Vilmos, Bíborka
2 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Pók, csajok, satöbbi

2012.08.18. 17:03
Pókember és Batman a nyári szezon sztárjai a moziban. A nézők gyalázzák, vagy éppen istenítik az új filmeket, de az igazi rajongókat ez a legkevésbé sem érdekli. Azokat, akiknek egy Pókember-füzetről az osztály egyetlen jó alakú lánya jut eszükbe. Akik tudják, milyen érzés volt várni az új részt, miközben Renáta helyettük a focicsapat védőjével jön össze. Akik az igaz nyomorúságot és az igazi örömöket is képregényhősöktől tanulták meg.

Irtó nagy köcsögnek tartok mindenkit, aki lehúzza az új Pókember-filmet. 130 percen keresztül újra elfogott az az érzés, amikor anyám 1989 nyarán egy nagykanizsai újságosnál megvette életem első Pókember-képregényét, vagy amikor egy évvel később a 13-as szám megjelenésekor rájöttem, hogy vannak csajok, és még a postaládába gyömöszölt Pókember olvasása is nehezen ment. Tuti, hogy Romita és Bagley is Andrew Garfieldra gondolt, amikor Peter Parkert rajzolt. Emma Stone miatt pedig lehet, hogy át kell gondolnom eddigi életemnek azt az alapvető meggyőződését, hogy Mary Jane a legtökéletesebb nő a világon. Körülbelül ez hasított belém, amikor először megnéztem az új Pókember-filmet.

A mozi közben végig azon járt az eszem, hogy kissrácként milyen érzés volt Pókembert olvasni, és miért gyűjtök képregényt 24 éve. Ebből a szempontból számomra teljesen mindegy, hogy jó film-e A csodálatos pókember vagy sem. Nekem csak az számított, hogy végre kapjak egy olyan Peter Parkert, amilyet mindig is elképzeltem. Nem egy olyan szerencsétlen lúzert, mint Tobey Maguire, akivel három filmet is kénytelen voltam végigszenvedni (pedig próbáltam megkedvelni, tényleg), hanem egy állandóan önmagát kereső, gördeszkás Andrew Garfieldot, aki minden fájdalma ellenére is pontosan tudja, hogy mit akar. A mozivásznon is látni akartam azt, ami a Pókember-képregényekben mindig is lenyűgözött: hogyan baktat haza a srác a pókemberkedés után, vagy milyen az, amikor végre randira hívja a csajt. Erre pedig tényleg tökéletes rendező Mark Webb, aki már az 500 nap nyárban is szívszaggatóan mutatta be, hogyan lehet egy Smiths-dalt dúdoló lányba végérvényesen beleszeretni.

A kanizsai újságos

Életem első igazán meghatározó élménye nem a mozi és nem is a futball volt, hanem a Pókember. 1989 tavaszán a szüleimtől kaptam egy Fantom-képregényt (egy dzsungelben élő maszkos emberről szólt, akit halhatatlannak hisznek, mivel a fiúk mindig felveszik az apák maszkját), ennek a hátsó borítóján reklámozták a Pókembert, azzal a béna a mondattal, hogy „Pókember és pókháló, necc és hozzá hasonló a következő számban olvasható”. Tizenegy éves voltam, és mindennél jobban szerettem volna ezt a képregényt, anyám pedig megvette. Pontosan emlékszem a nagykanizsai újságos rácsos fém ajtajára, a berendezésére, és arra az érzésre, hogy valami rendkívül értékeset kaptam, amit rajtam kívül senki nem érthet meg a világon. Azóta nagyjából minden egyes alkalommal ezt érzem, amikor külföldön betévedek egy képregényboltba, egyedül az változik, hogy aki éppen velem van, az megrémül, vagy csak magamra hagy az őrült guberálásom közben.

