„Romániában élsz, tehát román vagy.” Az erdélyi magyarok nagy többségét sértő tétel ízes magyarsággal hangzik el abban az MTV számára készült dokumentumfilmben, amely kisebbség és többség viszonyát kívánja bemutatni a Kárpát-medencében. A mondatot egy vegyes származású férfi szögezi le, aki magyar és román felmenőkkel egyaránt rendelkezik.
Az erdélyi románság számára szimbolikus jelentőséggel bíró Gyulafehérváron járunk, december 1-jén, a legfontosabb román nemzeti ünnepen, néhány perccel azután, hogy az RMDSZ delegációja román demonstrálók füttyögésétől kísérve elhelyezi koszorúját az emlékművön a román nemzetegyesítés alkalmából. 1918-ban ezen a napon mondta ki a román népgyűlés Erdély Regáttal való egyesülését. Ami a románok számára a sikeres nemzetépítés dicsőséges pillanata, a magyaroknak egészen mást jelent.
Hogy mennyire aláaknázott világ ez, azt tanúsíthatja éppenséggel Alföldi Róbert is, akinek 2010-ben le kellett mondania a Nemzeti Színházba tervezett fogadást és díszelőadást a román ünnep alkalmából. „Olyan ez, mintha a bukaresti nemzeti színházban emlékeznének meg a trianoni döntésről” – mondták akkor a kritikusok.
Erre a hiperszenzitív, nemzeti klisékkel és ellenklisékkel, mítoszokkal és ellenmítoszokkal teli terepre ugrott rá Galán Angéla és Zámborszki Ákos, hogy Szomszédaink, a magyarok címen az MTV megbízásából csináljanak egy háromrészes dokumentumfilm-sorozatot az etnikai együttélésről. A köztévén novemberben bemutatott Romániával foglalkozó epizód nem véletlenül került fel az IndaFilmre éppen december 1-jén, de hamarosan a szlovákiai és a szerbiai részek is láthatók lesznek ugyanitt.
A pozsonyi származású riporter és a Vajdaságból átkerült rendező két éve együtt dolgozik az MTV heti riportműsorán, az Angi jelenti-n, de Galán Angéla ismerős lehet a Szlovákmagyarok című korábbi énfilmjéből is. Mostani sorozatukban azt akarták bemutatni, hogyan gondolkodnak a határ túloldalán azokról az ügyekről, amelyeket Budapesten is szívesen emlegetnek nemzeti sorskérdésekként, attól függetlenül, hogy van-e bármiféle aktuális képünk a régiónként és családonként is eltérő helyzetek sokféleségéről, különféle érzékenységekről, eltérő beszédmódokról és traumákról.
A megszólalók között ott vannak a szomszéd országokban élő szakértők, szociológusok, miegyebek, de még erősebb a törekvés az „utca emberének” hangjának meghallására. A romániai epizódban a másik két filmhez hasonlóan két szál lehet igazán érdekes a magyarországi nézőnek: a magyar toposzok mellé vágott román nemzeti klisék, illetve azok a hétköznapi etnikus viszonyok, amelyek átpolitizálatlanságuk miatt nem nagyon értelmezhetők a hagyományos nemzetpolitika leegyszerűsítő megközelítésével.
Utóbbiak közé tartoznak például a vegyes házasságok, melyek pusztám a film alapján tulajdonképpen problémamentesen menedzselhetőnek tűnhetnek. Így némileg az a látszat keletkezik, mintha a konfliktusokért alapvetően a politikai manipulátorok lennének csak felelősek. Ez persze jórészt így is lehet. De hogy a személyes kapcsolatok mégsem függetleníthetők teljesen a társadalmi törésvonalaktól, szépen ábrázolja az a filmben megszólaltatott magyar fiú, aki, bár román lánnyal jár, határozottan közölte barátnőjével, hogy származása miatt ne is álmodjon családalapításról.
A bukaresti magyar tannyelvű líceumban a gyerekek már inkább románul beszélnek egymással a szünetben, de a magyar megszólalók az asszimilációs folyamatot a partiumi és erdélyi szórványban is megállíthatatlannak látják. „Lassan vége van a dalnak”, bukkan fel a nemzethalál víziója a szórványmagyarság hősi haláláról, együtt azzal az elgondolással, mely az élet értelmét a kollektív identitás megőrzésének parancsával azonosítja.
