Tas, Anasztázia
2 °C
7 °C

Sírkövekről vadászom a jó neveket

2012.05.29. 19:33
Patrick deWitt regénye, a Testvérlövészek egy rendhagyó módon elmesélt western, mely 1851-ben, a kaliforniai aranyláz idején játszódik. A Booker-díjra jelölt könyv főhősei a hírhedt Sisters fivérek, Eli és Charlie, akik bérgyilkosként dolgoznak egy bizonyos Kapitánynak. Feladatuk pedig az, hogy San Franciscóban felkutassák és megöljék a feltaláló Herman Kermit Warmot. A könyv magyarországi bemutatója kapcsán találkoztunk az előző napi pálinkatúra következményeit nyögő Patrick deWitt-tel, akit az aranylázról, erőszakról és a savazás tudományáról faggattunk.

Miután elolvastam a regényét, meglátogattam a honlapját, ahol az életrajznál nagy meglepetésemre egy szétpetárdázott kép fogadott. Miért?

Egyszerűen utálom, ha fényképeznek. Viszont az első könyvem megjelenésekor a kiadónak szüksége volt egy fotóra, és hát ez sikerült.

Az amerikai kiadás borítója is meglehetősen rendhagyóra sikeredett.

Na igen, a két figura a kiadó szerint jól tükrözte azt, hogy a könyv modern szövege egy nagyon is klasszikus témát dolgoz fel. De én bírom azokat a klasszikus alakokat is, akik a kis promóciós videóban mintha korabeli plakátokról jönnének elő. Egyébként a könyvborítók szerintem nagyon fontos dolgok, én mindig alaposan meg szoktam nézni őket.

000 Par6592745
Fotó: Adrian Dennis

Ha már a klasszikus témánál tartunk, a western műfajának óriási irodalmi és filmes hagyományai vannak. Milyen művekből merítette a vadnyugati inspirációt?

Hát leginkább sehonnan. A westernt én egy nagyon kiszámítható és egyben eléggé hihetetlen műfajnak tartom. Nincs is túl sok kapcsolatom vele, azt leszámítva, hogy az apám és a testvérem sok spagetti-westernt néztek, meg emlékszem még a Butch Cassidy és a Sundance Kölyökre. Szóval lehet, hogy tudat alatt ezek a filmek valamennyire befolyásoltak, de a forgótáras coltokon és kalapokon túlmenően nem tulajdonítanék túl nagy hatást nekik. Az egész könyv kezdetben csak egy amolyan „két ember beszélget”-jellegű stílusgyakorlat volt, azután a két emberből két fegyveres lett, majd pedig ez a két ember már lovagolt is, és így tovább. Végül egy western kerekedett ki belőle. Sőt, eleinte még a jellemek ellentéte sem volt meg: mindkét főszereplőt inkább gonosz figuraként képzeltem el, és a jellemkülönbség, meg az ebből adódó ellentét csak később jelentkezett.

A regényben fel-feltűnik egy rejtélyes síró alak is, aki engem David Lynch filmjeinek misztikus figuráira emlékeztetett.

Nem mondhatnám, hogy Lynch közvetlenül befolyásolt, de az biztos, hogy óriási rajongója vagyok. És pontosan azt szeretem benne, hogy egy jelenetbe be tud valakit hozni minden látható ok vagy logika nélkül – és mégis, az egészet valahogyan odaillőnek érzed, valahogy működik.

A könyv elején hangsúlyosan szerepel a cselekmény ideje, 1851, illetve a helyszínek: Kalifornia és a tőle északra fekvő Oregon állam.

A cselekmény helyszínei részben onnan jöttek, hogy a jól ismerem ezeket a vidékeket; évekig éltem Kaliforniában és Oregonban is. Ráadásul ezek a vidékek ma is azt a vad arcukat mutatják, mint százegynéhány évvel ezelőtt. Nem is hinnéd, a városok kivételével milyen keveset változott a táj! Oregon City sem nőtt nagyra – ellentétben San Franciscóval. A város történetében pont azok az évek játszottak kulcsszerepet, amikor a Testvérlövészek is játszódik. Ekkor a korábban szinte teljesen lakatlan terület szó szerint egy-két év alatt vált milliós nagyvárossá. Az elképesztő fejlődést az aranyláz okozta, ezért áramolt oda a rengeteg aranyásó, de még inkább az őket kiszolgálni és kizsákmányolni akaró prostituáltak, kereskedők és kocsmárosok. Elképesztő árak uralkodtak, igazi rablógazdaság, amivel a rendőrség egyszerűen nem tudta tartani a lépést. Ezért gondoltam arra, hogy a vad viszonyok még két olyan kőkemény fickót is meg tudnak döbbenteni, mint Charlie és Eli.

Szándékosan alkotta meg egy ilyen erőszakos Vadnyugatot?

Igen, úgy érzem, ha nem történnének ilyen kemény dolgok, ez egy teljesen más regény lenne.

De mi volt a szándéka a szélsőséges naturalizmussal, az emberek és állatok pusztulásának precíz, kíméletlen bemutatásával?

