Bush vs. Gore

Al Gore kampánybeszédet tart Ősszeszorított fogakkal

De semmi sem állhatna távolabb a valóságtól. Bár a két esélyes személye nem változott, a csatamezőt árkok és srapnelvágta gödrök tarkítják, a kiszámíthatatlannál is kiszámíthatatlanabbul. Ifj. Bush csibészes mosolya oda, a szemében égő tűz gyanúsan lobog, egyik karja furcsa szögben lóg; a "szürke és jellegtelen" Al Gore pedig összeszorított fogakkal áll Bill Bradley felismerhetetlénségig megcsonkított hullája felett. Változnak az idők.

A változást a számok is jól mutatják: amíg pár hónappal ezelőtt a texasi majd' húsz ponttal verte a jelenlegi alelnököt a közvélemény-kutatásokban, most fej-fej mellett haladnak. A kormányzó, aki az amerikai történelemben példátlan mennyiségű pénzt szedett össze kampányára (több, mint hetvenmillió dollárt), most arra kényszerül, hogy ismét támogatókat keressen, miután majdnem az összeset elköltötte. Gore-nak most több van.

A lényeg: Bushnak "pechje" volt, hogy olyan ellenfelet sikerült kifognia saját táborában, aki sikeresen festette le őt, a republikánus establishment jelöltjét, mint régimódi, délről érkezett konzervatívot, aki a keresztény-konzervatívok és a big business szavazatával lesz az elefántos párt zászlóvivője. Ez ugyan nem ilyen egyszerű, de McCain olyan ügyesen adta elő a mérsékeltet, olyan meghatóan beszélt a "felelős", középosztálynak kedvező adócsökkentésről, a szociális rendszer és a kampányfinanszírozás "reformjáról", hogy nem lehetett neki nem hinni. Adjuk ehhez hozzá, hogy Bush volt elég ostoba ahhoz, hogy harc nélkül lefeküdjön a párton belül valóban bitangerős régimódi lígának, mert azt hitte, ez a módja a jelölés sima felmarásának, plusz McCain hősi image-ét, ami éles kontrasztban állt a Clinton-Gore-adminisztráció "morális csődjével", és adva van a szitu, ahol a texasi trónörökösnek nagy hirtelen élethalálharcot kell vívnia azért, ami "őt illeti". Méghozzá a jobbszélre szorult politikus rendkívül kínos helyzetéből.

Bush a dolgozószobájában Küzdelem nélkül nem fog menni

Bush persze tanult ebből. Rájött, hogy közdelem nélkül ez nem fog menni, és ez jó hír. Összekapta magát, aligha tesz több lépést előre úgy, hogy nem néz a lába elé. Tény: a harc komolyan megosztotta a pártot, és ha a kormányzó ismét mérsékelt reformerként akarja magát feltüntetni (Texasban bevált), piszok sokat kell dolgoznia. Mégis: bár csúnya pofonokat kapott, veszélyesebb ellenfél lehet, mint valaha.

Gore-nak ellenben "szerencséje" volt, mert olyan ellenfelet kapott ki, aki nála jóval szélsőségesebb. Bradley másról sem tudott beszélni, mint a negyvenmillió amerikairól, akinek semmilyen egészségügy-biztosítása nincs, plusz a '96-os Clinton-Gore-kampány pénzügyi stiklijeiről. Ez unalmas, ráadásul nem elég "centrista". Gore ezzel szemben maga volt a mérsékeltség. Beállt középre és megvetette a lábát, ujjával szó nélkül a már-már nevetségesen erős gazdaságra, a rekordalacsony munkanélküliségre mutatva, és sértetten elsápadt, amikor Bradley "tisztességtelen" hangnemben kezdett beszélni a jelenlegi adminisztráció hibáiról. A szürke Gore-ból magabiztos macsó lett, aki tudja mit akar. Az ellenfél vacak volt, és vérén izmosodott az alelnök. Most már elhiszik az amerikaiak, hogy tud győzni és vezetni.

A pakli megkeverve, a játékosok megkapták lapjaikat. Jósolni lehetetlen. Ki cserél először?