A filmben egymás mellett jelennek meg elvegyülni és elkülönülni akarók, politizálók és családi életükről beszélők, mérsékeltek és radikálisabbak. Egy, az utóbbiak közé sorolható férfi territorialitásról, természetes férfiösztönről, a székelyek területi harcáról beszél, a csíkszeredai ifjúsági hokicsapat tagjai pedig Székelyföld feliratú, rovásírásos mezben nyilatkoznak. Ők alkotják az egy kivétellel székelyekből álló román válogatottat, problémájuk is volt abból, hogy a meccseken a magyar himnuszt énekelték, míg a románt negligálták.
Magyar nézők valószínűleg kevésbé ismerik ezeknek a történeteknek a román olvasatát. „Kovászna megyében nagyon nagyok a bajok” – mondja a filmben a cikk elején már idézett román nemzettudatú, félig magyar származású férfi, sérelmezve, hogy az erdélyi magyarok nem rendelkeznek eléggé erős román identitással. „Székelyföldön nem kapsz kenyeret, ha románul kéred” – bár a megszólaltatott blogger a városi legendától távolságot mutat, a tételmondat elterjedtsége mutat valamit a Székelyfölddel kapcsolatos, nálunk nem nagyon ismert román félelmekből. Eközben láthatjuk a szimbolikus területfoglalás román stratégiáit, legalábbis a magyarok számára az utcai történelmi bemutató római katonái vagy a gyorsan szaporodó Romulus és Remus szobrok leginkább ezt jelenthetik.
A filmkészítők szándéka az volt, hogy a nagyon különböző narratívák egymás mellé helyezésével 52 perc alatt elgondolkodtassanak az unalomig ismertnek hitt nemzeti ideákról. „Talán nincs még egy ennyire sztereotipizált területe a gondolkodásunknak, még a különböző határon túli magyar közösségek sem ismerik egymást eléggé” – mondta az Indexnek Galán Angéla. „A XIX. század óta az összes nép egymással szemben próbál érvényesülni a Kárpát-medencében, egymástól szívtuk el a levegőt.”
A film gyenge pontja, hogy inkább csak felvillantani tudja a magyarokkal kapcsolatos román ellenmítoszokat (dákoromán elmélet, évszázados elnyomás, Erdély teljes visszafoglalásának szándéka), amelyekről ugyan tényállításként megtudjuk, hogy részben ezek segítenek megtartani a román nemzetegységet, de a számunkra abszurdnak tűnő mondatok ennyiből nem jöhetnek át igazán. A Szomszédaink, a magyarok ellentétes sztereotípiák egymás mellé helyezésével próbál meg túllépni az agyonrágott kliséken, de a magyar nézők többsége a filmet valószínűleg így is korábbi sémái alapján fogja értelmezni, a film pedig megengedi ezt az egyszerűbb, az egyoldalú áldozati tudaton alapuló értelmezést is, amiben a magyarok pusztán mint elnyomott, a kényszerű asszimiláció által fenyegetett kisebbség jelenik meg, szemben a hamis mítoszok között élő román többséggel.
Bár a három rész ugyanazt a szerkesztési elvet követi, a kidolgozottság mélységélessége, érzékenysége különbözik. A szlovákiai epizódban sikerült a legtöbbet megsejtetni a többségi csoport nemzettudatából, magyarsághoz való viszonyából. Talán mert a megszólaló szlovákok között több a kevésbé egyszerű, éppen ezért érdekesebb eset: ott nem kizárólag vad nacionalistának, vagy éppen a magyaroknak tetsző szövegeket mondó józan szövetségeseknek, hanem időnként önmagukra reflektáló, dilemmákkal küzdő embereknek sikerült mutatni a többségi társadalom tagjait.
Emögött a filmkészítők eltérő helyismerete, az interjúalanyok szerencsés kiválasztása mellett ott lehet az etnikai viszonyokról való beszédmód különbsége is az egyes országokban. Zámborszki Ákos szerint ebből a szempontból Szlovákiában volt a legegyszerűbb dolguk, míg Szerbiában messze a legnehezebb; a délszláv térségben a háborús közelmúlt miatt ezek a kérdések sokkal inkább tabutémának számítanak, ma is. Mint egy zentai magyar férfi félig tréfásan mondta a filmben Angélának: „ezekről nem szabad beszélni, ezért még lógni fogsz”. Bár háromszor 52 perces televíziós riportfilmekben nagyon nehéz mélyebben foglalkozni ennyire összetett jelenségekkel, érdemes lesz majd az IndaFilmen megnézni a Szomszédaink, a magyarok további részeit is. Ami sikeres terjesztés esetén garantálható: lesz még erről vita.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
