Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Ennyiből talán átjön, hogy nem kis elvárásokkal döcögtem el végignosztalgiázni a Hosszúlépés Cseh Tamás-sétáját. A tömött és lerobbant pótlóbuszon nehéz volt rezonálni a hangulatra, de reméltem, hogy a Batthyány tér mellől induló séta helyszínei kárpótolnak majd. Vajon hol van a híres albérlet, ahol együtt lakott a jóvágású, éppen Kőbányán rajzot tanító művészlélek és a ránézésre félszegebb, de merész fantáziájú olasz szakos szinkrondramaturg? Hol vannak a kocsmák, ahol békebeli presszóköreiket rótták? És hol van a tavalyi hó?
A metró kijáratánál vegyes társaság verődött össze: egy család huszonéves lányostul érkezett, talán ő fizette be szüleit (ötletes ajándék, és dicséretes, hogy ő maga is eljött), két nyugdíjas nő egymásba karolva várta a séta elejét, ki tudja, talán annak idején szerelmesek voltak a nagy dalnokba. Fiatalabbak is voltak: elvarázsolt bölcsészlányok, egyikük a barátját is magával hozta (szintén zenész), a második kamaszkort egy hasított bőrdzsekis hosszú göndör hajú fickó képviselte. Egy idősödő, de stramm férfi is hosszan hordja hófehér haját még ma is, szinte hallom, ahogy negyven évvel ezelőtt fülébe recsegett a bakelitlemez: a karfán egy pohár bor, a kezében Sartre-kötet. Mindenki értelmiségi, ezért kezdtem gyanakodni, hogy akkor a Munkásszállást lehet, hogy valójában nem is a melósok hallgatták annak idején.
Idegenvezetőnk Merker Dávid szociológus, aki maga állította össze a programot: a Cseh Tamás-archívumból nemcsak képeket válogatott, de jó érzékkel hosszasan elbeszélgetett a nagy művész ott dolgozó fiával is. Merker el is mondja, hogy a sétán egyszerre szeretne sztorizni és megvilágítani azt a közeget, amiben Cseh és Bereményi élt – durván a társaság fele egyébként az ő kortársuk, vezetőnket ez szerencsére nem bátortalanította el, inkább mindenkit arra buzdított, hogy egészítse ki nyugodtan az elhangzottakat. Erre a plénum előtt nem vállalkozott senki, de a sétán történetfoszlányokból többekről kiderült, hogy maguk is részei voltak ennek a világnak, valaki Cseh Tamást is ismerte.
Nekik elég szürreális érzés lehet arról hallgatni társadalomtörténeti beszámolót, hogy hogy is telt az ifjúságuk, de meglepően jól viselték: lekötötték őket az adalékok, például az eladott gitárok statisztikája vagy az a pár mondatos váz, ami a szocialista rendszer ifjúságpolitikáját foglalja össze. Énekelni viszont nem fogunk – mondta Merker, erre többen fellélegeztek.
Közben megérkeztünk Cseh Tamásék albérletéhez, az odakerülésük története az első igazi bennfentes információ (az elképesztő lakáskiutalási adminisztrációt furfangosan megkerülendő vitte oda lakni egy tanártársa). Itt van az általam ismert legötletesebb emléktábla, de ennél közelebb nem jutunk: sajnos a Hosszúlépés sosem mutatja meg a konkrét lakást, csak az épületet, aminek a mai lakók nagyon örülnek, mi egy kicsit elszomorodunk, még kicsit zsörtölődünk is, hogy Hollywoodban bezzeg van sztártérkép is.
Bereményi Gézával stílszerűen egy becsületvesztőben találkoztak, nem csoda, csak az első sarkon van három presszó. Ez a következő megállónk: megtudjuk, melyik hely kié volt, hogy hívták, hova járt Petri György a Toldy gimnázium nagyszünetében, és hol italoztak rendszeresen hőseink. Az idős hölgyek nosztalgiával sóhajtanak fel: az Angelika! És igen, vezetőnktől is megtudtuk, az egyik helyet így hívták. Talponállók, gyors rundok, a bar hoppingot presszókörnek hívták.
Cseh és Bereményi az egyik ilyen helyen mondták el egymásnak életüket, miután összesodorta őket a pénztelenség, meg persze a magasművészet és az éjszakai élet utáni közös érdeklődés (de minden poént nem akarok lelőni). Útba ejtjük a rövid életű Kex együttes fellépéseinek helyszínét is: ők szerencsés történelmi érzékkel olyan keveset hagytak az utókorra, hogy a fehér foltok helyét benőhették a jótékony legendák. Annyi biztos, hogy Baksa-Soós Jánosékkal lépett fel először színpadon Cseh Tamás is, aki hosszú és sikeres házibulis gitáros-énekes karrierrel a háta mögött lett színpadi zenész.
A legendából hirtelen a nyomasztó realitásba váltottunk: megtudtuk, miért és hogyan figyelték Cseh Tamást, hogy rajzoltatták le a lakása tervrajzát, próbálták elcsalni tőle a kulcsát, és ütötte meg majdnem a bokáját egy játékpisztoly miatt. A sétálók itt kicsit már elcsigázottak: jobban esik a mágikus mesét hallgatni, mint a lehangolóan mondén titkosszolgálatok packázásait.
Ha már a mesénél tartunk, az iskoláskori bohóckodásból életformává lett indiánozásról is szó esett: nem lepődtünk meg, hogy Cseh Tamás törzsfőnök volt, nem holmi Béna Kacsa. A törzs Bakonybél mellett élte meg a '68-as tankátvonulást is, biztos meresztettek akkora szemeket, mint a felfedezők hajóit kiszúró igazi bennszülöttek egykoron.
De az is mesébe illő, ahogy a Párizsból hosszas vívódás után végül csak hazatérő szerzőpáros színházi estéi befutottak, Jancsó Miklós filmjébe is bekerültek. Ugyan a sanzonbizottság visszadobta a dalukat, végül Erdős Péter vetette fel nekik, megkerülve a hagyományos utat, hogy legyen nagylemez a Levél nővéremnekből. „A többi történelem″ – zárta a történetet Merker, aki azért még elvitt minket az Ifiparkhoz, ahol újabb adalékokat kapunk galerikről, koncertszervezésről és a dresszkódról. A sétán véletlenül részt vett a Vár körüli felújítások egyik fejese is, de csak magában mosolygott, ő is érdeklődve hallgatta a park történetét.
Itt talán túl hosszúra nyúlik a park koncepciójának ismertetése, és nem is kapcsolódik szorosan Cseh Tamáshoz. Általában a séta legerősebb részei a Cseh Tamás életéről szóló sztorik, és nagyon jó, hogy van ezek mellett kultúr- és társadalomtörténeti kitekintés is, de ezek közül egy-kettő túl nagy hangsúlyt kap − talán érdekesebb lenne még több történetet meghallgatni, és ezeket rövidebbre fogni. Ezzel együtt nem bánom, hogy végigsétáltam tizenöt másik rajongóval a Víziváros helyszíneit: Hollywoodban még térképem is volt, mégsem használtam, itt viszont igazi meséket suttognak az ódon falak. Itt van a város, vagyunk lakói, és jólesik megismerni az előttünk élteket.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