pokember7
Fotó: marvel

Anyám akkor a 2. számot vette meg, benne John Romita álomszép, realista rajzaival. Különösen az tetszett, hogy a képek a Pókembert sosem álló helyzetben, hanem mindig mozgás közben ábrázolták, imádtam, ahogy elsuhan az épületek felett, vagy amikor felborít egy autót, és feltépi az ajtaját. A képkockák a fejemben mozifilmszerűen folytak össze, és meg voltam győződve, hogy ha képes lennék felborítani egy autót, akkor azt pontosan így csinálnám én is. A képregényt Dennis O’Neil írta, aki már jóval Frank Miller előtt komor karaktert faragott Batmanből, én azonban sokkal jobban kedveltem azt a könnyed stílust, ahogy a Pókembert írta. Remek mondatokat adott Peter Parker szájába („olyan közhelyes bemenni egy üres raktárba átöltözni, de aki könnyen jön zavarba, az ne menjen Pókembernek”), ráadásul akkora adag neurózissal ruházta fel, hogy szinte rögtön azonosulni tudtam vele.

Ági zsebes nadrágja

Ez az érzés egészen 1990 júniusáig ki is tartott, akkor jelent meg a 13. szám, amit kivételesen egy Jan Strnad nevű ember írt, és akiről azóta se hallottam soha. A házunk előtti lépcsőn ültem, és nem értettem semmit a füzetből. A fő probléma az volt, hogy ritka komor volt, egyáltalán nem tetszett, hogy a Pókember egy szerkezet miatt a pókokhoz és a rovarokhoz hasonlóan megvadult, hiányoltam a bunyót és a korábbi részek vicces mondatait. A legfurcsább az volt, hogy olvasás közben csak arra bírtam gondolni, hogy Ági, a szomszéd unokája kijön-e játszani. Egész nap vártam a postást, aki hozzánk valamiért mindig csak délután jutott el, amire pedig végre megkaptam az új számot, már semmi értelme nem volt az egésznek. Ági mindent romba döntött a szép, hosszú hajával, és a sokzsebes rövidnadrágjával, amiben mindig több csomag kártya volt. Az egyik kártya trükkjére a mai napig emlékszem, dobálni kellett hozzá a paklit, és irtó nőiesen adta elő. Ági Siófokon lakott, azon a nyáron bukkant fel először az életemben, aztán nem jött többet, én pedig megutáltam örökre a 13-as számot.

A következő krízis a 35. számnál ért, ami kivételesen dupla szám volt. Az egyik sztorit Peter David írta, nem akarok rengeteg íróval és névvel és fárasztani senkit, de Peter David tényleg baromi jól írta a Pókembert. A Külvárosi kirándulás a Pókember egyik szar napját mutatta be, nemrég szakított a csajával (a Fekete Macskával), fáj a torka, ráadásul kénytelen kiutazni a külvárosba egy idióta tolvaj miatt. Iszonyú viccesnek találtam, hogy a tolvaj, akinek egyébként a rosszfiúnak kellett volna lennie, sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt a Pókembernél, volt barátnője, akivel este összebújt, és valahogy mindenre jutott ideje. Peter Parker meg teljesen szánalmas volt, egyedül mászott ágyba, reggel korán kelt, és üldözte azt a kretén tolvajt, akinek mindene megvolt. Végigröhögtem mind a 22 oldalt, sokáig ez volt a kedvenc Pókember-sztorim, azt hiszem, ebből tudtam meg, mi az az irónia.

