Ezeket a Képeket Nem Fogja Posztolni Senki

• A 2011-ben meghalt Lucian Freud, az egyik legmenőbb kortárs festő.
• Nemcsak Magyarországon nem volt még kiállítása, de a kultúra iránt elkötelezettebb országokban is ritkán láthatók a munkái.
• Most Bécsben rendeztek neki kiállítást, amely van annyira jó, mint egy adventi vásár leértékelt punccsal, úgyhogy már ezért érdemes kiutazni.

Freud azért is érdekes, mert bár festményeit lehetetlen olyan szöveggel posztolni, hogy Ha Csak Egy Vicces Képet Nézel Meg Ma, Ez Legyen Az, mégis: egyik festménye 2008-ban ilyen hátránnyal is a valaha eladott legdrágább kortárs munka lehetett. (33 millió dollárt fizettek az egyik, a kiállításon is látható munkájáért.)

Pedig képein nem csak kellem vagy popkulturális elemek nincsenek (ebből épít várat például az aktuális rekorder, Jeff Koons), de a sikerhez jelenleg megkerülhetetlennek látszó aranyos macskák sem. Ha vásznain egyáltalán feltűnik valami az emberek mellett, az a törpeagár. A kisállat azonban ugyanolyan tétován lebeg a képek valóságában, mint az emberalakok.

Freud leginkább embereket festett, ezen műfajon belül pedig aktokat. Meztelen alakjain azonban nyoma sincs a test szépségének vagy az erotikának, még akkor sem, ha nőalakjai rendszerint szétvetett lábakkal kínálják fel magukat a nézőnek. Freud modelljei a világ kiszámíthatatlan erőitől megtörten fekszenek, mint valami tömegsírban, vagy hajótörés után a partra sodródva. A második világháborút túlélt, a családját a koncentrációs táborban elvesztő ember illúzióitól megfosztott, szikár, dísztelen világa rajzolódik ki a képeken.

Alakjai olyan feltárulkozó őszinteséggel jelennek meg, hogy néha kellemetlenül éreztem magam előttük állva. És nem is csak úgy, mintha rányitottam volna valakire öltözködés közben, hiszen az még csak a test. Hanem mintha véletlenül kihallgattam volna, ahogy a modell kíméletlenül őszintén számol be legbelsőbb titkairól a pszichológusának. A párhuzam annyiban sem távoli, hogy Lucian a pszichoanalízis atyjaként ismert Sigmund unokája, Sigmund bácsi pedig lelkesen bátorította a festőt karrierje kezdetén.

Freudnak (Lucian) egyébként nem feltétlenül kellenek a csupasz testek a feltárulkozáshoz. Amikor decensen felöltözött, polgári alakokat fest, akkor a zakóujjakból kilógó kezek, a kanyargó erek, a nadrágba kapaszkodó ujjak tűnnek olyan obszcén testrésznek, amelyeket elfelejtett betiltani az őszinteségtől irtózó közízlés. A festő egyébként annyira érti a világban uralkodó magány, elszigeteltség, fájdalom lényegét, hogy azt még egy mosdókagyló képében is képes kifejezni. Ezt a bécsi kiállítás kurátorai szemléltették is, amikor két széttárt combú nő festménye közé helyezték el a műtermi csendéletét a foltos mosdókagylóval, a ridegen csöpögő csapokkal, és nem éreztem, hogy hirtelen másról lenne szó.

Freud bécsi kiállítását már csak azért is érdemes megnézni, mert műveit ritkán lehet együtt látni, nagy részük ugyanis magángyűjtők falain lóg, ahonnan nem sokszor engedik szabadon őket.

A kiállítás így sem óriási, két nagy teremben vannak a nagyobb munkák, a kisebbek pedig egy folyosón, ahol egyébként vigyáznunk kell, mert egy óvatlan kanyarral váratlanul Tizianók közt találhatjuk magunkat. A termekben azért ott vannak Freud legismertebb munkái, például a 33 millió dolláros Alvó szociális munkás, és az egészhez pont elég másfél-két óra.

A műveket amúgy sem valószínű, hogy a közeljövőben Magyarországra hoznák. Freudot Budapesten már reklámozni is nehéz lenne. A bécsi utcákon látható plakátot egy férfi és egy nő páros aktjával például olyan hévvel távolíttatná el Tarlós István az első napon, ahogy tette még óbudai polgármesterként, amikor Serrano egy fotójának látványától óvta meg városa polgárait. Igaz, Tarlósnak kifinomultabb az ízlése, mint például II. Erzsébet angol királynőnek, aki hajlandó volt modellt ülni Freudnak, és akkor sem háborodott fel, amikor a végeredmény nem fenséges lett, hanem olyan nyers és emberi, mint a festő minden más képe.

(A kiállítás 2014. január 14-ig látható a bécsi Kunsthistorisches Museumban.)