Négy év, ami örökre megváltoztathatja Amerikát

A látszat ellenére az amerikai elnökválasztás egy percig sem volt szoros. Az igazi kérdés az, hogy Obama milyen következtetést von le az eredményből. Második ciklusában visszatérhet az amerikai konszenzushoz, de örökre meg is változtathatja országa arculatát.

Barack Obama megcsinálta. Másodszor is az Amerikai Egyesült Államok elnökének választották. Bár ez az a végeredmény, amit már hónapokkal ezelőtt is megtippeltünk volna, amerikai sporttudósítóul szólva ez no small feat, nem kis teljesítmény. Hogy mennyire nem az, arra tán elég azt elmesélni, hogy a demokraták egyik legfontosabb háttérintézetének, a Center for American Progress dolgozói hozzájuk közel álló forrásaink szerint korántsem voltak biztosak abban, hogy ez sikerülhet.

A vége mégis magabiztos győzelem lett, Obama Floridában és Ohióban is nyert, így kétség sem férhet diadalához.

És valóban. 2010, a félidős választások éve republikánus év volt. És 2011-ben, hiába ölette meg Obama elnök Oszama bin Ladent - tudjuk, a parancs nem erről szólt, de a SEAL-kommandó tagjai nem sokat teketóriáztak, amikor a lézerfény a szaúdi homlokára ért - még úgy tűnt, 2012 is az lesz.

De hogy az elnököt legyőzni nem könnyű, annak már az elején is voltak jeleit. Hiába szóltak arról az év eleji közvélemény-kutatások, hogy az ismeretlen republikánus simán legyőzné Barack Obamát, ha a már ismert republikánus jelöltek mind 3-10 pontos hátrányban voltak vele szemben. És ezzel máris elérkeztünk Obama sikerének első okához.

Az idei választás az első pillanattól nagyon emlékeztetett a 2004-es elnökválasztásra. Ahogy akkor, úgy most is egy közepesnél gyengébb teljesítményt nyújtó, rengeteg nehézséget legfeljebb úgy-ahogy leküzdő elnök nézett szembe egy nem túl erős, ideológiájában éppen szélsőségessé váló ellenzékkel. És ahogy 2004-ben a demokraták, 2012-ben a republikánusok nagyágyúi vonultak hátra. 2012-ben nyoma se volt a republikánusok sztárjainak - és most nem Sarah Palinre gondolunk, aki a republikánus hátország bibliatanulmányozó csoportjain kívül inkább csak a frászt hozza az emberekre. Hanem igazi sztárokra, mind Bobby Jindal és az utóbb a republikánusok tampai jelölőgyűlésén csúnyán leégő Chris Christie kormányzókra, vagy az ugyanott lendületes és érzelmes beszédével igazán nagy karakterré váló Marco Rubio szenátorra.

Helyettük egy ideológus, egy futóbolond és egy sótlan jenki közül választhattak maguknak jelöltet a republikánusok. Ami 2004-ben Howard Dean és John Kerry volt a demokratáknak, az 2012-ben Newt Gingrich, Rick Santorum és Mitt Romney a republikánusoknak.

És ahogy 2004-ben Kerry Busht, úgy 2012-ben Romney Obamát szorongatta meg annyira, hogy még egy héttel a választás előtt is úgy tűnt, ebből még bármi lehet.

Demográfia, a világ ura

De nem lehetett bármi. Mint arra már a republikánusok jelölőgyűlése idején készült elemzésünkben rámutattunk, ezt a választást nem Romney nyerhette meg, csak Obama veszíthette volna el. Az ok pedig az elnököt végső soron megválasztó államok demográfiája. Bár Bush 2004-es győzelmekor a stratégiát kidolgozó Karl Rove-t megváltóként ünnepelték, és a republikánusok száz éves többségéről beszéltek, az igazi földindulás négy évvel később volt, amikor Obama elhappolta a gazdasági világválság és Sarah Palin által sújtott John McCaintől a republikánusok olyan hagyományos fellegvárait, mint Indiana, Észak-Karolina és Virginia. Mostanra kiderült, hogy csak az indianai fordulat volt egyedül a két csapásnak betudható.

Bár Észak-Karolina most visszatért hagyományos táborába, Romney győzelme a kényelmesnél sokkal szorosabb volt a hagyományos déli államok sorából az elmúlt húsz év robbanásszerű gazdasági fejlődésével kitörő Észak-Karolinában. Virginia pedig, úgy tűnik, immár egyértelműen, 13 elektori szavazatával pedig egyből jelentős csatatérállammá vált.

A választási térkép átrajzolódása két népmozgás eredménye. Egyrészt Virginia északi megyéi a liberális washingtoni elit elővárosi lakhelyévé váltak. Másrészt az amerikai népesség legdinamikusabban növekvő csoportja a latin-amerikai katolikusoké. És ők a rasszista kommentárokkal szemben nem pusztán önérdekből hívei az állami újraelosztásnak, hanem ez szimplán katolicizmusukból, a központosított hierarchiára épülő vallásukból is következik.

