Nem nyűgöz le az eldugott csúcsétterem

Elsőre abszurd poénnak tűnt, hogy a Keleti pályaudvartól nem messze, a Mosonyi utcában találták meg a főváros legjobb éttermét. A leharcolt utca úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban Eperjes Károly ugrana elő az Eldorádóból, szotyit árulva, vagy a Napfény íze forgatása után maradt itt egy egész álutca. De a Rosenstein előtt parkoló osztrák Audik miatt egyértelműnek tűnt, hogy jó helyen járunk.

Belül nem egy feng shuival berendezett, boutique rendezvényekre szakosodott, transzcendens gasztropalota fogadott, hanem inkább egy régi vágású étterem, ami akár egy hotel alatt is lehetne. A hely tisztában van a határaival, nem tud, de nem is akar több lenni egy családi vállalkozásnál.

Az 1996-ban alapított Rosenstein Vendéglő büszkén hirdeti, hogy itt a tulajdonos a séf, és egy hangulatos kis hely. Különösebben egyedi hangulat nem tűnt fel, de szerencsére a vészjósló szintetizátort nem durrantották be. Úgy tűnt, a Dining Guide teljesen a menüre összpontosított a tesztelésnél. (Habár több fővárosi étterem is magasabb pontszámot ért el, a Rosenstein kapta a Budapest kedvence különdíjat.)

Ezért mi is egy-egy előételt, főételt salátával és desszertet kóstoltunk meg. A kedves pincérek figyelmeztettek, hogy a fokhagymás csigára várni kell egy kicsit, de végül kiderült, hogy erre kell a legkevesebbet várni. Mire végeztünk, pont két óra telt el, úgyhogy a melóból nem biztos, hogy érdemes leugrani, de még az sem nyugodtan ülheti ezt végig, aki nagyon éhes. Viszont megéri várni.

Itt nem a látványra és a kényeztetésre utaznak –bár az ételek szépen el vannak rendezve a tányéron, azért nem úgy néznek ki, mint a honlapon –, hanem hogy lakjál jól, ezért az adagok jó nagyok. Mégsem lesz rosszul az ember, miután végigevett három fogást.

Bár a mézes-mákos palacsintametélt egész jellegtelen volt, a kecskeméti lángoló palacsinta diós tölteléke bebizonyította, hogy a zsűri édesszájú lehetett. A magyar-zsidó konyháról kiszámítható, korrekt, kétharmados erővel jönnek az ízek, bár szélesebb a választék, Rosensteinék családi mottója is az, hogy „minden kóser, ami jó”.

Az alföldi gulyásleves olyan, mint otthon, a paradicsom- és a tejfölös uborkasaláta is végtelenül egyszerű, a krémesen olvadó rántott libamáj visszafogott, a lágy vargányaszószos borjúszűz pedig pont annyira van egy kicsit túlsütve, hogy mindenki ízlésének megfeleljen.

Ezért is tűnhet úgy, mintha törzsvendégek járnának ide. Az átlagéletkor 40 és 50 között lehet, és ebédidőben főleg üzletemberek ülnek be. Ezért is volt olyan nehéz megőrizni az inkognitómat, amire az ötvenes évek detektívfilmjeit idéző halk jazz végig emlékeztetett. (Amikor a csipesszel és a kaparóvillával küzdöttem, csak azért nem bukhattam le, mert egyedül én voltam kapucnis pulóverben.) Szerencsére a vendéglőhöz, ami a „polgári” hangulatáról is ismert, nem tartozik egy öreg Szindbád, aki fennhangon magyarázza, hogy milyen a jó ebéd.

Összesen 18 ezerből volt meg a kétszer három fogás szervízdíjjal együtt. Hogy mi emeli ki a Rosensteint a budapesti mezőnyből, az ezután sem lett világos, de csalódottan, kisírt szemekkel biztosan senki sem távozik. A sok várakozást a figyelmes pincérek ellensúlyozták, és a polgári hangulat még akkor sem tört meg, amikor lelepleződésem után a végén rám adták a szakadt átmeneti kabátomat.