Hit Mitt és egyéb New Hampshire-i szabadidősportok

Egymás után, bruttó másfél-másfél órában vitáztak az ABC News, a WMUR-TV (az ABC tévéhálózat helyi állomása), valamint a Facebook által gondozott rendezvényeken előbb a republikánus, majd a demokrata elnökjelölt-jelöltek a New Hampshire-beli Manchesterben, a Saint Anselm College-ban, magyar idő szerint vasárnapra virradóra.  (Képünkön az a "történelmi" pillanat látható, amikor a színpadról távozó republikánus jelöltek az éppen érkező demokratákkal smúzolnak.)

Mindkét vita meglehetősen életteli volt, köszönhetően annak, hogy 1. most már nem babra megy a játék, 2. működőképes formátumot dolgoztak ki a szerkesztők (az első félidőben válasz-időkorlát nélküli kerekasztal-kérdések, a másodikban személyre szóló kérdések az egyes jelölteknek, reakció-lehetőséggel a többiek számára), 3. egyáltalán nem csupán sablon-kérdéseket tett fel a moderátor Charles Gibson, aki 4. lazaság és tárgyszerűség között rokonszenvesen egyensúlyozva, kiválóan vezette a műsort.

Az elemzést kezdjük verekedős hasonlatokkal: az alapvetően kifejezetten polgári hangvételű demokrata vitának volt egy olyan momentuma, amikor Obama és Edwards együttes erővel, tag team-szerűen támadta Clintont. (Mire Richardson elsüthette nyilvánvalóan bekészített poénját, hogy vett ő már részt olyan túsztárgyaláson, ami ennél barátságosabb hangvételben zajlott.) A republikánus vita, különösen a második fele, ezzel szemben lincselésre emlékeztetett. Vagy na jó, nem lincselésre, de mindenképpen valami olyan jelenetre, amelyben Mitt Romney sértődötten álldigál, miközben aki elmegy mellette, mind belerúg egy jó nagyot.

Republikánusok: Romney a víz alatt

Mint Johathan Martin írja a Politicón, a riválisok részéről ésszerű taktika, hogy megpróbálják a meggyengült Romney-t most a víz alá nyomni, de nem lehet nem észrevenni, hogy a legkevésbé sincs ellenükre a feladat - mivel utálják, mint a kukoricagölödint. Romney kettős játéka, miszerint ő maga személyesen a jólnevelt menedzser-úrigyereket domborítja, miközben durva hirdetésekkel sározza ellenfeleit, nyilvánvalóan kiakasztotta jelölt-társait - elsősorban a fő célpont John McCaint. "Az egész vagyonát elköltheti negatív reklámokra, barátom, akkor sem lesznek igazak" - vágta McCain Romney fejéhez, mielőtt Romney változó álláspontjaira utalva bedobta a poént: "Bizony, maga tényleg a változás jelöltje."

De kapott Romney a Hucktól (Romney: - Kérem, ne állítsa be hamisan az álláspontomat! Huckabee: - Melyiket?), kapott Giulianitól ("Ronald Reagan is benne lenne azokban a negatív reklámokban.") és kapott Fred Thompsontól is. Romney néha csak kapkodta a fejét és olyasmit motyogott, hogy "semmi szükség személyeskedésre".

A helyenként kimondottan heves, egyszerre-beszélős vitában szinte mindegyik jelöltnek voltak olyan pillanatai, amelyekben igyekezett magát a többiek fölé pozicionálni, elnök-szerűbbnek mutatkozni náluk. Ron Paul nem, ő a megszokott, felháborodott hangnemben nyomta a maga nagyon is konzisztens szövegét. A szűkszavú Thompson - mint Jim Geraghty éles szemmel megállapítja - olyan higgadt volt, hogy inkább tűnt valamifajta tanácsadónak, mint elnökjelöltnek. Giulianival nyilvánvalóan legfeljebb egy-két jelölt versenyezhet a mezőnyben intelligencia és ismeretanyag tekintetében, ugyanakkor - Thompsonhoz hasonlóan - némileg olyan benyomást keltett, mint aki lélekben már feladta a versenyt és más pályákra készül elő szerepléseivel (nem, messze nem írjuk le a nemzet polgármesterét). McCain részéről elmaradt a zsákolás, de mint esélyesnek, nem is neki kellett verni magát. Stephen Hayes a Weekly Standard blogján úgy véli, McCain megcsinálta, amit kellett, "ő nézett ki felnőttnek a teremben".

