Pszichopolitika

További USA cikkek

Cikk írásának pillanatában még nem tudni, hogy mi lesz a valószínűleg sorsdöntő dél-karolinai előválasztások eredménye az Egyesült Államokban. Az viszont könnyen lehet, hogy az arizonai szenátor, John McCain, új (még komikusabb?) irányba tereli az amerikai politikát. A szenátor - aki vietnámi hazatértét követően rendszeres pszichiátriai megfigyelés alatt állt 1993-ig - ugyanis a pszichiátriai véleményének dossziéját nyilvánosságra hozta. A többi elnök-wannabe azonban mély kussba merült: egyelőre nem siettek hasonló "bizonyítékokkal" alátámasztani, milyen "normálisak" is ők.

Ez így bizonyára kissé zavarosan hangzik, tehát lássuk a tényeket. A jó McCain, válaszul a lelki egyensúlyát, elmebeli épségét, illetve hirtelen haragját firtató kérdésekre, egyetlen további felesleges kommentár nélkül az asztalra terítette lapjait. Méghozzá az összeset és valóban az összeset. A szenátor ugyanis, sok más veteránhoz hasonlóan, hazatértét követően rendszeres pszichiátriai megfigyelés alatt állt, egészen 1993-ig. A ravasz fickó pedig az összes adatot, riportot, pszichiátriai véleményt, az egész másfelezer oldalas dossziét a nagyérdemű rendelkezésére bocsátotta - lessen bele, aki akar.

Nos, miután a dokumentumokból kiderült, hogy McCain meglepően jól vészelte át a Hanoi melletti fogolytáborban eltöltött öt évet, mentálisan ép és egész, sőt, a rengeteg szenvedés még meg is edzette lelkileg, a témát ejtették. A szenátort azóta senki nem cikizi, persze ezek után nem is igen volna értelme. A többi elnök-wannabe a biztonság kedvéért mély kussba merült, és tegyük hozzá: egyelőre nem siettek hasonló "bizonyítékokkal" alátámasztani, milyen "normálisak" is ők.

Pedig úgy tűnik, nincs mitől félniük. Bár a sajtó földöntúli lelkesedéssel csapott le az új politikusalázó receptre, egyelőre kevés sikerrel jártak. Bradley például, mikor a "McCain-dosszié" publikálását követően megkérdezték, hogy átesett-e valaha mentális kezelésen, simán azt felelte, hogy ez túl személyes kérdés, ha nem haragszanak meg, ő inkább nem válaszolna. A válasz megkerülését pedig nem fogadta össznemzeti sutyorgás, hogy vajon bolond-é a demokrata induló, és ha nem, úgy miért nem hajlandó "bizonyítani" is azt.

Vegyük például George Busht. Bár néhány hardcore demokrata támogatón kívül senki nem állította, hogy a kormányzó elmebeteg (legfeljebb azt, hogy buta, mint a föld, de az nem számít abban az országban), hasonlóan személyes ügyben kellett neki is megnyilatkoznia. A texasi ugyanis rendes alkoholista volt, egészen a negyvenes éveiig, amikor is megjelent neki a Jóisten, ő pedig leszokott az ivásról. A potenciális bukkanót McCainhez hasonló nyíltsággal simította el a kormányzó: rögtön a legelején maga jelentette be, hogy mi a helyzet a viszkivel, elejétől végéig, mondhatni a kijózanodásig. A módszer bevált, senki nem emlegeti fel az ügyet. Rosszmájú kommentátorok szerint állítólagos kokainfogyasztási szokásairól is csak azért nem számol be a rá jellemző kedélyességgel Bush, mert azért börtönbe csuknák.

Az amerikaiak újonnan felfedezett türelme és toleranciája csak mostanában kezd kiterjedni vezetőikre. Tíz-húsz évvel ezelőtt egy amerikai politikus elég nagy bizonyossággal számíthatott rá, hogy karrierje véget ér, ha valami randa kis személyes ügy, alkoholizálás, neadjisten pszichiátriai probléma kerül napfényre vele kapcsolatban. Újabban, úgy tűnik, visszapattanak a közvélemény ellenállásáról azok a kísérletek, amik az amúgyis hihetetlenül személyközpontú politikai életet még inkább a privát szféra irányába terelnék. Elég a Lewinsky-ügyre gondolni, ami ugyan alaposan megrongálta az elnök image-ét és személyes megítélését, politikailag meglepően kevés kárt okozott neki. Sőt: durva republikánus pofaáraesés lett a vége, ha fogalmazhatunk így.

Én személy szerint azt hiszem, hogy az amerikaiak már láttak eleget. Hazudós? Mind az. Hűtlen? És? Mániákus-depressziós? Ugyan kérem: ez Amerika.