Azt már az elején tudtam, hogy a könyv hírhedt gyilkosokról fog szólni, ezért abban is biztos voltam, hogy az erőszaknak nagy szerepe lesz. De nem akartam túllihegni az erőszak kérdését, nem akartam romantikusnak ábrázolni, inkább próbáltam tárgyilagosan bemutatni. Inkább törekedtem egyfajta minimalizmusra, azt néztem, hol tudok elvenni a leírásból, nem azt, hol tudok még hozzátenni egy jelzőt. Attól is óvakodtam, nehogy tucatszám heverjenek a lemészárolt ellenfelek, inkább kevesebb áldozatot akartam. Így jöttek az állatok is, de ezzel pont az ellentétes hatást váltottam ki az olvasókból. Mert az emberek az állatok szenvedését sokkal szörnyűbbnek tartották az emberek szenvedésénél – én ezt nagyon furcsának tartom –, főleg Hasas műtétjén botránkoztak meg.

A könyv szereplői igen változatos módon találkoznak a halállal. Hogyan dolgozta ki az erőszakos jeleneteket? Vannak előre megtervezett halálnemek, vagy az egész spontán jött?

Nem, nem tervezek előre. Ez az egész írás nálam olyan, mint a szerencsejáték. Leülök, és vagy jön az ihlet, vagy nem – ez utóbbi esetben nincs más lehetőség, mint türelmesen várakozni. És amikor a cselekményben oda érkezem, hogy valakinek meg kell halnia, akkor végiggondolom, hogyan láttam eddig embereket meghalni a tévében vagy filmeken – és megpróbálok egy ettől eltérőt kitalálni. Ami egyáltalán nem egyszerű, mert a filmekről és a tévéből annyi halállal találkozik az ember, hogy ebben a témában nehéz újat mondania. Én leginkább a halál fizikai érzetét szoktam elképzelni, de mivel egyáltalán nem vagyok erőszakos vagy vérszomjas ember, ez néha engem is megvisel.

A könyvben a fiatalabbik testvér, Eli karaktere meglehetősen furcsa érzéseket keltett bennem, amikor egyszerű fickóként nagyon is modern önreflexió jellemzi őt. Én azt gondolom, a kor embereire is jellemző lehetett az önreflexió. Bár tapasztalataim szerint pont a western műfaj az, amelyben nem annyira téma az emberek belső életének a boncolgatása. De az is igaz lehet, amit mondtál, mert Eli elbeszélő-meditáló hangja nem egy 1851-ben élt gyilkosé. Viszont ennyire nem is akartam hű lenni a történelmi korszakhoz.

A hazatérés motívuma a kezdetektől benne volt a regényben?

Nagyjából a felénél fogant meg az a gondolat, hogy a Sisters testvéreknek haza kell térniük. Először még nem tudtam, az anyjuk ott fog-e várni rájuk, vagy netán már meghalt és egy másik család lakik ott. De végül úgy döntöttem, a testvéreknek találkozniuk kell vele, hogy mindenki láthassa, ő nem egy olyan anya, aki két gyilkost nevel fel.

Honnan jött az ötlet, hogy a könyvben szereplő testvérpárnak a Sisters családnevet add? A magyar címből nem jön át a szójáték, de van benne valami groteszk, hogy hírhedt gyilkosokat a Nővérek Fivérek (Sisters Brothers) néven rettegik.

Érdekes folyamat, ahogy a szereplők nevét válogatom. Megrögzött listaíró vagyok, gyűjtögetem a jól hangzó, érdekes neveket. Mindig alaposan átnézem az újságokban a gyászjelentéseket, és a temetőkben sétálva megnézem sírköveket, néha még a filmek vége főcímeit is lelassítom, hátha ráakadok egy jól hangzó névre. De a Sisters nevet egy oregoni várostól kölcsönöztem, ami a történet idején egyébként még nem létezett.

A könyvben fontos szerepe van az aranymosás egy alternatív változatának, amikor savval festik világítóvá a víz alatt heverő aranyrögöket.

Igen, Herman Kermit Warm, akit a főszereplők meg akarnak ölni, egyfajta feltaláló figura, akinek akartam valamilyen különleges receptet, egy olyan módszert, ami nem az ismert szitázáson-rázogatáson alapul. A világítós elképzelésemről beszámoltam fizikus nagybátyámnak, és kértem őt, hogy adjon nekem szaktanácsot a kérdésben. Erre ő átküldött nekem egy óriási fájlt, egy csomó képlettel meg számítással. Én csak lapozgattam, lapozgattam, de a számításokat nem nagyon értettem, és az egész meglehetősen untatott. Azután az utolsó oldalra lapoztam, ahová a nagybátyám kézzel odaírta: „Patrick, egyszerűen képtelenség, hogy az arany világítson! Sajnálom.” Öt percig nagyon dühös voltam, hogy nem működhet az elképzelt fénylő aranyrög, de utána eszembe jutott, hogy végül is amit írok, az fikció, amivel azt csinálok, amit én akarok.

Én azt olvastam, hogy az aranyláz késői szakaszában Kaliforniában valóban sav segítségével termelték ki az aranyat – igaz, az nem világított.

Igen, ma már ipari módszerekkel termelik az aranyat. Sőt, van is egy reality-show, a Gold Rush Alaska (Aranyásók Alaszkában), ahol annak ellenére, hogy már modern gépekkel dolgoznak, még mindig a vadon közepén élnek, fagyban, hóban. A műsorban látszik, hogy az arany még ma is elképesztően meg tudja mozgatni az ember fantáziáját, a szakállas fickók ott ugrándoznak, ha találnak egy rögöt. Én úgy képzelem el, egy csomó ember számára az aranyásás olyan lehetett, mint a drogfüggőség.