Csak Önön múlik a magyar művészek sorsa!

Nemzetközi kitekintéssel, művészetfinanszírozási körképpel kezdődött szerdán este az Inventio Arts Ki fizet a művésznek? című beszélgetése. Miután a résztvevők letudták a sóvárgást az Egyesült Államok és Japán többé-kevésbé eszményi körülményei iránt, kicsit megnyugodhattunk, mivel valaki felidézte, hogy az Európai Unió a Creative Europe keretében kilenc százalékkal emelte a költségvetés következő hét évre szóló, kreatív iparra elkülönített részét.

Habár elég sok fiatal magyar művész volt a Jurányi inkubátorház szedett-vedett folyosóján kialakított alkalmi teremben, senki sem kérdezte meg őket sem anyagi helyzetükről, sem kereskedelmi tapasztalataikról. De az már egy évvel ezelőtt kiderült: ma Magyarországon a hárompólusú piacnak (befektetők – kritikusok és szakma – nagyközönség) senki sem tud teljes egészében megfelelni, legfeljebb Bukta Imre. A többiek pedig túlélnek, leginkább úgy, hogy teljes állás mellett, munka után, este alkotnak.

Magyarország egyébként is leszakadó, még művészet szempontjából is. Egy idézett felmérés szerint Görögország, Portugália mellett kullogunk, míg a fejlett Nyugat felvilágosult polgársága kiállításokon tölti a szabadidejét és költi a pénzét, legalábbis nálunk valamivel szorgalmasabban. (A beszélgetés legvégén a közönség soraiból felállva azért valaki megemlítette, hogy ennek talán köze lehet a gazdasági helyzethez, a társadalmi problémákhoz, és ahhoz, hogy ma Magyarországon nem is nagyon létezik az a polgári réteg, amely Nyugaton fogékony az ilyesmire.) A részt vevő magángyűjtők pedig saját tapasztalat alapján elmondták: „Magyarországon nagyon gyakori, hogy a magánszféra az anyagi erejével a saját elképzelését akarja átvinni, és azt hiszi, akkor jó egy művész, ha őrült zseniként magányosan alkot, szegény, ellenzéki és deprivált”.

Ez az elmúlt 15 év sztorija, és az látszik, hogy ezt a szakmai konszenzust nem lehet átvágni, pedig nincs semmi értelme

– mondta Somlói Zsolt magángyűjtő.

Látogatószám-dilemma

Kiállítások azért itt is vannak. Igaz, egyelőre a magyar nem érzi a kortársak értékét, ahhoz tanítani kéne, mondták a beszélgetés résztvevői. Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteménye osztályvezetőjének például leghőbb vágya lenne, hogy a művészet minden rétegét bemutathassa a galériában. De sajnos a pénzt általában csak az impresszionizmus hozza, pedig a barokk – és a kortárs – sem kevésbé értékes. „Ez az intézményfenntartóknak probléma, a misszió teljesítésére, azaz a teljes művészeti rétegzettség bemutatására nem feltétlenül van lehetőség” – sopánkodott Petrányi. Persze jó lenne, ha a tömegeket (idézőjelben) vonzó kiállítások plusz bevételeit a kevésbé jövedelmező tárlatokra lehetne fordítani, de szerinte a helyzet nem ennyire fekete-fehér.

Éppen ezért  felmerült, hogy nagyobb teret kellene engedni a magántőkének.

Szoboszlai János, a Magyar Képzőművészeti Egyetem adjunktusa azonban rögtön egy példával vette el a kedvét az optimistáknak. A dunaújvárosi önkormányzat alapított egy kulturális intézményt, „majd rájött, hogy ez rossz ötlet volt, és nem szeretné tovább finanszírozni”. Szoboszlaiék ezért a helyi gyárakat, például az ázsiai tulajdonú gumigyár igazgatóit próbálták meggyőzni arról, miért lenne jó, ha dolgozóik gyerekei művelődhetnének ahelyett, hogy kirakatokat törnek be. „Lábunk sem érte a földet, úgy rúgtak ki minket a kéréseinkkel.” Másokat is megkerestek, egy baráti társaságot, de a befektetőket ott csak projektfinanszírozás érdekelte volna. Csalódott volt, de Szoboszlai azzal teljesen egyetértett, hogy

a magánszemélyek feladata a projektfinanszírozás, és nem a fenntartás.

Hol az állam?

Gyors közvélemény-kutatás után kiderült, hogy a megszállás szobor hírét a  jelenlévők többsége olvasta. „Ebből kiderülhetett, hogy a kultúrafinanszírozás nem változott semmit közpénzek szintjén, az előző kormányzatokhoz képest legfeljebb a politikai akarat markánsabb, a világnézet határozottabb” – mondta az adjunktus. Szoboszlai saját bevallása szerint is tíz éve hajtogatja, hogy „meg kellene reformálni a kultúrpolitikát, hogy a magántőke is megjelenjen, de ez eddig nem történt meg”. Egyik kormány sem hajtott végre kultúrpolitikai reformot, és egyszer sem volt szakmai vita. Pedig szerinte meg kellene végre vizsgálni, hogy hol jelenhet meg a magántőke, és tisztázni kellene az olyan fogalmakat, mint a mecenatúra, támogatás, szponzoráció.

Komoly társadalompolitikai, közgazdasági és jogi előkészítés után el kell érni, hogy a magántőke teret nyerjen a művészfinanszírozásban. Sokkal szabadabb, oldottabb, sokszínűbb kultúrpolitikát kell kialakítani, a közpénzek szerepét csökkenteni kell, nem növelni.

