Kentridge: Az orrszarvú olyan lett, mint a macska

William Kentridge a világ egyik meghatározó képzőművésze, aki animációs filmjeiről a legismertebb, de készít installációkat, rendez operát, továbbá szobrászkodik. A Szépművészeti Múzeumban a közelmúltban nyílt meg az I am not me, the horse is not mine (Én nem én vagyok, a ló nem az enyém) című installációjának kamarakiállítása. A kisfilmekből álló mű tanulmány, amely a Gogol Az Orr című darabját feldolgozó operához készült.

A Sosztakovics által megzenésített operát a New York-i Metropolitan Opera mutatta be 2010-ben, Kentridge rendezésében.

Kentridge a Kovásznai-életművet kezelő alapítvány meghívására érkezett Magyarországra, abból az apropóból, hogy Kovásznai György is rendhagyó animációt művelt: festészeti módszerekkel készített animációkat, olyan lenyűgöző stílusban és számban, hogy azt korábban mi is ajnároztuk. Kentridge szintén grafikai úton közelít a műfajhoz: storyboard és forgatókönyv nélkül készíti filmjeit. A grafitrajzokat módosítja, rajzolja át, és az egyes stádiumok felvételéből áll össze a film.

A New York-i Metropolitan Museum of Art-ban, a párizsi Jeu de Pomme-ban vagy a bécsi Albertinában is kiállító művésszel arról beszélgettünk, hogy hogyan ismerheti a Magyarországon sem celebstátuszú Kovásznait, mi köze van a gazdasági válságnak az orosz avantgárdhoz, és miért van orrszarvú a feketék jogairól szóló filmben.

Milyen úton hallott a magyar festőről és rajzfilmesről, Kovásznairól? Hiszen őt még Magyarországon is csak most kezdik felfedezni.

Szántó András barátom, aki New Yorkban él, de Budapestről származik, járt itt, és javasolták neki, hogy nézzen meg egy érdekes kiállítást. Ő hívott engem, hogy ezt látnom kell, és küldött nekem katalógust meg egy DVD-t. Amikor láttam, hogy milyen lendülettel, milyen lelkesedéssel alkotott Kovásznai, hogy milyen tömegű filmet és festményt gyártott, akkor azt mondtam, hogy igen, tökéletesen megértem ezt az embert.

Az általam alkalmazott grafit- és krétarajzok nagyon különböznek az ő olajképeitől: sokféle technikát használ, és a témái is különböznek. De az energia, az alkotás láza nagyon ismerős számára.

Budapesti kiállítása az orosz avantgárdot veszi alapul. Hogyan kapcsolódik korunkhoz a húszas évek forradalmi irányzata?

Régóta kutatom a modernizmus gyökereit a művészetben. Dél-Afrikában a hetvenes években, még művészeti egyetemistaként a kortárs művészetnek csupán két irányzatával találkoztam: egyrészt a színes amerikai festményekkel, mint például Helen Frankenthaler művei.

A másik ág pedig a Joseph Beus-féle konceptualizmus volt. De dél-afrikaiként egyik sem volt igazán releváns a számomra. A feszült politikai szituációban nem tudtunk mit kezdeni a formalizmus vagy a konceptualizmus esztétizált és túlintellektualizált megközelítéseivel. Ekkor mentem vissza a modernizmus kezdeteihez, amely vagy politikai, vagy figurális megközelítése miatt tartott fenn kapcsolatot akkori helyzetünkkel

Foglalkoztam a német expresszionistákkal, mint Max Beckmann, és ugyanígy került képbe az orosz avantgárd is. Így kezdődött, de alapvetően azóta sem változott a hozzáállásom. A politikai felállás megváltozott ugyan Dél-Afrikában, ahogy Kelet-Európában is, de ez nem jelenti, hogy az alapvető kérdések is változtak volna.

A dél-afrikai nézők persze azt gondolják, hogy ez a munkám a mostani miniszterelnökünkről, vagy a centralizálási kísérletekről szól. Nem, engem inkább a helyzet ironikus és groteszk volta érdekel, amelyet Gogol is megragadott Az orrban. Ami egyrészről komédia, más oldalról meg tragédia. Persze jogos azt gondolni, hogy a rendezésem ugyanúgy szól a jelenlegi orosz viszonyokról, vagy akár a magyarországi helyzetről.

Az orosz avantgárd bukása ugyanis a világmegváltó idealizmus végéről is szól. Akkoriban úgy vélték, hogy az elvont kérdésekről való gondolkodás segít a politikai rendszer átalakításában. Ez ma naiv hozzáállásnak tűnik, és abból a szempontból tudjuk figyelni az akkori eseményeket, hogy mit mond nekünk az iróniáról vagy a cinizmusról.