pookember
Fotó: marvel

De ami teljesen sokkolt, hogy a füzet közepén volt egy levelezési rovat, amiben valami Frank Olivér kérdésére azt írták, hogy amit a kezemben tartok az nem is a 35. rész, hanem az amerikai Amazing Spider-Man 267. száma. Havonta pedig nem csak Amazing, hanem Spectacular és Web of címen is jelentek meg Pókember-füzetek. Egészen addig abban a tudatban voltam, hogy mindössze 35 szám létezik, amit én szépen össze is gyűjtöttem, erre kiderült, hogy ez egy rohadt nagy hazugság volt. Pedig egész jó volt az a nap 1992 áprilisában, amikor a Kispolskink első ülésén elolvastam a 35. számot. Anyámék úgy döntöttek, hogy felújítanak valamit a házban, így az ablakon keresztül kellett bemásznom a szobámba, apám meg az udvaron főzött bográcsban. A szüleim egész nap melóztak, én meg ellógtam és azt számolgattam, hány számot kéne beszereznem, hogy beérjem az amerikai kiadást.

Az a Saviuk rajz

Valamikor a 40. szám környékén lehetett, hogy irattartókban kezdtem tárolni a képregényeimet, nem pedig összevissza, egymásra hányva. Az ötlet (a mai napig bezacskózva irattartókban tartom a képregényeimet, a gyűjteményes köteteknek nyilván jó a polc) nem magamtól jutott eszembe, hanem Renátától lestem el. Az általam ismert gimis lányok többségétől eltérően Renáta nem járt állandóan fekete ruhában, fekete bakancsban, viszont volt egy világos, kötött pulcsija, ami szépen kihangsúlyozta az alakját. Egyszer még a házukban is voltam, 15 évesen akkor jutottam be először egy lány szobájába, ami sokkal otthonosabbnak tűnt az én szobámnál, rengeteg szín volt benne és borzasztóan izgatott voltam. Ott láttam meg a tartókba zsúfolt Bobókat meg Góliátokat, és végre egy lánnyal jót beszélgettem a képregényekről. Reni végül nem velem, hanem egy olyan sráccal jött össze, aki a kerettyei focicsapatban játszott, és védő létére hatalmas gólokat rúgott. Én meg nem hogy nem voltam benne a helyi focicsapatban, de még tesiórán se tudtam felmászni a nyavalyás kötélre.

Renáta mellett persze ott volt Mary Jane, aki a Pókember 20. száma után egyre több füzetben bukkant fel, így meghatározó része lett az én életemnek is. Talán a 43. szám környékén (a 9. oldalon, amikor a metróban megfogja Peter kezét) lehetett, hogy beleszerettem egy olyan lányba, aki sosem létezett. A mai napig képes vagyok képregénybörzéken perceket vitatkozni azon, hogy Gwen vagy Mary Jane (a Fekete Macska sosem merül fel) volt-e az ideális barátnő. Minden alkalommal Mary Jane mellett érvelek, a tökéletes barátnőt ugyanis évekig pontosan úgy képzeltem el, ahogy Tom Delfaco és Ronz Frenz történeteiben olvastam: állati jól néz ki, mindig lehet rá számítani, segít kifesteni a lakást, és festés közben még valami zöld kendő is van a hajában. Mary Jane-t szerintem Alex Saviuk rajzolta a legszebben, sose felejtem el, amikor 1998 tavaszán az első bécsi képregénybörzémen megvettem angolul a Web of Spider-Man 43. számát, benne azzal a Saviuk rajzzal a zuhanyzó Mary Jane-ről.

pokember3
Fotó: marvel

Együtt olvastuk

Az angol nyelvű képregényeimet mindig nagyobb becsben tartottam, de még az egyetemen is a magyar kiadásból szereztem be az alapvető képregényes ismereteimet. Így volt ez 1997 szeptemberében is, amikor kollégiumi szobámban elolvastam a 100. számot. A napra két okból is emlékszem, egyrészt azért, mert este két lánnyal is randiztam: Eszterrel, az évfolyamtársammal, aki nyáron még egy színes betűkkel teleírt levelet is küldött nekem, majd pedig az angol szakos Flórával, akiért sokkal jobban odavoltam, de már fogalmam sincs, miért nem lett az egészből semmi. A másik ok, amiért pontosan emlékszem arra a napra, az J. M. DeMatteis volt, ő írta az egyik sztorit a 100. számban, és sokkal nagyobb hatással volt rám, mint Eszter és Flóra együttvéve. DeMatteis egyáltalán nem írt viccesen, sőt a történetei öngyilkosságról, depresszióról szóltak. A figurák lelki motivációira koncentrált, a Pókembert pedig akkora nyomás alá helyezte, hogy végül teljesen összeomlott, Peter Parker énjét megtagadta, és csak maszk mögé bújva volt hajlandó létezni. Gyerekkoromtól kezdve komolyan vettem a képregényeket, de egészen addig a napig nem gondoltam volna, hogy az élet igazi nyomorúságát is a képregényekből fogom megérteni.

