A mangától a ló végbeléig és vissza

Az első két éjszakás kalandként hirdetett Múzeumok Éjszakája idén először élezte ki a lehető legjobban a vidék-urbánus ellentétet, és ez a korábbi, hasonló párharcokkal szemben valószínűleg jó ötlet volt. Június 24-én lepte el a hömpölygő tömeg Budapestet, egy héttel korábban meg az ország többi részét. A múzeumok megint megmozgatták a kultúráért felemásan lelkesedő pestieket, és ez szép teljesítmény volt.

A Múzeumok Éjszakájának két rendkívül nehéz része van: az útvonaltervezés és a megvalósítás. Mi alapos újságíróként kaleidoszkóp-módszerrel terveztük felderíteni az estét, így nemcsak őrültségeket vállaltunk, hanem lehetetlenségeket is. Japánnal indítottunk és zártunk a körkörös szerkezet miatt, de közben megjártuk a vastüdők, a lópéniszek és a kortárs fotóművészet világát.

Mikropop világ

Egy képregény-szerű, és közben oltárkép-szerű alkotás előtt áll egy srác, erősen guglizza a japán feliratokat az Ernst Múzeum Télikert - Mikropop képzeletvilág a kortárs japán művészetben című kiállításán. A néző próbál értelmezni, mert hiába ismerős a mangavilág, a cuki figurák, és hiába nyitott a kultúránk, ahogy mi magunk, a japán képzőművészet bizonyos rétegeit vagyunk képesek csak felfejteni.

Jaj, istenem - mondta az egyik jól öltözött néni a másiknak a kiállításon, konkrétan Makiko Kudo Ég-repülő hal című képénél, de ez a jaj, istenem nem a japán művészetnek szólt, hanem a kulturális különbségnek. A nénik mégis itt vannak, ahogy éjfélkor más nénik a Kujun nevű japán fellépő indusztriális, pszichedelikus laptop dj-zésén, peedig Kujun arcába egy elképesztően közhelyes alkotás villog, amin a Dávid-csillag vörös csillagba vált.

A Műcsarnok volt igazgatója, Petrányi Zsolt tartott érdekes tárlatvezetést jó sok embernek az Ernst Múzeumban. Őt egy kérdés izgatja, és ezt meg is szokta kérdezne híres japán művézektől: hogy a hagyománnyal hogyan állnak, mert mintha csak ahhoz mérnék magukat. Az egyik híres japán művész azt válaszolta, hogy hiába scannel fametszeteket a szín miatt, hiába másolja a klasszikus vonalakat, attól még semmi köze hozzá. A másik visszakérdezett, hogy Magyarországon is népviseletben élnek a művészek? Bizony, a japán kultúra a magyarnál és az európainál sokkal inkább dolgozik saját kulturális hagyományából, és az elszakadás nem olyan egyértelmű talán számunkra, de a hagyomány úgysem elszakadás, hanem újraértelmezés és viszonyok kialakítása. A Télikert szép kiállítás, érdemes megnézni, vagy visszamenni.

Nehéz érdekesen átkötni, hogy miért a Mentőmúzeumot néztük ki a Markó utcában, de felvillanyozott minket, hogy megmutatják az újraélesztő-gépeket a kezdetektől napjainkig. Mondjuk azt nem vártuk meg, mert kisebb sokkot kaptunk a gyerekeknek készített vastüdőtől, amit egy játékbaba illusztrált önmaga megdermedt horrorjában. Az egyik múzeumos meg is mutatta, hogy hajtották kézzel a szerkezetet. Ennél sokkal egyszerűbb dolgunk volt a Mai Manó előtt, ahol az éves fotótermést lehetett megnézni kivetítőn, Badihali zenélt hangoskönyvekkel megtámogatva, trolik haladtak jobbról-balra és viszont.