Huckabee New Hapshire-ben nem fog érdemben labdába rúgni (viszont éppen ezért bármilyen kétszámjegyű eredmény győzelmet ér neki), az viszont ismét kiderült: ha a lelkész úr nem morzsolódik le február 5-én egyszerűen azért, mert nincs pénze mindenhol kampányolni, akkor vért kell hugyoznia annak, aki meg akarja előzni a jelöltségért folyó versenyben. Stílusban és retorikában klasszissal veri a többieket, a bemondásai soha nem tűnnek erőltetettnek. Úgy tudott visszavenni az Iowában győztes hardcore konzervatív szövegből, hogy közben a tartalmon semmit nem módosított. Nem azt mondja, hogy betiltaná az abortuszt, hanem hogy számára nagyon fontos az "élet szentsége".

A Huck nevéhez fűződött a vita számításaim szerint összesen három reálpolitika-tudatos meglátása közül az egyik. A jelöltek az idő nagy részében úgy beszélgettek, mintha egy ország irányításában az elvek közvetlenül, mindenféle áttét nélkül lennének tettekre válthatóak. Huckabee - akit immár konzekvensen vádolnak jobbról azzal, hogy kormányzóként nem volt elég konzervatív a költségvetési gyakorlata - ezúttal nem a múltat igyekezett szidolozni, hanem értelmesen elmondta: az ideákból csak a valósághoz képest lehet politikát csinálni.

A másik jelölt, aki ilyen tekintetben felnőttnek nézte a választókat, természetesen Ron Paul volt a maga monetáris riadójával. Az amúgy Ronald Reagant kínosan sokszor emlegető Giuliani pedig a Gipper emigráns-ügyi nézeteire utalva hívta fel a figyelmet arra, hogy bonyolult problémákat nem lehet kizárólag ideológiai alapon megoldani, s a "párt hőse", Reagan sem ezt tette, amikor támogatta az illegálisoknak adandó amnesztiát.

A vita egyik legérdekesebb része az volt, amikor arra kérték a jelölteket: mondják meg, ha majdan novemberben nekik kell szembenézni Barack Obamával, miért kellene majd rájuk szavazni az embereknek. Romney, McCain, Thompson és Giuliani mindannyian a "nincs tapasztalata" toposz valamely verziójával feleltek, említve természetesen a nagy kérdésekben ("the issues") vallott nézetkülönbségeket is. A Huck itt nőtt magasan a többiek fölé, mert előbb sokkal hangsúlyosabban sorolta az ideológiai különbségeket, utána viszont roppant ékesszólóan szólt arról, hogy Obama fantasztikus iowai győzelme olyasmi, ami a republikánusoknak is azt üzeni: az emberek változást akarnak. Ezek után már csak kisebb sokkot okozott, hogy Ron Paul gyakorlatilag magához ölelte Obamát, részben mert mindkettőjük kampányát a fiatalok mozgatják, részben pedig mert Obama is a kezdetektől az ostoba iraki háború ellen volt. Persze hozzátette, hogy Obama egyelőre nem érti: a jövedelemadó nem eszköze, hanem gátja a szociális igazságosságnak.

Demokraták: "Csini vagy, Hillary!"

