A tizedes meg a többiek

Gilad Salit
A tizenkilenc éves tizedes valószínűleg szívesen maradt volna teljesen ismeretlen. A katonát palesztin fegyveresek rabolták el, a kiszabadítására indított akció kezd lassan háborúba torkolni. A Hezbollah a palesztinokkal szolidarizálva ismételte meg a Hamász akcióját, és rabolt el két izraeli katonát, ürügyet adva az izraeli ellencsapásra.

 

Ehud Olmert és Amir Perec
Izraelben a miniszterelnök és a hadügyminiszter tekinthető a jelenlegi válság két kulcsfigurájának. Mindketten az új izraeli politikusi generáció tagjai, egyikük sem volt magas rangú katona. A jelenlegi válságban a Hezbollah - és előtte a Hamász terrorista szárnya - egyértelműen tesztelni akarta a még nem harcedzett vezetők reakcióit.

Olmertről tudni lehetett, hogy a saroni politika, az egyoldalú lépések hű követője. A szakszervezeti vezérként indult, az izraeli főáramnál balosabb Perectől azonban váratlan volt az a keménység, amivel a Hezbollah támadására reagált. Az, hogy már a támadás első napjaiban is mindketten azt hangsúlyozták, hogy a libanoni hadseregnek hajlandóak lennének átengedni Dél-Libanon ellenőrzését, ugyanakkor arra utal, kompromisszumkészebbek az általában katonai megoldásokban gondolkodó elődeiknél.

 

Ariel Saron árnya
Saron fajsúlyos politikus, és dimenzióit tekintve is fajsúlyos ember volt, árnya nem véletlenül vetül rá a mostani konfliktusra. A január óta kómában fekvő, még felépülése esetén is bizonyosan cselekvőképtelen exkormányfő találta ki az egyoldalú lépések politikáját, ami a Gázai övezet feladásában csúcsosodott ki. Valószínűleg Saron sem tett volna mást, mint utódai. Végül is 1982-ben hadügyminiszterként ő határozta el Libanon megszállását. Igaz, ő volt az, aki 2001-ben tárgyalt és foglyokat cserélt a Hezbollahhal.

 

Haszán Naszrallah
A Hezbollah karizmatikus vezére. A szervezet vezetését 1992-ben vette át, miután Izrael likvidálta elődjét, Abbász al-Muszavit. Ő szervezte olyan erővé a Hezbollahot, ami Dél-Libanonban sikerrel vette fel a harcot az izraeliekkel. Harci eredményei miatt vélik sokan úgy Libanonban, hogy valójában a Hezbollah vetett véget Libanonban az izraeli megszállásnak. Személyes motivációja, hogy a libanoni polgárháború idején dél-libanoni otthona elhagyására kényszerült. A Hezbollah Izrael elleni akcióját két okból rendelhette el. Egyrészt szolidaritási akcióként a palesztinokkal, másrészt, mert remélhette, hogy a Gázában lekötött izraeli haderő mellett sikereket érhet el. Egyben jelezni akarta, hogy Dél-Libanonban mindenképpen, de tulajdonképpen egész Libanonban ő irányítja az egyetlen ütőképes katonai csoportot, uganakkor népszerűségnövekedést is remélt. Számításai pillanatnyilag hibásnak tűnnek, de csak a konfliktus lezárása után állapítható meg, sikeres vagy elbaltázott akció volt-e Izrael provokálása.

 

Kaled Mesal
A Hamász radikálisainak a vezetője, Szíriában él számüzetésben. Bár a szíriai Hamász politikai vezérének tartják, valójában a terrorista szárny vezetője. Gilad Salit tizedest az ő parancsára rabolták el a Hamász terroristái. A radikális lépés a Hamász kormányzó, mérsékeltebb szárnyát is ellehetetlenítette, az akció a Hamászon belüli rivalizálásra is utalhat. Azt valószínűleg maga sem tudja, mit remélt az emberrablástól, valószínűleg csak Izrael tűrőképességét tesztelte. 1997-ben az izraeli titkosszolgálat, a Moszad Jordániában megpróbálta likvidálni. A kísérletet a jordán titkosszolgálat akadályozta meg.

 

Bassár al-Aszad és Mahmúd Ahmadinezsád
Szíria és Irán a Hezbollah fő támogatóiként érintett a válságban. Aszad a válságot tavaly meggyengült libanoni befolyásának újjáépítésére, Amadinezsád pedig Irán térségbeli hatalmi ambícióinak beteljesítésére használhatja. Irán ráadásul a Hezbollah egyik fő támogatójaként az elmúlt években fejlesztett fegyvereit is kipróbálhatja, egy cirkálórakétájukkal sikerült is kilőni egy izraeli őrnaszádot. Amellett Ahmadinezsád már több fórumon is kifejtette, hogy szíve szerint a tengerbe szorítaná a zsidókat. Most tesz is ezért.

 

A libanoni kormány és az államfő
A libanoni politikai elitnek nincs szerepe a mostani konfliktusban. Igazi hatalmat nem gyakorolnak, ebben belső megosztottságuk is közrejátszik. A libanoni alkotmány értelmében az elnöknek maronita kereszténynek kell lennie, Emile Lahud Szíria nagy barátjaként mégis leginkább a Hezbollah emberének számít. A nemzeti egységkormányban a Hezbollah is szerepet kapott, de például Fuád Szinjóra kormányfő Szíria ellenségének számít. A konflktusból kivezető megoldásnak feltétlenül része kell legyen a központi hatalom és az alája rendelt hadsereg megerősítése, és az egyedüliként megmaradt párthadsereg, a Hezbollah felszámolása. Ha a libanoni közvélemény egy kicsit is a Hezbollahot teszi felelőssé a helyzetért, a szírellenes erők még profitálhatnak is a háborúból.

 

Condi Rice
A világszerte csak becenevén emlegetett amerikai külügyminiszter az elmúlt évek neokonzervatív kovbojtempójához képest hisz a tárgyalásokban és a diplomáciában. Meglepetésre Bejrútba is ellátogatott, konszenzusos megoldást keres. Tekintve az Egyesült Államok térségbeli szerepét, illetve azt, hogy a Hezbollah Izrael támadásával az amerikai befolyási zónát is támadja, megkerülhetetlen figurája a válság megoldásának.

 

Phillipe Douste-Blazy
A francia külügyminiszter lehet a válság megoldásának másik kulcsszereplője. A francia diplomáciában merőben szokatlan módon jogos izraeli igénynek nevezte a Hezbollah lefegyverzését és a libanoni határ biztosítását. Libanon ráadásul hagyományosan francia érdekszféra, ügyes manőverezéssel ismét erősítheti országa térségbeli befolyását. A diplomáciai sikernek a 2007-ben minden bizonnyal visszavonuló Chirac elnök is örülne - az utóbbi időben inkább csak hibázó államfő így egy ébredező nagyhatalmat hagyományozhatna utódjára.