A tét

További USA cikkek

Az Egyesült Államok alkotmánya szerint az elnök a végrehajtó hatalom legfőbb birtokosa, a hadsereg főparancsnoka, valamint az államfő egy személyben. Választása a nép által történik, (effektíve) közvetlenül. Szerepe alkotmányjogi szempontból gyakorlatilag nem változott azóta, amióta az alapító atyák a 18. század végén felvázolták azt. Gyakorlatilag azonban a helyzet más, az elnök hatalma a körülmények alakulásának köszönhetően nagy mértékben megnőtt. Bár az alkotmány megfogalmazóinak célja láthatóan az volt, hogy az erős elnöki jogkört világos és könnyen értelmezhető jogszabályok határolják, az mégis éppen elég "átértelmezhető" ahhoz, hogy a mindenkori elnök személyének és a kihívásoknak megfelelően formálja azt.

Az elnökség korai időszakában alakult ki a gyakorlat (főleg George Washington tevékenységének köszönhetően), amely a hivatalt az államfői szerepkör folyamatos hangsúlyozása mellett a külpolitikáért is elsősorban felelőssé tette. Az elnök hatalma a 19. század közepén, főleg a polgárháború alatt lényegesen megnövekedett, nem alkotmánymódosítás, hanem inkább a szokások megváltozása által. Abraham Lincoln az Észak-Dél ellentétet használta fel arra, hogy hatalmát jórészt a kongresszustól függetlenül gyakorolja, illetve olyan lépésekre is kiterjessze, mint szükségállapot bevezetése és hadbíróságok felállítása. Ezek egyértelműen Lincoln markáns személyiségének voltak köszönhetőek, amit jól mutat, hogy halála után a törvényhozó hatalom több kísérletet is tett az elnöki hatalom korlátozására: ekkor történt Andrew Jackson elnök alkotmányos felelősségrevonása is (impeachment). Az ezt követő időszak gyenge elnökséget hozott, a törvényhozás szinte teljesen a kongresszus kezébe került, elnöki vétó csak végső esetben kerülhetett elő.

A századforduló, az indusztriális fellendülés és a trösztök megjelenése újból előtérbe tolta az elnököt. A törvényhozásban is nagyobb szerepet vállalt a végrehajtó hatalom, leginkább Theodore Roosevelt alatt. A trend folytatódott egészen az első világháború végéig és Woodrow Wilson kormányzásáig.

A húszas évek nyugalmat hoztak, de csak a nagy gazdasági válságig. Innentől az állam - és így az elnök - szerepvállalása a gazdaság és a társadalom irányításában drasztikusan megnőtt, amely trend jórészt a reaganizmusig tartott. A folyamat legnagyobb alakja, és bizonyos szempontból elindítója Franklin D. Roosevelt elnök volt, akinek erőszakosságát - és természetesen a helyzet súlyosságát - jól jelzi, hogy szakítva a hagyománnyal, ami maximum két elnöki ciklust engedélyez egy embernek, négyszer indult a választásokon, hogy meg is nyerje azokat. Roosevelt gyakran a kongresszus és a legfelsőbb bíróság ellenkezésével mit sem törődve indította be reformprogramjait, hogy aztán hatalma a második világháború alatt még jelentősebbé váljon.

A háborút követő évek, a szembenállás az oroszokkal és a kínaiakkal, a fegyverkezési verseny, a jóléti rendszer kiépítése, valamint az államhatalomnak az élet egyre nagyobb részére való kiterjedése mind az elnöki hatalom további növekedését hozták. Az időszakot, amelynek legjellemzőbb időszaka a vietnámi háború, szereplője pedig Richard Nixon elnök, találóan csak a "birodalmi elnökség" (imperial presidency) korszakának nevezik. Ennek, ha nem is vetett véget, részben megálljt parancsolt a reagani időszak és a nyolcvanas évek "konzervatív forradalma", valamint az azt követő bushi elnökség. A baloldali Clinton kísérletei a szociális rendszer reformjára, illetve összeütközései személyes ügyei miatt a legfelsőbb bírósággal vitatható, hogy valóban ezzel a folyamattal állnak-e szemben, mindenesetre bizonyítják a hivatal meghatározó szerepét az amerikai államigazgatásban.