Ismeretlen szomszédaink, a magyarok
További Kultúr cikkek
„Romániában élsz, tehát román vagy.” Az erdélyi magyarok nagy többségét sértő tétel ízes magyarsággal hangzik el abban az MTV számára készült dokumentumfilmben, amely kisebbség és többség viszonyát kívánja bemutatni a Kárpát-medencében. A mondatot egy vegyes származású férfi szögezi le, aki magyar és román felmenőkkel egyaránt rendelkezik.
Az erdélyi románság számára szimbolikus jelentőséggel bíró Gyulafehérváron járunk, december 1-jén, a legfontosabb román nemzeti ünnepen, néhány perccel azután, hogy az RMDSZ delegációja román demonstrálók füttyögésétől kísérve elhelyezi koszorúját az emlékművön a román nemzetegyesítés alkalmából. 1918-ban ezen a napon mondta ki a román népgyűlés Erdély Regáttal való egyesülését. Ami a románok számára a sikeres nemzetépítés dicsőséges pillanata, a magyaroknak egészen mást jelent.
Hogy mennyire aláaknázott világ ez, azt tanúsíthatja éppenséggel Alföldi Róbert is, akinek 2010-ben le kellett mondania a Nemzeti Színházba tervezett fogadást és díszelőadást a román ünnep alkalmából. „Olyan ez, mintha a bukaresti nemzeti színházban emlékeznének meg a trianoni döntésről” – mondták akkor a kritikusok.
Erre a hiperszenzitív, nemzeti klisékkel és ellenklisékkel, mítoszokkal és ellenmítoszokkal teli terepre ugrott rá Galán Angéla és Zámborszki Ákos, hogy Szomszédaink, a magyarok címen az MTV megbízásából csináljanak egy háromrészes dokumentumfilm-sorozatot az etnikai együttélésről. A köztévén novemberben bemutatott Romániával foglalkozó epizód nem véletlenül került fel az IndaFilmre éppen december 1-jén, de hamarosan a szlovákiai és a szerbiai részek is láthatók lesznek ugyanitt.
Szép román lány
A pozsonyi származású riporter és a Vajdaságból átkerült rendező két éve együtt dolgozik az MTV heti riportműsorán, az Angi jelenti-n, de Galán Angéla ismerős lehet a Szlovákmagyarok című korábbi énfilmjéből is. Mostani sorozatukban azt akarták bemutatni, hogyan gondolkodnak a határ túloldalán azokról az ügyekről, amelyeket Budapesten is szívesen emlegetnek nemzeti sorskérdésekként, attól függetlenül, hogy van-e bármiféle aktuális képünk a régiónként és családonként is eltérő helyzetek sokféleségéről, különféle érzékenységekről, eltérő beszédmódokról és traumákról.
A megszólalók között ott vannak a szomszéd országokban élő szakértők, szociológusok, miegyebek, de még erősebb a törekvés az „utca emberének” hangjának meghallására. A romániai epizódban a másik két filmhez hasonlóan két szál lehet igazán érdekes a magyarországi nézőnek: a magyar toposzok mellé vágott román nemzeti klisék, illetve azok a hétköznapi etnikus viszonyok, amelyek átpolitizálatlanságuk miatt nem nagyon értelmezhetők a hagyományos nemzetpolitika leegyszerűsítő megközelítésével.
Utóbbiak közé tartoznak például a vegyes házasságok, melyek pusztám a film alapján tulajdonképpen problémamentesen menedzselhetőnek tűnhetnek. Így némileg az a látszat keletkezik, mintha a konfliktusokért alapvetően a politikai manipulátorok lennének csak felelősek. Ez persze jórészt így is lehet. De hogy a személyes kapcsolatok mégsem függetleníthetők teljesen a társadalmi törésvonalaktól, szépen ábrázolja az a filmben megszólaltatott magyar fiú, aki, bár román lánnyal jár, határozottan közölte barátnőjével, hogy származása miatt ne is álmodjon családalapításról.
A bukaresti magyar tannyelvű líceumban a gyerekek már inkább románul beszélnek egymással a szünetben, de a magyar megszólalók az asszimilációs folyamatot a partiumi és erdélyi szórványban is megállíthatatlannak látják. „Lassan vége van a dalnak”, bukkan fel a nemzethalál víziója a szórványmagyarság hősi haláláról, együtt azzal az elgondolással, mely az élet értelmét a kollektív identitás megőrzésének parancsával azonosítja.