Mindez azért is érdekes, mert éppen hasonló helyzetet élünk át. A Szovjetunió bukását követő tíz évben úgy éreztük, hogy új világ jön, és a nyugati bankok képesek válaszolni a világ kérdéseire. Az emberek hasonló naivitással hittek a hedge fundokban, és a világszellemben, amely ezeken keresztül áramlik, és legfeljebb azt gondoltuk, hogy mi nem érthetjük meg teljesen a rendszer működését. De aztán kiderült, hogy nem volt mit megérteni, hazugság volt. Az, ami úgy nézett ki, mintha hamis jólét lenne, valóban hamis jólét volt.

Én persze nem akarom megmondani, hogy kellene felépíteni a rendszert, de érdekelnek a helyzet ellentmondásai és a benne rejlő lehetőségek.

Foglalkozik valamelyik friss munkájában ezzel a problémával?

Egy olyan művön dolgozom, amelyben a szereplő igyekszik levetkőzni a sorsát. A mű középpontjában az idő áll, a címe is ez: Az idő visszautasítása. A relativitáselmélet előtti időkből indulunk, és eljutunk egészen a fekete lyukakig. Platón barlangjától a fekete lyukakig. Jövőre készül el, és része egy dokumentumfilm, egy performansz meg egy táncdarab.

A filmnek lesznek animált részei, amelyek élőszereplős felvételekkel váltakoznak. Az első lépésben Johannesburgban tartottunk három performanszot. De kiállítunk installációkat Európában is. A mű egyébként foglalkozik a szellemi tulajdon abszurditásával az internet uralta világban.

Nevezetes arról, hogy animációit ma is kézzel készíti, a rajzait változtatja, radíroz, átrajzol, és minden egyes stáció egy újabb filmkocka. Most az analóg technikáról áttér a digitálisra?

A digitális technikát már rég használom szerkesztésre, akkor is, ha 35 milliméteres kamerával vesszük fel a képeket, a következő lépésben akkor is digitalizáljuk őket. De sosem arról van szó, hogy digitálisan módosítanám a képet.

A digitális technikával egyébként az a baj, hogy vagy nagyon jól kell tudni használni a programokat, vagy pontosan kell tudni, hogy mit akarok csinálni, hogy azt elmondhassam a szakembernek. De én továbbra is nagy hangsúlyt fektetek a spontaneitásra; arra, hogy nem használok forgatókönyvet, story boardot. Szóval inkább maradok az analógnál. Nem lehet közösen dolgozni úgy, hogy kicsit filmezek, aztán félórát járkálok a műteremben és gondolkodom.

Ezt a fajta nyitottságot elviselem a kollaborációra épülő munkáimban is. Sőt úgy építem fel a folyamatot, hogy legyen tere a bizonytalanságnak. Fantasztikus jelmeztervezőm van, de még soha egy skiccet nem láttam tőle. Az együttműködés során szedi fel az információkat, és végül előáll a tökéletes darabokkal.

Említette, hogy a következő művét a világ különböző helyein mutatják be. Nemzetközi művésznek érzi magát, vagy dél-afrikainak, aki sok helyen állít ki?

Dél-afrikai művésznek tartom magam. Ott van a stúdióm, minden munkám ott készül. A legtöbb munkatársam is onnan származik, és a legtöbb munkám premierje is Dél-Afrikában van. Figyelek arra, hogy ne legyek harmadik világbeli banánültetvényes, aki Afrikában megtermeli, amit aztán a városban elfogyasztanak. A johannesburgi galériák jól működnek, sokkal több munkát vásárolnak tőlem otthon, mint a világ többi részén. A színházi munkáim többsége is Dél-Afrikában kerül színpadra először.

Milyen a dél-afrikai művészeti élet, konzervatív vagy inkább nemzetközi?

Nem mondanám konzervatívnak. Ugyanakkor elég kicsi, és nincs akkora társadalmi támogatottsága, hogy olyan léptékű munkákat csináljunk, mint Európában vagy Amerikában. De működnek olyan nem kereskedelmi galériák, amelyek segítenek a művészi projektekben. Összességében elég limitált a szcéna. Nincsenek nagy gyűjtőink, nincs olyan, hogy valaki egy egész raktárt építene a műtárgyainak. De sok ember van, aki az otthonába vásárol műveket.

Miért látható a Szépművészetiben bemutatott filmje végén egy rinocérosz? Elsőre furcsa ez a motívum a kizsákmányolás, az elnyomás kérdéseit feszegető filmben.

Dél-Afrikában jelentős iparágak álltak le az utóbbi időben, és meg kellett szoknunk, hogy mi már nem azok vagyunk, akik működtetik a világot. A turizmus, ami még működik, és olyan ország lettünk, amelyik más emberek fogadására és kiszolgálására rendezkedett be. Tulajdonképpen turistafarmokat tartunk fenn, ahová azért jönnek, mert megvannak ezek az állataink, a zsiráf, az oroszlán, az orrszarvú. Ezzel együtt a vadállatok szerepe is megváltozott, már inkább olyanoknak tekinthetők, mint valami macska.