Párt- és kampányfinanszírozás az Egyesült Államokban

További USA cikkek

Az amerikai elnökválasztás útvesztőiben nehéz eligazodni, s ha az ember komolyabb figyelmet szentel a témának, akkor rájön, hogy nem is olyan könnyű az USA elnökévé válni. Kell hozzá egy megtámadhatatlan, kikezdhetetlen múlt, egy jó team, ami a PR-szakemberek utasításait szó nélkül teljesíti, némi adottság ahhoz, hogy elhitessük a démosszal, hogy képesek vagyunk elvezetni egy kontinensnyi országot és végül, de nem utolsó sorban iszonyatos mennyiségű pénz. Ennek a pénznek az előteremtése mögött egy 1971-ben hozott, átláthatatlan, nehézkes törvény áll, melynek egyszerűsítésére azonban a benne rejlő lehetőségek miatt eddig nem kerülhetett sor.

A Szövetségi Választási Kampány Törvényét 1971-ben szavazták meg, azonban annak érvényre juttatása elkésett, ami azt eredményezte, hogy például Nixon akkori elnök vissza tudott élni vele. - állami pénzeket csoportosított át saját kampányára. Három évvel a törvény életbe lépése után jött létre a Szövetségi Választási Bizottság, mely azóta is igyekszik a törvényt érvényesíteni, felügyelni. A jogszabályok 1971 óta szinte változatlanok, ezért sokan reformokat követelnek, de igazság szerint a pártok számára ez a rendszer amolyan "aranytojást tojó tyúk". A pártkasszába mind több pénz folyik be, mivel a kiskapukat évről évre egyre ügyesebben használják ki a pártok. 1978-ban a választások során elköltött összes költség 153,1 millió dollár volt, 1997-ben pedig már 650,8 millió dollár. Nem kizárt, hogy idén ez a szám meghaladja majd a 700 milliót.

Bush-sal szemben Al Gore 40, 5 millió dollárban maximalizálta kiadásait

Az elmúlt évtizedben igencsak megnőttek a kampánykiadások

A "soft money"-ban (ld. a keretes írást) rejlő igazi lehetőségek kiaknázása a 90-es években kezdődött, és igazán Clinton kampányaiban vált fontos tényezővé. George W. Bush is tanult a demokratáktól, és a Szövetségi Választási Bizottságnak benyújtott okmányok szerint Bush júliusban 9,6 millió dollárt költött, amivel a kampányra költött összes pénz 97,2 millió dollárra duzzadt. Sőt, más területekről (pl. jogi alapok) befolyt pénzek azt eredményezték, hogy az összeg túllépte a 100 milliós határt is. Érdekes, hogy csupán a médiumokra költött összeg 25,3 millió dollár volt.

Bush-sal szemben Al Gore 40, 5 millió dollárban maximalizálta kiadásait, bízva az adófizetők adományaiban. Ez ügyes lépésnek bizonyult, hiszen júliusban rekordot döntött: ő lett az első elnökjelölt, aki 15 millió dollárt kapott a szövetségi kiegészítő alapoktól, így Gore közel jár az ily módon maximum kapható 16,9 millió dollárhoz. "Nagyon jó munkát végeztünk azzal, hogy elértük, hogy az emberek érdeklődnek a kampány iránt és kis adományokkal támogatják azt." - mondta a BBC-nek Douglas Hattaway, Gore kampányának szóvivője. A szövetségi alapokat is beleszámítva Gore 37 millió dollárnál tart.

Ezzel szemben Bush elutasította a szövetségi kiegészítő alapok segítségét, mely mentesítette őt a 16,9 millió dolláros határ betartása alól, azaz annyit költhetett, amennyit össze tudott kalapozni magának. Így tudta elérni a 100,1 millió dollárt, ami jóval meghaladja Ross Perot 1992-es 72, 8 milliós csúcsát. Perot - nem szabad elfelejteni - többnyire saját zsebből finanszírozta indulását. Bush elnöki kampányára 350 ezer különböző adományt kapott, aminek háromnegyed része 100 dollár alatti összeg. A Republikánus Nemzeti Bizottság számadása szerint júliusban a párt 25 millió dollárt kapott egyéni adományok útján, ami szintén rekord a maga nemében. Az adományok több mint negyede 20 embertől érkezett, akik egyenként 200 ezer dollárnál is több pénzt tettek le az asztalra. A legtöbb pénz, négyszázezer dollár, Craig Duchossis, a neves lovakkal foglalkozó üzletember családjától érkezett. Utóbb azonban ez a pénzforrás elakadt, hiszen Bush az őszi választásokra elfogadott 67,9 millió dollárt adófizetők pénzéből. Gore múlt hét pénteken folyamodott ezért a támogatásért.