A kedvenc DeMatteis-történetem nem a körülrajongott Kraven utolsó vadászata, hanem a Sikoly (Amazing Spider-Man 390-393) volt. Azonnal beleszerettem Mark Bagley szikár rajzaiba, a vízköpőn gubbasztó Pókemberbe, a hanyagul egymásra dobált képkockákba. Az egész képregényből ömlött a keserűség, mégis hihetetlenül boldog voltam, amikor megpillantottam 2000 áprilisában, abban a zsúfolt stuttgarti képregényboltban. Ráadásul Kata mind a négy részt megvette nekem. Akkor már másfél éve voltunk együtt, a kapcsolatunk mélységét pedig az jellemezte a legjobban, hogy miattam még a Pókembert is megkedvelte. Később is volt olyan csajom, aki szerette a képregényeket (Tekla például imádta a Rabbi macskáját), rajta kívül azonban egyikük sem vett a kezébe Pókembert soha. Kata még romantikát is képes volt csempészni az egészbe: hónapokon keresztül gyűjtögetett nekem egy 68 részes összefüggő sorozatot, ami a legfantasztikusabb ajándék volt, amit valaha kaptam. Öt évig voltunk együtt, amikor szakítottunk, elment a kedvem a Pókembertől, még az amerikai előfizetésemet is lemondtam.

pokember5
Fotó: marvel

Felhívnám Bendist

Aztán évekig azzal áltattam magam, hogy kinőttem a Pókemberből, és elkezdtem Batmant gyűjteni. (Nyilván nem jártam jobban, a béna írók alatt ugyanolyan szar volt, mint a Pókember a mélypontokon.) A Pókemberhez végül 2006 elején találtam vissza, amikor átrágtam magam Brian Micheal Bendis Ultimate-sorozatán, amely modernizálva az elmúlt 40 év Pókember-történeteit mesélte újra. Számomra Bendis jelentette a csúcsot, teljesen hétköznapian tudott írni a gatyájából homokot szedegető Pókemberről, vagy az első csóktól megbolonduló Peter Parkerről. Bármennyiszer el tudom olvasni a történeteit, és mindig úgy érzem, hogy azok rólam szólnak. Ha felhívhatnék egy írót (ahogy Salinger javasolta), hogy elmeséljem, mi történt velem, vagy mit gondolok a világról, biztosan Bendist hívnám fel, ráadásul tuti, hogy az egyik történetébe még engem is beleírna. A mai napig Bendis a kedvencem, és csak utána jönnek azok az angol írók, akiknek a képregényei jóval komolyabb témákról, a politikáról (Alan Moore: Watchmen, Jamie Delano: Hellblazer), az újságírásról (Warren Ellis: Transmetropolitan) szólnak, vagy csak egyszerűen úgy írnak, mintha állandóan be lennének szívva (Grant Morrison: Doom Patrol).

