Sátán, kurvák, drogok

„Félelem és reszketés Miskolcon!” – gondoltuk, amikor a rendőrség honlapján megláttuk a plakátját a Zsákutca 2012 című drogprevenciós musicalnek, amit Albert Tamás nyomozó rendezett a Musical Műhely Miskolccal, ugyanis azt hittük, hogy negyven év feletti rendőrtisztek fogják megfesteni a miskolci ifjúsági partikultúrát, mint Hunter S. Thompson regényében. Ehhez képest ügyesen táncoló, breakelő, éneklő és színészkedő fiatalok élvezetes darabjával kerültünk szembe, amikor szombat este hatkor leültünk a Művészetek Házának páholyában.

A rend kedvéért

Vaksötétben dübörgő dubsteppel indult a drogellenes trip. Az ember azt hinné, hogy nem működik egy musical, amiben erre még rá is rappelnek, de működik. A darab egyébként végig klisékből építkezik, viszont a dallamos – és szerencsére nem is hamis – slágerek meg a drogokhoz való érthetetlen viszony elviszi a hátán. (Nem bírtunk betelni azzal sem, hogy a plakát szerint az egyik szereplőt egy bizonyos Sasvári Delfin alakítja.)

A két főszereplő különösen ügyes volt: a Deejay-t alakító Vasiszta Ákos és a főszereplő Pogány Dóra a való életben is egy pár. Összeszokottan, ügyesen oldották meg az énekes és a prózai részeket is. A koreográfus Ujhelyi István (nem az MSZP-s) is a klasszikusokat idéző munkát végzett. A második rész például flashbackben mutatja be, mi történt az első után.

Ötletes volt a kép-a-képben technika alkalmazása is: az egyik jelenet a Musical Miskolc Táncgálán zajlott. Itt mutathatta meg az Interaction break csapat, hogy mire képesek, miközben Dóri a színpadon lévő közönség soraiban első spurizása után úgy szenvedett, mint Ewan McGregor a Trainspottingban.

A darab formai részébe tehát nem akarunk, és nem is nagyon tudunk belekötni, hiszen egy amatőr előadáshoz képest kifejezetten jó volt. A tartalom mögött álló ideológia viszont keményebb, mint a meszkalin, ugyanis állításuk szerint a stáb tagjainak nem volt személyes élménye illegális kábítószerekkel. Mivel semmi ilyesmit nem vittek a szervezetükbe, a drogozás nekik testen kívüli élmény.

Aranylövés

Rengeteg érvet fel lehet hozni a kábítószerezés ellen, de azért az, hogy drogos nindzsák hordája szállja meg a kisboltot, mert kell nekik a pénz, még akkor sem lenne életszerű, ha nem tett volna rendet Magyarországon Pintér Sándor két hét alatt. Deejay ennél a jelenetnél szakad el végleg a valóságtól: miután beadja a szűkölő Dórinak a kegyelemspurit (amitől az azonnal elájul), a boltos rajtakapja a drogmaffiát a fosztogatáson, amire Deejay ijedtében megkéseli őt, menekülés közben pedig hátrahagyja a nyakláncot, amit Dóritól kapott.

Dóri viszont a tetthelyen megtalálja, és elmegy Deejay-hez, hogy közölje: vége. Itt ő épp heroinmámorban fetreng, a többiek pedig egy asztalról tömik a cracket (amitől a Johnny nevű szereplő valami epilepsziás rohamhoz hasonló haláltusa után meg is hal). Mivel Dóri épp nem a testét árulja – merthogy Deejay korábban a drogért cserébe befogta munkára –, a barátja éktelen haragra gerjed, autóba vágja szerelmét, és rögtön utána egy diszkóbaleset hangjait halljuk.

Ezután valamilyen faarcú egyenszellemsereg (a pokol Anonymous-csoportja) elragadja Deejay lelkét, Dóri viszont nem enged a sátán csábításának, akit ugyanaz játszik, mint a néma dílert, és visszatér az élők világába. Amikor az ember fejben összerakja, hogy 80 perce még annyi volt a probléma, hogy az egyik huligán csak egy almát fizetett ki a kettőből, és azzal védekezett, hogy "Maradjál már, szívjál egyet!", itt pedig a sátánnal küzd egy élőhalott, akkor azért nem lehet túl komolyan venni az üzenetet.

Persze nyilvánvaló, hogy a mű célja, hogy szórakoztató formában utáltassa meg a fiatalokkal a drogos életmódot, viszont ezt olyan erővel sulykolja minden másodpercben, hogy szinte önmaga paródiájává válik, és az ember már az első 45 perces felvonás felénél szívesen belőne magának egy marék füvet vagy felszippantana egy kis LSD-t. Pedig a probléma valós, erre több dalszöveg is jól mutatott rá (például a "van itt olyan, akinek nyolc osztálya sincs / de a spanglit úgy tekerik, hogy rögtön besírsz").

Oké, hogy másfél óra alatt egy csomó éneklés között nincs sok idő érzékeltetni az átalakulást, de ilyen képet kialakítani a kábítószerezőkről kimeríti a puritán-ájtatos idiotizmus fogalmát. A musical nem erre akart rávilágítani, mégis elszólta magát: miután a főiskolás Dóri kipróbálja a füvet ("száll a füst, közénk tartozol / földi mennyország veled lespanol") – és alig áll a lábán a másnaposságtól –, az addigi barátai egyből olyanokról kezdenek el énekelni, hogy "olyan furcsa lettél, rád sem ismerek" meg "eltűntek az álmaid, a pokolba fogsz jutni".

A történet szerint a bűnözők közé keveredés mellett csak mellékesen jön be a képbe ennek a fajta kisközösségi absztinens felsőbbrendűségnek a devianciával szembeni feltétlen elutasítása, mégis áthatja a darabot. Összességében jó kis előadás volt, és jó, hogy befogadható formában próbálják meg felhívni a figyelmet a veszélyekre, de kár, hogy megint bolhából csináltak elefántot, azaz füvező fiatalokból ördögi késes heroinnindzsa-maffiát.

Spuri haza

Aztán alighogy lejöttünk a drogprevencióról, elfeledve a dubstepre kokaint kínáló sátánt, ahogy hazaindultunk, a parkolóban megállt mellettünk egy fehér autó, és klasszikus zenére kiszállt belőle Debreczeni József. Amikor a füstös színdarab után azt láttuk, hogy zöldségeket pakol ki a kocsi tetejére, egy kicsit tényleg félelem és reszketés lett belőle.