– mondta Szoboszlai, Petrányi meg megjegyezte: „János, ezt 1996 óta mondod”.

Csákány és krízismenedzsment

A beszélgetők felidézték Csákány István sztoriját és aztán újra és újra visszatértek rá. „Csákány Istvánt meghívták a (d)OCUMENTA 13-ra, a világ legfontosabb csoportos kiállítására. A művész kidolgozott egy nagyszerű koncepciót, de nem tudta finanszírozni, ezért magángyűjtőkhöz fordult. Egy fundraising partyn összeszedték neki a pénzt, kijutott, és kompromisszummentesen megcsinálta a művét, amit aztán a Ludwig is kiállíthatott. Mi volt ez? Szponzoráció? Nem, mert a szponzor kapott volna reklámozási felületet. Akkor adomány? Filantrópia? Mit jelentenek ezek a szavak?” – tartott újabb monológot Szoboszlai. De szerinte ezek a szavak semmit sem jelentenek, ez az eset pedig egyszerű  krízismenedzsment volt, példamutató összefogás.

Pedig a közszféra feladatait nem vehetik át magánemberek!

Somlói Zsolt nem akart a részletekben menni, de azért megkérdőjelezte, hogy hosszú távon volt-e értelme a Csákány-sztorinak. Szerinte „arra lehet pénzt beszedni, ami releváns”, és ez a példa legalább edukatív volt. Azért ő alapvetően máshonnan közelítene. Sok külföldi példát hozott, de a Miskolci Galériát is pozitívumként említette. „A Nagy Kunszt projekt mindig adott társadalmi problémára válaszol kiállítással és pedagógiai programmal a környék iskoláiban. Gender, rasszizmus, globalizáció, kisebbség – ilyenekre reflektálnak, ezekről beszélgetnek a fiatalokkal. Zseniális.” Úgy tűnt, Somlói például hasonló projektekre gyűjtene.

A közönség körében felmerült, hogy a nagytőkés befektetők helyett a kisebb összegekről is beszélni kellene, a konferanszié pedig felhozta még, hogy „a megmerevedett (intézményi) struktúrák nem életképesek, nem tudják lebonyolítani a projekteket, nehezen reagálnak a változásokra”. Más arról beszélt, mennyire káros a kortárs alkotók „bocs hogy élünk hozzáállása”, mert „ezzel nagyon nehéz megszólítani a magánszférát”, összességében pedig sokat javítana a helyzeten egy olyan, a művészek és a befektetők között álló szakmai mediátor, aki mindkét oldal számára hiteles.

De az nem volt többé kérdés, hogy a pénzes magánszemélyeké a felelősség. Azt sem vitatta senki, hogy Magyarországon is van egy réteg, amelynek lenne tőkéje a kultúrára, és az is egyértelmű volt, hogy edukációra lenne szükség, hogy a pénz előkerüljön a zsebekből.

A forprofit szektort képviselő Somlói Zsolt szerint a politikát is be kellene vonni. A Radnóti színház igazgatóját idézte, amikor arról beszélt, hogy a közönség után másodsorban a politikát, utána pedig a többi hasonló profilú intézményt kell megszólítani. „Engem személy szerint mindig idegesítettek a Szépművészeti csinnadrattás sajtótájékoztatói, ahol kevés szó esik a valódi tartalomról vagy az újdonságokról, helyette a húzóneveket és a sztárképeket csattogtatják – olyan, mint a bulvár, számokkal dobálóznak” – mondta, és elég sokan bólogattak körülötte. Ehelyett ő inkább a politika kommunikációs csatornáit használná, például képviselőt, köztársasági elnököt vagy Csányi Sándort hívná el a legközelebbi Inventio Arts eseményre, hogy hatására aztán még többen jöjjenek a civilek közül is. Vagy megkérné Spirót, esetleg más „értelmiségi véleményvezért, hogy mondja meg, merre kell menni”, majd tömegek kövessék.

Vidéken is van remény

Petrányi röviden beszélt az épülő  városligeti múzeumnegyedről,  emlékeztetett, hogy ennek a Magyar Nemzeti Galéria is része lesz. Terveznek egy, az elmúlt száz évet bemutató gyűjteményt, amely a Ludwig képeit használná. Szoboszlai ehhez kapcsolódóan mindenkit megnyugtatott: az új képzéseknek hála a közeljövőben már lesznek olyan végzett szakemberek, akik a kortárs képzőművészeti intézményeket képesek lesznek hatékonyan működtetni.

Ugyanakkor azzal kapcsolatban, hogy az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) átveszi a Műcsarnok fölötti irányítást, aggályokat fogalmazott meg az adjunktus. Szerinte az MMA a nyárra akar fókuszálni és turisták millióiról beszél, „pedig mi tudjuk, hogy a külföldiek a Hősök teréről legfeljebb a mosdó miatt mennek be a Műcsarnokba”.

Az egy évvel ezelőtt beszélgetésen még panaszként hangzott el, hogy Magyarország művészeti szempontból is Budapest-központú és ezért is szűk a szakmai kör. A beszélgetők szerint viszont mostanra felcsillant a remény: „A kurátori érdeklődés most jóval szélesebb, mint korábban, a helyi közösségek szerepe is nőtt. Regionálisan is egyre izgalmasabb a kortárs művészet szerepe, amely foglalkozik az aktuális problémákkal.” Elhangzott a CSAKODA neve, amely vidéki művházakban szervez kortárs kiállításokat, és a szakemberek szerint „nagyon meglepő módon” ma már nemcsak a nagy intézmények nyernek pályázatokat, hanem kis önkormányzatok is.