Máma már nem hasad tovább
További Fehér ház cikkek
- Joe Biden szerint Donald Trump olyan, mint egy hatéves gyerek
- Donald Trump szerint Washingtonból irányítják az ellene folytatott büntető hadjáratot
- Donald Trumpnak saját elvbarátai vittek be egy gyomrost, ami a győzelmébe is kerülhet
- Donald Trump olyan „alkut” ígért az abortuszról, amely mindenkinek tetszeni fog
- Hatalmas bajban az elnök, de a kihívója sem örülhet annyira
[Ezt az írást Felcsuti Balázs jegyzi. Balázs közgazdász végzettségű és pénzügyből szerzett MBA fokozatot a philadelphiai Wharton Business School-on. Jelenleg a massachusettsi Bostonban él, ahol egy biotechnológiai cég alkalmazottja. Balázs önkéntesként segíti Barack Obama kampányát Massachusettsben és New Hampshire-ben is.]
A pénzügyi válság kitörése óta azon kapom magam, hogy minden nap alig várom a délután négy órát. Akkor zár be ugyanis a New York-i tőzsde.
Az utóbbi három hétben az amerikai részvényárfolyamok zuhanórepülésben voltak. A Dow Jones index rendszeresen esett napi 6-7%-ot, a volatilisabb részvényekből összeállított Nasdaq még rosszabbul teljesített.
A legtöbb amerikaihoz hasonlóan megtakarításaim egy részét én is a (nagyon) hosszú távon verhetetlenül teljesítő tőkepiacra bízom. Magánnyugdíjalapom is, melybe fegyelmezetten minden hónapban beteszem fizetésem egy kis részét, túlnyomórészt részvényekbe van befektetve abban a reményben, hogy a több évtizedes befektetési időhorizontom alatt portfólióm hozama jelentősen meghaladja majd a kötvényekét.
Mikor néhány évvel ezelőtt beléptem a befektetők népes táborába, bankom – Bank of America - , amely Amerika óriásbankjainak egyike, kiutalt számomra egy tapasztalt pénzügyi tanácsadót, aki több mélyinterjúszerűséget folytatott velem, mire kialakított egy jól diverzifikált, ám a hosszú időtávnak megfelelően aggresszív befektetési stratégiát. Évtizedek adatait felhasználó pénzügyi modellek kérlelhetetlen biztonsággal bizonyították be, hogy portfolióm értékpapírjainak korrelációja ideális, adott elvárt hozam mellett a lehető legalacsonyabb kockázatot vállalom. Életkoromnak, anyagi helyzetemnek és pénzügyi céljaimnak tökéletesen megfelel. Minden szép és jó volt.
Az utóbbi hetekben az elvek és elméletek mind megdőlni látszanak. A hozamkorrelációból annyi maradt, hogy minden egyformán esik. Mikor a válság kitört és a tőzsde először esett 7%-ot, pánikszerűen felhívtam tanácsadómat, aki megnyugtatott, hogy túl vagyunk a nehezén, és különben is, eszembe ne jusson kiszállni, bármelyik nap megindulhat az erősödés. Megköszöntem a tanácsát, és búcsúzóul csak annyit kértem, hogy ha legközelebb összedőlni készül a világ, legyen olyan kedves, emelje fel a telefont, és ő hívjon engem. Ez tíz napja volt, azóta a tőzsde még 20 százalékot esett, a pénzügyi tanácsadó pedig nem hívott. Én sem őt. Mit is mondhatnánk egymásnak?
Munkahelyemen is a válság témája dominál. A kollegák kisebb nagyobb csoportba verődve tárgyalják meg az eseményeket. Már reggel azt nézzük, hol zártak az ázsiai piacok és hol nyitott Európa. Ebéd közben együtt aggódunk Amerikáért, a kapitalizmus jövőjéért, de legfőképpen saját befektetéseinkért. Délután mindenki rájön, hogy azzal teheti magának a legnagyobb szivességet, ha nem veszíti el az állását. Ilyenkor a munka dominál. Nehezen koncentrálok a feladataimra, gondolataim elkalandoznak, folyamatosan a tőzsde jár a fejemben. Befektetéseimre napok óta nem is merek ránézni, félek szembesülni a veszteség pontos összegével, viszont a Dow index mozgását szinte állandóan követem. Eleinte elkövettem azt a hibát, hogy délután háromkor, egy-két százalékos minusznál elvontam figyelmem a piacról és csak az esti hírekben tudtam meg, hogy az utolsó órában a befektetők pánikba estek és még öt százalékot estek a részvények. Ilyenkor a késő esti hidegzuhany éjszakai nyugalmamra is kihatott. Most már azonban rutinos vagyok. A kereskedés utolsó percéig szorongok és csak pontban négy órakor vagyok hajlandó megkönnyebbülni. Holnap reggelig már nem leszek szegényebb.
Rovataink a Facebookon