Július végén Gore-nak 6,4 millió dollárja volt a bankban, ami átsegítette őt a demokrata pártgyűlésen, továbbá megengedhette magának, hogy belehúzzon a versenyben és kiegészítse választási teamjét. Közel kétmilliót költött júliusban, mely a kampányára költött összegeket 44 millió dollárra emelte. Bush-nak ezzel szemben "csak" 4,2 millió dollárja volt július végén.

Hard money - "kemény pénz"

Az a pénz, amit az egyéni választó közvetlenül a kampányok támogatására ad. Az 1971-es törvény az egyes szövetségi (akár elnöki, akár kongresszusi) választáson induló jelöltnek adható egyéni támogatást 1000 dollárban maximalizálta. A szövetségi kiegészítő alapokból az első 250 dollár, amit egy személy egy jelöltnek adományoz, ugyanennyivel kiegészíthető. A korlát a különböző államokban más és más.

Soft money - "puha pénz"

Az 1971-es Szövetségi Választási Kampány Törvényének (SZVKT) hatáskörén kívül eső politikai pénzszerzés. A "soft money"-t nem szövetségi számlákon kell elhelyezni, és nem lehet a szövetségi választásokon felhasználni. Azonban gyakran megtalálják az érvényes törvények kiskapuit.

Számos állam engedélyezi egyéneknek - és ugyanúgy vállalatoknak és szervezeteknek (akiknek amúgy tilos támogatniuk közvetlenül a szövetségi jelölteket) -, hogy egyenesen az állami pártoknak korlátlan összegeket adjanak. Ezt a pénz költhetik választási rendezvényekre, reklámokra és választók olyan mozgalmaira, amelyek csak közvetve támogathatják a párt jelöltjeit, beleértve az elnökjelölteket.

A legutóbbi elnökválasztások során a nemzeti pártok és jelöltjeik azon dolgoztak, hogy minél több "soft" pénzt kalapozzanak össze a párt erősítése céljából, és hogy valahogy kikerüljék a pénzösszegek mennyiségét maximalizáló törvényeket. Annak a lehetősége, hogy állami pártpénzeket csoportosítsanak át az elnöki választási kampányra költendő milliók fedezésére, tényleg értelmetlenné teszi a hagyományos törvényes határokat. Ezen pénzügyi tranzakciók követhetetlensége miatt a kampánytámogatások reformja erre a területre koncentrál.

A választási kampányok szabályozása

1971 - meghozzák a SZVKT-t, amely bizonyos financiális korlátokat léptet életbe, és megköveteli a jelöltektől, hogy a választóktól beszerzett minden egyes dollárral el tudjanak számolni.
1974 - a Watergate-botrány utáni első kongresszuson létrejön a Szövetségi Választási Bizottság, amelynek feladata az, hogy érvényre juttassa az 1971-es törvényt.
1979 - életbe lép az SZVKT-t kiegészítő csomag, amely továbbra is engedi a "soft money"-t, tehát a választók támogathatják a politikai pártokat.
1980 - politikai bizottságok azon próbálkozása, hogy a kiadásokat korlátozzák, a szenátusban bukik el.
1986 - a szenátus kétszer szavaz a pénzbeszerzések szigorított felügyeletéről, de a végső intézkedéseket pártmanőverek bénítják, és nem szavazzák meg végül.
1988 - a kampánypénzek reformja ezúttal is elbukik a kongresszusban
1990 - mind a képviselőház, mind a szenátus jóváhagyja az adományokból befolyó összegek és az ezt vizsgáló politikai bizottságok munkájának korlátozását megcélzó törvényjavaslatokat. Azonban a tárgyalások nem tudják feloldani az ellentéteket, ezért a javaslat sosem kerül az akkori elnök, George Bush elé.
1992 - Bush megvétózza azt a törvényjavaslatot, amely a kongresszusi jelölteknek engedélyezte volna közpénzek felhasználását. A szenátus nem tudta felülbírálni a vétót.
1994 - A republikánusok ismét meggátolják a törvényjavaslat megszavazását, amely határt szabott volna a pénzköltéseknek, és engedélyezte volna az 1992-es törvényjavaslatban leírtakat is.
1996 - Újabb javaslat bukik el republikánusok obstrukciói miatt. A javaslat szerint jutalommal járt volna, ha valaki eleget tesz a korlátozásoknak, és a "soft money" használatát megtiltotta volna.
1997 - McCain és Feingold nevéhez fűződik az a kétpárti törvényjavaslat, amely olyan pénzbeszerzési kiskapukat zárt volna be, mint a soft money és a tévéreklámokra fordítható pénz. Ez a javaslat is megbukik a kongresszusi szavazáson.
2000 - A szenátus ismét leszavazza a republikánus McCain és demokrata szövetségesei törvényjavaslatát. Ezúttal azonban már négy, korábban a javaslatot ellenző, republikánus is igennel szavaz.