Persze hiba volna messzemenő következtetéseket levonni, végül is a száz évre bebetonozott republikánus többséget is nyolc éve jósolták meg a punditok, azt azóta háromból kétszer a demokraták nyertek.

De hogy a demográfia mennyire döntő tényezővé vált, azt remekül illusztrálja, hogy a magát elsőrangú baseballstatisztikusból elsőrangú politikai statisztikussá képző Nate Silver előrejelzéseiben június óta mindig Obama sikerét jósolta, pusztán az olykor inkább Romney-nak kedvező közvélemény-kutatási adatok demográfiai súlyozásával. És bár mi magunk csak az igazi kampány szeptemberi kezdete előtt mertünk bármit is jósolni, az se szólt másról, minthogy Romney-nak leginkább csodára volna szüksége a győzelemhez.

Utólag azt mondhatjuk, ez is kevés volt. Mert Romney amúgy csodát tett. Elnököt rég döngölt úgy földbe kihívó, mint azt Romney tette az első elnökjelölti vitán. Obama passzív volt, összeszedetlen, zavaros. És ne gondolják, hogy ez egyszeri rossz szereplés volt csak. Obama gyakorlatilag az egész kampányban semmit sem tett a győzelemért, az kimerült a hibák magyarázásában és még inkább a kihívó támadásában. Ráadásul kihívóját leginkább azért támadta, mert gazdag és sikeres. Önmagát pedig jobb híján a kultúrharcos szerepében láttatta, akinek a fő eredménye a nők és a melegek önrendelkezési jogának - vagyis az abortusz és a melegházasság - védelmezője.

Majd legközelebb

Mielőtt rátérnénk Obama jövőjére, szóljunk pár szót, ha nem is magáról a vesztesről, de a vesztes pártról. Az amerikai politikából kiveszett, hogy a magyar zenei tehetségkutatók zsűrijeinek kedvenc kifejezésével éljünk, a dög. Bush 2004-ben és Obama 2012-ben igenis verhető elnökök voltak, mégsem jelentkezett igazi kihívó - vagy ha Mitt Romney az volt, akkor a republikánus párt nagyobb bajban van, mint gondolnánk.

Azok, akik tényleg képesek lettek volna legalább a saját bázisukat tűzbe hozni, távol maradtak a küzdelemtől. Ez részben érthető, négy év múlva biztosan nem egy regnáló demokrata elnökkel kell szembeszállniuk - és elnézve a gyakorlatilag nem létező demokrata utánpótlást, 2016 valóban csábítóan könnyűnek tűnik. De mit gondoljunk azokról, akik nem mernek harcba szállni egy stabilan 50 százalék alatti megítélésű elnökkel? Ráadásul a taktika kockázatos. Meggyőződésünk, hogy Hillary Clintonnak jó esélye lett volna a győzelemre 2004-ben, 2008-ban meg végül a jelölésig se jutott el.

De a republikánusoknak két elvesztett választás után se kell kétségbe esniük, és nemcsak azért, mert Obama többé már nem indulhat. Hanem azért, ami még Obama előtt áll. Obamára ugyanis még nagy feladat vár. A gazdaság csak leheletnyivel van jobb állapotban, mint négy évvel ezelőtt, a politikai terep viszont sokkal nehezebb. A republikánusok megőrizték többségüket a képviselőházban és minden eddiginél harciasabban próbálnak majd keresztbe tenni az elnöknek. Akit viszont immár nem köt az újraválasztás kényszere. Kérdés, hogy ezt mire használja majd.

Kiegyezés vagy teljes szakítás

Obama előtt két út van. Vagy saját emlékművét kezdi építeni, és bázisával szembe menve nyit a republikánusok felé - egyben pártján belül is kinyílik, és nem kizárólag saját, chicagói belső körére, hanem pártja centristáira is hallgat. Azaz egy új közmegegyezés felé próbálja majd terelgetni az országot.

Vagy, és erre tán több az esély, a béklyóból szabadulva még inkább saját, az amerikai konszenzusnál balosabb, európaiasabb eszméi felé vezeti az országot, tovább növelve az újraelosztás, az állami szerepvállalás kormányzása alatt eddig is drasztikusan megnőtt mértékét. Arról fogalmunk sincs, hogy rövid távon melyik út kedvezne inkább a demokratáknak. De hosszú távon biztos lerombolná azt, amit most Egyesült Államokként ismerünk. És hogy ez jó, vagy rossz, az már ízlés dolga.

...

Összességében nem tudunk nem egyetérteni az Economisttal, ami a választás előtti számában félszívvel Obamát támogatta. Az Egyesült Államok jobb elnököt érdemelne. Mitt Romney pedig nem lett volna az.