Férfiösztön
A filmben egymás mellett jelennek meg elvegyülni és elkülönülni akarók, politizálók és családi életükről beszélők, mérsékeltek és radikálisabbak. Egy, az utóbbiak közé sorolható férfi territorialitásról, természetes férfiösztönről, a székelyek területi harcáról beszél, a csíkszeredai ifjúsági hokicsapat tagjai pedig Székelyföld feliratú, rovásírásos mezben nyilatkoznak. Ők alkotják az egy kivétellel székelyekből álló román válogatottat, problémájuk is volt abból, hogy a meccseken a magyar himnuszt énekelték, míg a románt negligálták.
Magyar nézők valószínűleg kevésbé ismerik ezeknek a történeteknek a román olvasatát. „Kovászna megyében nagyon nagyok a bajok” – mondja a filmben a cikk elején már idézett román nemzettudatú, félig magyar származású férfi, sérelmezve, hogy az erdélyi magyarok nem rendelkeznek eléggé erős román identitással. „Székelyföldön nem kapsz kenyeret, ha románul kéred” – bár a megszólaltatott blogger a városi legendától távolságot mutat, a tételmondat elterjedtsége mutat valamit a Székelyfölddel kapcsolatos, nálunk nem nagyon ismert román félelmekből. Eközben láthatjuk a szimbolikus területfoglalás román stratégiáit, legalábbis a magyarok számára az utcai történelmi bemutató római katonái vagy a gyorsan szaporodó Romulus és Remus szobrok leginkább ezt jelenthetik.
Ezért még lógni fogsz
A filmkészítők szándéka az volt, hogy a nagyon különböző narratívák egymás mellé helyezésével 52 perc alatt elgondolkodtassanak az unalomig ismertnek hitt nemzeti ideákról. „Talán nincs még egy ennyire sztereotipizált területe a gondolkodásunknak, még a különböző határon túli magyar közösségek sem ismerik egymást eléggé” – mondta az Indexnek Galán Angéla. „A XIX. század óta az összes nép egymással szemben próbál érvényesülni a Kárpát-medencében, egymástól szívtuk el a levegőt.”
A film gyenge pontja, hogy inkább csak felvillantani tudja a magyarokkal kapcsolatos román ellenmítoszokat (dákoromán elmélet, évszázados elnyomás, Erdély teljes visszafoglalásának szándéka), amelyekről ugyan tényállításként megtudjuk, hogy részben ezek segítenek megtartani a román nemzetegységet, de a számunkra abszurdnak tűnő mondatok ennyiből nem jöhetnek át igazán. A Szomszédaink, a magyarok ellentétes sztereotípiák egymás mellé helyezésével próbál meg túllépni az agyonrágott kliséken, de a magyar nézők többsége a filmet valószínűleg így is korábbi sémái alapján fogja értelmezni, a film pedig megengedi ezt az egyszerűbb, az egyoldalú áldozati tudaton alapuló értelmezést is, amiben a magyarok pusztán mint elnyomott, a kényszerű asszimiláció által fenyegetett kisebbség jelenik meg, szemben a hamis mítoszok között élő román többséggel.
Bár a három rész ugyanazt a szerkesztési elvet követi, a kidolgozottság mélységélessége, érzékenysége különbözik. A szlovákiai epizódban sikerült a legtöbbet megsejtetni a többségi csoport nemzettudatából, magyarsághoz való viszonyából. Talán mert a megszólaló szlovákok között több a kevésbé egyszerű, éppen ezért érdekesebb eset: ott nem kizárólag vad nacionalistának, vagy éppen a magyaroknak tetsző szövegeket mondó józan szövetségeseknek, hanem időnként önmagukra reflektáló, dilemmákkal küzdő embereknek sikerült mutatni a többségi társadalom tagjait.
Emögött a filmkészítők eltérő helyismerete, az interjúalanyok szerencsés kiválasztása mellett ott lehet az etnikai viszonyokról való beszédmód különbsége is az egyes országokban. Zámborszki Ákos szerint ebből a szempontból Szlovákiában volt a legegyszerűbb dolguk, míg Szerbiában messze a legnehezebb; a délszláv térségben a háborús közelmúlt miatt ezek a kérdések sokkal inkább tabutémának számítanak, ma is. Mint egy zentai magyar férfi félig tréfásan mondta a filmben Angélának: „ezekről nem szabad beszélni, ezért még lógni fogsz”. Bár háromszor 52 perces televíziós riportfilmekben nagyon nehéz mélyebben foglalkozni ennyire összetett jelenségekkel, érdemes lesz majd az IndaFilmen megnézni a Szomszédaink, a magyarok további részeit is. Ami sikeres terjesztés esetén garantálható: lesz még erről vita.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