Meleget és sötétet éreznek a lányok

David Lynch minden bizonnyal rendezett egy híres Monthy Python-epizódot, amiről sajnos elég kevesen tudnak, de akik tudatalatt mégis, azok eljöttek megnézni a műsor élő performanszát az Állatorvos-tudományi Egyetemen.

"Laci, tedd a ló gyomrát a vakbélra, úgy jobban látszik" - hangzik a hangfalakból az utasítás az órási előtérben, egy emberként mindenki ugyanoda néz, valószínűleg Lacira, aki két kézzel, megfeszülve igazít egy óriási gyomrot a vakbélre, hogy mindenki lássa.

A kivetítőn egy ló belsejét látjuk: a ló bele az Alien és Anaconda című filmek főszereplőinek szerelemgyereke is lehetne. Hosszú és nehéz valami, az előadást tartó Dr. Sótonyi Péter a videón mosolyog, majd megjegyzi, "a ló nem tud hányni". A ló vakbele 50 liter, jegyezzük meg, ahogy azt is, hogy a bélcsatornája 35-40 méter, ami "tekintélyes ám". A nővényevőknek hatszor hosszabb a bélcsatornája, mint a húsevőknek, mondja a tanár úr. Hat méter hosszú az embernek, harminc a birkának, na, akkor ki a húsevő? A vegák itt szépen elszégyelték magukat, egyébként nagyon helyesen.

"A lónak csak a végbelén keresztül lehet kitapogatni a belső szerveit, nem úgy, mint az embernél" - mondja a stand up comedyhez szokott előadó, aki saját bevallása szerint sok lovat boncolt már, de még mindig nem érti, hogy fér el ekkora bél a lóban. Mi csak nézzük a kivetítőt, és mi sem. A ló és a bél két külön létező. A tanár úr épp felvezeti a végbél és tapogatás problémáját, amikor elmosolyodik, majd előbb lesüti, végül felemeli a tekintetét: "Ha benyúlnak a ló végbelébe, akkor csak sötétet és meleget éreznek, majd még sötétebbet és még melegebbet. A sok helyes lány alig várja, hogy belenyúljon a ló végbelébe". Szó bennszakad.

Minden bizonnyal megpróbálkozom a felvételivel, de legalábbis bejárok egy ilyen remek végbél-szemináriumra, mert felvillanyozó lehet. Előadó felsóhajt: "Szoktam mondani, a versenylónak ne a vágóhíd legyen az utolsó versenye, ne a kolbász, hanem kerüljön ide hozzánk, mert sokat segít a tanulóknak". Itt Dózira, a magyar lóra gondol nyilván mindenki, más versenylovat nem ismerünk így közösen. Közben a videón látható lovat teljesen szétszedték, az egyik borda eltört, előadó megjegyzi, hogy ő húsevő, de lovat nem eszik. Nem tud, értsük meg.

A hirtelen beálló csendet rutinos előadóként töri meg, megint mosolyog, hiszen velünk ellentétben ő már pontosan tudja, mi következik: "Zimmermann professzor szokta mondani, hogy ilyen pénisze csak nekem és a berlini kollégának van. Mutasd fel, Lacikám! De ne azt, a másikat, mert az a bikáé". A ló és a kutya pénisze olyan, mint a férfié, de a bikáé nem, abban van egy S-alakú görbület, mint a méltán híres pornóséban, Roccóéban.  A falusi kutya tüdejét is megmutatja csak úgy, kutya futtában, ami "mint egy fonnyadt öregasszony összeesik, ha kimegy a levegő belőle".

Metafora

Éjfélre átértünk a Ludwigba, ahol sok-sok ember állta a szelet, Harcsa Veronika énekelt, Moholy-Nagy László kiállítása tele volt, ahogy az egész épület is.  A japán művész, Kujun zenélt, a kiállítótérben Fehér László-képek alatt ültek és feküdtek a nézők.

Kétszer éreztem úgy, mintha New Yorkban lennék ezen az éjszakán. Ahol a kultúra végre nem egy tárgy, hanem életmód.