egy kínai étterem mosogatói állását tekintve. Olyan összegeket kapnak, ami kinti viszonyok között már-már éhbérnek számít. Ennek ellenére sokan választják az ingázást, illetve csak határozott időre, két-három hónapra mennek ki dolgozni.

Beszéltem olyanokkal, akik a kelet-magyarországi reménytelenség elől menekültek ki, mert sem a településükön, sem a környéken nem találtak munkát. 

A legtöbbeknek közvetítő segít állást találni, és azok járnak jól, akiket a közvetítő nem ver át. Ez is szempont, nem egy esetben a közvetítő csak a fuvart vállalta, a kuncsaftot kitette a kínainál, aztán tessék, megérkeztél, szevasz. A következő pillanatban pedig a nyelvet sem beszélő fiatal ott állt egy szál batyuban, és nem tudta magát megértetni az étteremben. Ilyenkor a következő lépés, hogy elő a mobillal, és a megfelelő Facebook-csoportba már küldi is az üzenet, hogy itt vagyok az utcán, valaki segítsen, mert vele a kínai nem tud foglalkozni. Mert az étteremben meg nem értették, hogy mit akar.

A facebookos csoport fontos eszköze a kinti munkavállalásnak. Naponta érkeznek élő bejelentkezések, leginkább fiatal férfiaktól, akik megmutatják mindennapjaikat. Itt is találni gizdákat, akik a szűk szobájukból élőzik a nagy semmit, de olyanok is bejelentkeznek, akik a főnök fürkésző szemétől takarva leteszik a telefont, és közvetítik, ahogy főznek, mosogatnak olykor vicces kommentárral fűszerezve a látottakat.

Általános, hogy a képzetlen, ezért kevésbé népszerű munkára fogott magyarok magasról lenézik a kínai főnököt, a munkatársakat, sőt a vendégeket is, de ebben alig látni a különbséget más csoportokkal összehasonlítva.

Visszatérve azokra, akik közvetítővel jutnak el a munkahelyre: ha szerencséjük van, be is mutatják őket a főnöknek, megállapodnak, és az étterem egyik szűk helyiségében kapnak valami szobát, vagy bérelnek nekik olcsó szállást.

A szállás és az ingerszegény környezet sokszor az agyára megy az embernek. Volt, hogy a csoportban megosztott élő facebookos közvetítésben többedmagammal néztem végig, amint egy fiatal fél napon keresztül szidalmazta, bántalmazta a barátnőjét, aki végül a fiút kizárta az erkélyre. A kommentelők között akadt olyan, aki rendőrt akart rájuk hívni, végül egy másik csoporttag, aki ismerte a párt, azt állította, hogy csak megjátsszák a dolgot, hogy a nézőket provokálják. Akárhogy is, a trágárság, az erőszak nem áll távol a csoportban gyakran megszólaló és feltűnő emberektől.

Akadt olyan, aki rendszeresen a legkülönfélébb vádakkal illetett közvetítőket, ember- és szervkereskedőnek beállítva őket. Aztán kiderült róla, hogy ő is egy közvetítő, aki több profillal rendelkezik, és a konkurenciát akarja lejáratni ezzel.

Megkerestem több közvetítőt. A kinti munkára leginkább fiatal és tapasztalatlan embereket keresnek. Amikor 53 éves háztartásbelinek mondtam magam, közölték, hogy túlkoros vagyok, aztán 33 évesként már tökéletesnek tekintett ugyanaz az illető. A közvetítők nemcsak munkahelyet kerítenek, hanem azt is vállalják, hogy segítenek a kiutazásban. Ezért pedig 300 eurót (90 ezer forint) is elkérnek, amit a közvetítőm szerint az étterem meghitelez majd, amikor kiérünk, és megköttetik az üzlet.

A közvetítőm azt is kérte, hogy hogy jelöljem be a Facebookon, küldjek magamról teljes alakos „fotót, amin látszik a talpad és a fejed is”. Illetve adjak telefonszámot, amin a találkozó előtti napon felhív, „de ha nem veszed fel, nem megyek oda". Azt is vállalta, hogy a legközelebbi nagyváros pályaudvarán felvesz, onnan megyünk busszal „Németország területére". Hogy hova pontosan, azt nem tudtam kiszedni belőle, mert

Ez elég nagy lutrinak tűnik.

Az életkor tehát fontos szempont, és előfordul, hogy kiskorút közvetítenek ki, ami büntetőjogi kategória. A csoport egymást nem ismerő tagjai között nagy az összetartás, így azt is együtt izgulhattuk végig, amikor az egyik étteremből eltűnt egy kiskorú. Néhány hete valaki arról írt, hogy egy kislányt kiraktak egy kínai étteremből, és senki nem tud róla semmit. A részleteket Cs. mesélte el utólag, aki az elejétől követte a történetet.

A kislány a barátaival ment ki dolgozni Németországba, aztán a kínai főnök valamiért kirakta. Ebben Cs. szerint közrejátszhatott, hogy kiskorú eleve nem is dolgozhat Németországban, majd hozzátette, hogy aki kivitte dolgozni „az sem a legjobban tette". A lányt az egri rendőrkapitányság eltűnt személyként kereste.

De túl sok dolog sántított a történetben. Az étterem elől egy nő vitte haza magához, de nem jelezte a Facebookon, így hiába ment az étteremhez egy másik nő is 100 kilométer távolságból, már nem találta ott a gyereket. A történet zűrös része ezzel nem zárult le, mert mint Cs.-től megtudtam, az a nő, aki hazavitte a kislányt, eleinte aktívan kommentelt és megígérte, hogy szól a rendőrségnek és a gyermekvédelemnek, aztán inkább fogta és hazavitte. „Elég furcsa csavar a sztoriban, hogy a nő szerint sem lett volna szabad hazavinni, mert hát ezzel még bűnrészes is lehetsz".