Az Ultimate-ból a 13. számot (magyar kiadásban a 14. szám) szerettem a legjobban, egyetlen dialógus az egész képregény, a gimis Peter Parker a szobájában elmondja Mary Jane-nek, hogy ő a Pókember. A lány azt hiszi, a srác azért hívta oda, hogy megcsókolja, de amikor megtudja, miről van szó, a röhögéstől leesik az ágyról. Annyira tetszett ez a szám, hogy Boginak már azon a héten megmutattam, amikor összejöttünk. Abból a 2006. májusi napból annyi maradt meg, hogy Bogi írt egy hosszú mailt, hogy a kialvatlanságtól túlmozgásai vannak, meg hogy az ágyamon ültünk, és a Pókemberről magyarázok. Pedig Bogi egyáltalán nem kedvelte a képregényeket (a Maus tetszett neki), viszont minden más elképesztően jó volt vele, szeretett magáról egyes szám harmadik személyben beszélni, és úgy tudta kimondani a nevemet, hogy az még négy évvel a szakításunk után is hiányzik. Azt hiszem, ezeket a dolgokat ugyanúgy nem tudom kiverni a fejemből, mint Peter Gwen Stacyt, pedig Bogit nem lökte le a Zöld Manó egy hídról (Amazing Spider-Man 121-122), vele semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak szétmentünk.

Újra előfizető vagyok

A Pókember-gyűjtők nagy része utálja J. Michael Straczynskit (ami azért is hajmeresztő, mert ő írta a Rising Starst), én viszont szeretem. Egyszerűen azért, mert egy ötven éve futó sorozatnak csak úgy van értelme, ha az írók ki tudnak találni valami újat, akár azon az áron is, hogy újraértelmezik a képregényt. Straczynski pont ezt csinálta, misztikus irányba vitte el a karaktert, és az emberben lakozó pók motivációit boncolgatta. Ez pedig teljesen logikusnak tűnt, hiszen Peter Parkert mégis csak egy pók csípte meg. Persze nem akarok álszent lenni, az egész Straczynski-dologban nyakig benne volt Anna is. Tavaly áprilisban (egészen pontosan április 9-én este) kaptam meg tőle az Amazing Spider-Man 495. számát, amit Straczynski írt. Aznap érkezett meg Barcelonából, az este pedig úgy telt, hogy összevesztem a taxissal, hazaértünk, aztán bevallottam, hogy a távollétében összetörtem valamit a lakásában, ő pedig a bőröndjéből előhúzta a 495. számot. Annáért muszáj volt bolondulni, nemcsak azért, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek Mary Jane-t láttam azokon a tökéletesen rajzolt skicceken, hanem mert csak ő gondolta rólam, hogy amikor elbambultam, az biztos azért volt, mert szuperhősnek képzelem magam.

Fotó: marvel

Mindez végigpörgött az agyamon, amikor megnéztem az új Pókember-filmet, és talán az egészet le se írtam volna, ha előtte nem szakítunk Annával. Akkor nyilván nem ötölnék azon sem, hogy Anna mit szólt volna ahhoz a jelenethez, amikor a film végén a srác szakít a lánnyal, annak ellenére, hogy még mindig szereti. A lány meg rájön az egészre, tényleg megérti a srácot, közben szakad az eső, és minden kurvára szomorú. Háromszor is megnéztem a filmet, ami harmadszorra sokkal jobban tetszett, mint másodszorra, talán belenyugodtam, hogy még az én kedvemért sem változtatnak rajta. A múlt héten pedig hosszú évek után újra előfizettem az amerikai Pókemberre, állítólag most tényleg jó, Dan Slottal meg végre egy tisztességes írót kapott a sorozat. Legjobban a Spider Island sztorijára vagyok kíváncsi, baromi jól néz ki az a címlap, a hatalmas pókarcú Szabadság-szoborral. Már alig várom, hogy szeptemberben felmarkoljam a nevemre érkező csomagot az oktogoni képregényboltban, még ha nem is lesz olyan érzés, mint 1989 nyarán annál a nagykanizsai újságosnál.

(Köszönet Tiefenthaler Eszternek, Varga Ferinek és Plankó Gergőnek a segítségükért.)