Az "Obama zöldfülű" mantra természetesen a demokraták vitáján is előkerült, természetesen Hillary Clinton révén. Mint Iowa után azonnal kiviláglott, Clinton ezt az üzenetet immár kiegészíti azzal, hogy ő is a nagybetűs Változás ügynöke, sőt, ő az igazi, aki "megtestesíti a változást". Mert Obama csak beszél, míg ő tett is már rengeteg mindent. Obama állta a múltbéli szavazatait számon kérő támadást, majd, mint már szó volt róla, Edwards segedelmével visszatámadott. Utóbbi volt az, aki Clintont a washingtoni status quo emberének bélyegezte.

Mindezekkel együtt a demokrata vita alapvetően más, pozitívabb hangulatú volt, mint a republikánus. Jót tett neki, hogy 1. csak négyen vettek részt rajta (Kucinich perli az ABC-t, amiért nem engedték színpadra), 2. a jelöltek között nincsenek lényeges ideológai különbségek, viszont nyolc éve republikánus az elnök, így szép kánonban lehet szidni a fennállót, 3. az iowai földindulás, a váratlanul hatalmas részvétel, a rengeteg első-kaukuszozó az egész pártnak a dinamizmus érzetét kölcsönzi, még akkor is, ha mindez személyesen elsősorban Obamának szólt.

Az első sajtóvisszhangokból nézzünk egy párat: a Politico szerint Clinton jól jött ki a vitából, mert határozott volt és szellemes, de a vita nem rajzolta át az erővonalakat. Ugyanígy látja Walter Shapiro a Salonban, mellesleg rámutat a nyilvánvaló tényre, hogy Edwards immár Hillaryt látja a verhetőbb ellenfélnek, akinek a megnyugtató legyőzésével megszilárdíthatja a maga helyét a versenyben. A Time osztályzatai szerint Obama teljesített a legjobban, jól áll neki az éllovas szerepe, de egyáltalán nem biztos, hogy Clinton teljesítménye nem lesz elég az előválasztás megnyeréséhez. Hasonló a véleménye a TPM-en Josh Marshallnak is, szerinte Obama annyira lendületben van, hogy bőven elég volt hibamentesen hoznia a vitát. Jonathan V. Last a Weekly Standard blogján azt írja: Clinton össze-vissza beszélt a külpolitikai kérdésekről, de olyan szinten, hogy az talán még az elvakult Bush-ellenes demokrata szavazóknak is feltűnt.

Az általunk eddig követett viták közül Clinton valóban egyértelműen itt volt a legprofibb, legösszeszedettebb és, merjük kimondani, legrokonszenvesebb. A média által meghatározott korunkban talán megengedhető annak megállapítása is, hogy neki bizony sokkal jobb lenne, ha a rádiót már feltalálták volna, a tévét viszont nem. Ha csak hallgatja az ember, gyakran tűnik határozott, tájékozott, felkészült politikusnak, ha azonban nézni is kell, roppant zavaró, hogy minden gesztusa, minden arckifejezése bepróbáltnak, erőltetettnek tűnik. (Azt a pillanatot pedig, amikor Edwards megdicséri a külsejét, ő pedig kislányosan rámosolyog, hát azt tényleg senki ne keresse ki a YouTube-on, aki nem akar rosszat álmodni.) Ez persze igen szubjektív benyomás, akárhány előválasztó lehet New Hampshire-ben, aki másképpen látja, mint mi innen Budapestről.

A demokraták vitáján a legtöbb szó egy absztrakt fogalomról, a "változás"-ról esett (a négy jelölt összesen mintegy nyolcvanszor említette), amit minden további nélkül üres szócséplésnek is minősíthetnénk, ha legkésőbb Iowa óta nem lenne egyértelmű: a demokrata elnökjelölt az lesz, akinek a választók elhiszik, hogy változást hoz. Márpedig e tekintetben Obama indul pályaelőnnyel. Ha a trend folytatódik és megnyeri New Hampshire-t is - ami persze egyáltalán nem biztos -, nagyon nagyon nehéz lesz megállítani.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!