A nő később bejelentkezett, hogy mindenki jól van, de nagyon fáradtak, enni adott a lánynak, ágyneműt húzott. Cs. szerint a kislányt egyébként „más miatt hozhatták ki, de valahogy meg tudott szökni, vagy éppen az volt, aki hazavitte, mert nem tudta betörni... Sok ilyet hallani. Kiviszik gyári munkával, bezárják és mást akarnak tőle". Cs.-nek volt már ilyen esete:

Egyszer sikerült egy lányt így hazavinnünk. Ő is gyári munkával lett kicsábítva."

Prostitúcióra utaló, hasonló rémtörténeteket tehát lehet hallani, de általában ennél simábban helyezkednek el, akik kimennek. 

A közvetítőm azt mondta, hogy az étteremben kifizetik a jutalékát, így a heti hatnapos munkáért a munkavállaló az első hónap végén csak hatszáz eurót (180 ezer forintot) kap. Az étterem ezen felül szállást, napi háromszori étkezést biztosít, plusz „kólát is annyit ihatsz, amennyit akarsz". A következő hónapban ezer eurót fizetnek, ígérte a közvetítő.

Hogy milyen is egy német kínai étteremben dolgozni, arról Roland mesélt: „Sajnos rossz kint az élet az ilyen kínai étteremben! Kihasználják az embert, rengeteget kell dolgozni, de nem is ez a legnagyobb baj! Hanem a mocskos közvetítők! 300 eurót kér fejenként, hogy munkát rendez kint, és a 800 eurós fizetésből levonják, így az első havi bér 500 euró”. Ezért Roland szerint havi 280 órát kell átlagban dolgozni. „Az időben sok, pénzben kevés! Második hónapban megvan a tiszta 900€! +teljes ellátás! De 99%-ban mindig van hiba! Vagy nincs fűtés. Vagy matracon kell aludni. Nincs mosógép stb., szóval nem egy jó dolog, de sajnos mifelénk, Nagyatádon nem igazán van munka! És van egy lányunk!"

Ők például 1800 eurót fizettek a közvetítőnek, mert három személynek intézett helyet.

Szégyen a hogy ki használják az embert! Bár most úgy tudom hogy a közvetítő előzetes le tartoztatásban van hollandiában! csak én jó magam azzon vagyok ki akadva hogy ez amit a közvetítő (k) csinálnak ez ember kereskedelem szerintem! Nagyon nagy az ismereti körön kint mint munkások! És sok a panasz!"

Roland arról is írt, hogy milyenek a körülmények: „Szörnyű! De sajnos nem buknak meg, mert tudják mikor lesz ellenőrzés! És egy feltétel, hogy az ember kimehet az, hogy 3 havonta lehet hazajönni, az is 1-2 hét, persze arra pénz nem jár! Nincs fizetett szabadság semmi, ha véletlen megbetegszik az ember, és nem tud dolgozni, kidobják az utcára!”

Péter ezt a maga tömörségében megerősítette: 

Éljen a kínai fekete munka!!! Beteg vagyok, mondja a főnök elvisz dokihoz ha fizetek. Hogy nyomorodna meg mindd!!!!"

Roland szerint a legrosszabb hely, ahol életében dolgozott, az a németországi Remseck am Neckar volt. „A főnökasszony egyfolytában takaríttatott velünk, ha nem volt ember az étteremben, akkor még megértem, hogy persze, nincs vendég, akkor valamit kell csinálni, de mi nekünk az meg alázó volt mikor egy 140 fős étteremben volt kb 20 vendég és úgy kellett 4 kéz lább takarítani az olyan kaja maradékokat a sarkokból amit már talán évek otta senki sem csinált!

Az idővel Rolandék valamennyire megtanulták a nyelvet, így azt is hallhatták, hogy a főnökük a munkájukra panaszkodott. Olyan is volt, hogy pont egy magyar vendégnek, aki aztán visszamondta nekik.

Rolandéknak amúgy sem volt nyelvi problémájuk, mert „bár beszélni nem tudtunk, de az okostelefon segítségével tudtunk egymásnak fordítani! Ha nagy gond volt, akkor a közvetítőnek szóltunk, ő segített”. A többi éttermet már ők maguk intézték, megtanulták valamennyire a nyelvet, de ő is tudja, hogy sok ember úgy megy ki, hogy egyáltalán nem beszéli a nyelvet, „és pár hét után kidobják az utcára!"

Roland szerint egy másik városban meg az volt a baj, hogy a szállásuk túl messzire esett az étteremtől, ezért „napi kétszer kellett az utat gyalog megtenni! Ami napi 10-12 óra munka után fárasztó volt. Mosógépük sem volt, mindent kézzel kellett mosniuk. Fűtés sem volt, így Roland szerint a ruhák nehezen száradtak, főleg, amit nem tudtak rendesen kézzel kicsavarni.

A farmer három napig száradt, „ha persze nem büdösödött be, mert akkor újra lehetett mosni! Szóval innen két hónap után eljöttünk, sajnos nagy nehezen tudtunk eljönni, mert a pénzt nem nagyon akarták kifizetni, így olyan hihető szöveget kellett kitalálnunk, amit elhittek, így kifizetek!"