Farzsebben is elfér a Catan telepesei

Catan telepesei kockajáték

Szinte az összes eddigi indexes társasjátékcikk alatt a Catant követelték tőlünk az olvasók. Meghajlunk a népakarat előtt: íme a dobókockás verzió, ami az első teszten a Kockatan nevet kapta a szerkesztőség egyik, szánalmas szóviccekre fogékony munkatársától. A játék előnye a kultikus nagytestvérrel szemben, hogy nem kell külön sporttáska csak a Catan miatt a családi vagy baráti kirándulásokra, a minimalista változat elfér akár a farzsebben is.

A mini-Catan igazából csak a hagyományos kockapóker dizájnos újrakiadása, amire a játéktervezők a marketingesekkel karöltve ügyesen ráaggatták a Catan megszokott külsőségeit. Az asztali változathoz hasonlóan természetesen itt is követ, fát meg birkákat feldolgozva építgethetjük a városokból és lovagokból álló kis birodalmainkat, de a végső győzelemhez másfél óra helyett már 15-20 perc taktikázás is elég.

A Catanból ismerős, hatszögletű tájkartonok itt egy fixen előregyártott játéktéren kaptak helyet, ahol megadott sorrendben haladva kell utakkal összekötögetni az újabb és újabb épületeinket. Az építkezéshez szükséges nyersanyagokat (fa, kő, juh, búza, érc) hat kockával dobhatjuk ki. A birodalmunk alapját jelentő útszakaszok építéséhez nem nehéz körönként egy fa- és egy kőrakást összehozni, ahhoz viszont, hogy új várost alapítsunk, már a 3 ércet és 2 búzát kell összeizzadni három dobásból. Pont mint amikor a kockapókerben azon dilemmázunk, hogy beérjük-e két párral, vagy megjátsszuk a nagy sort, esetleg az öt egyformát.

A sikeres építkezések a játék előrehaladtával egyre több pontot érnek:  az első városért 7 pont, a negyedikért már 30 jár. Az össze-vissza dobálgatás és költekezés helyett jobb azt a taktikát követni, hogy az első pár körben rágyúrunk a 3 fára és 3 kőre, amiből pikk-pakk felhúzhatunk egy nagy úthálózatot. Ezután vegyünk körönként két lovagot (2 kő, 2 birka, 2 búza kell hozzá), mert az ő fix nyersanyagaikkal már könnyeben tudunk brutális pontszámú városokat építeni, mintha csak a vakszerencsére hagyatkozunk a dobásnál. A játékot természetesen az nyeri, aki 15 kör alatt a legtöbb pontot érő minikirályságot hozza össze.

Malacpóker

Végre ismét kapható itthon minden idők legviccesebb házibulijátéka, amit a 90-es években Röfipóker néven forgalmazott az MB nevű patinás társasjátékóriás. A jogok azóta a 95-ben alapított Winning Moveshoz kerültek, ami kicsit a minőség rovására ment: a fényes papírra nyomott, színes szabályfüzet fekete-fehér lett, a kockát helyettesítő malacfigurák pózai pedig német nyelvűek maradtak. Így a régi fordítás olyan finomságait, mint mikor az egymáshoz érő műanyag röfik malackodása miatt minden pontját elveszíti a játékos, az új Malacpóker tulajdonosai sajnos már nem élvezhetik.

A játék állati egyszerű: dobd el a két malacot, és nézd meg, hány pontot ér, ahogyan az asztalra estek. A régi kiadásban az oldalán fekvő röfiért az oldalasnál szereplő 1 pont járt, a lábaira eső malac pedig találóan a csülök pozíció volt (5 pont), a mostani fiatal játékosoknak viszont már a poroszosan merev doppelhaxe (20 pont) és faule sau (0 pont) kifejezéseket kell betanulnia. A Malacpókert az nyeri meg, aki először jut túl a 100 pontos álomhatáron.

Munchkin

A 90-es évek magyar játékkultúrájához a Röfipóker mellett Ian Livingstone és Steve Jackson lapozgatós könyvei is hozzátartoztak. Utóbbi brit úriembernek ráadásul van egy amerikai névrokona is, aki szintén a játékbizniszben utazott, és maga is besegített az angoloknak,  amikor azok már nem bírtak elég lapozgatóst leszállítani a kiadójuknak. A másik Steve Jackson írta a Skorpiók mocsarát és a Robotkommandót, a saját magáról elnevezett Steve Jackson Games igazgatói székében ücsörögve pedig kitalált vagy két tucat vicces társasjátékot. Ezek közül már mi is bemutattuk a Lovecraft-életműnek egyszerre tisztelgő és odabökő Cthulhu Dice-t meg az agyzabálós Zombie Dice-t, most pedig a magyar nyelven játszható Munchkint bontottuk ki.

Mindenki csalt a Kaland-Játék-Kockázat könyvekben. 3 rúnakardot, 2 sisakot meg 3 pajzsot hordtunk egyszerre, és akkor is varázsoltunk, ha harcossal játszottunk. Mindig dupla hatost dobtunk a szerencsepróbákon, és hiába voltunk a jóság bajnokai, pár ezüst reményében levágtuk az összes szembe jövőt. Minden olyan tárgy a zsákunkban kötött ki, ami nem volt a padlóhoz szögelve, sőt, egy réz gyertyatartóért még az istenünk templomát is kifosztottuk. Steve Jackson kártyajátéka pont ezt a hangulatot intézményesítette.

A Munchkin nem hogy megengedi, egyenesen kötelezővé teszi, hogy a seggberúgás csizmájában és felszarvazott sisakban feszítő törpe-elf varázsló-tolvaj egy éneklő-táncoló varázskarddal és a Napalmbottal hadonászva, a kalandmester megvesztegetésével és cinkelt kockákkal szívassa halálra a legjobb barátját. Miközben azon röhög, hogy a 6. szintű szörnyként felbukkanó Ügyvéd szakmai szolidaritásból nem bántja a tolvajokat.

Bár a Munchkin alapvetően a fejlődésorientált fantasy szerepjátékokat parodizálja, működési mechanizmusában semmiben sem különbözik tőlük. A cél itt is az, hogy az 1. szintű, röhejesen gyenge szörnyekért kapott fegyverek, vértek és bájitalok bónuszaival az egyre magasabb szintű és egyre brutálisabb képességű monsztáktól még durvább varázstárgyakat szerezzünk, és egészen a győzelmet jelentő 10. szintig jussunk (ezt az egyet egyébként nem lehet elérni szintlépő lapokkal vagy rablott kincsek eladásával, csak harccal).

Természetesen a saját karaktereink tápolása mellett a többiek gyengítése is nagyon fontos feladat. Ehhez mezei átkok mellett a kezdéskor kapott vagy a pakliból később felhúzott, harcokat befolyásoló lapokat használhatjuk fel: nincs is szebb annál, amikor a végső győzelemre készülő, saját magát klónozó, 30-as összerejű játékos lecsapni kívánt 1. szintű szörnyét a többiek felpuffasztják 10. szintűre, aztán császkáló szörnyként rászabadítják még a 20. szintű Plutóniumsárkányt. Aztán a sárkány anyját is.