Gyöngyi
9 °C
25 °C
Index - In English In English Eng

Ezt inkább ne nézze meg Orbán Viktor!

2014.10.07. 15:58

Miért, miért, miért akartam látni? – kezdtem azonnal feszengeni a Trafóban, amikor Schilling Árpád az új Krétakör-darab (Lúzer) vasárnapi előadásának legelején kiállt, és hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy az állami kultúrtámogatási rendszer miniszterestül-kuratóriumostul milyen méltatlanul és megalázóan bánik a műhelyével.

Igen, tudom, miről beszél, az egész szart, az antidemokratikus izét, a független civilek elleni támadást, Paks II abszurditását, az egész rohadt elmúlt négy és fél, 12, 25 évet unásig tudom. De miért kell még hétfő este is a független kultúra megnyomorításáról, az állampolgári öntudat hiányáról szóló szöveget tolni az arcomba? Komolyan azt hiszi ez az ember, hogy ebben az erősen kontraszelektált közönségben akad bárki, aki minderről ne tudna?

Egy perccel később leesett: Schilling nem programbeszédet tart, vagyis de, csak ez már nagyon is a darab része, és épp az ébredő haragommal húzott be a játékába. Hogy azonnal a feleségét alakító Sárosdi Lilla (ő civilben is Schilling felesége) pártjára állítson, aki mint alkotótárs, nő és anya már képtelen és nem is akar osztozni a darabbeli rendező hatalomkritikai/forradalmi mániájában.

Így kezdődik az elviselhetetlen és a még épp pont elviselhető határán egyensúlyozó előadás a politikai-társadalmi változások miatt egyre jobban kikészülő pár művészi és magánéleti válságáról és dilemmájáról. Ráadásul a szuperkonkrét közéleti felvezetés után a néző végig bizonytalan, hogy az emberi, szakmai (és testi) prostitualizálódás, a betegség, a családi-párkapcsolati dráma mely részletei valódiak és melyek fiktívek.

Nem mondhatom, hogy az előző Krétakör-darab, a Párt után nem tudtam, nagyjából mire számítsak, de a brutálisan őszinte, önmarcangoló önvizsgálat, a véres önirónia és a nézővel szembeni kíméletlenség szűk másfél óra alatt engem most teljesen kikészített. És nem az, hogy Schilling (azaz szerepe szerint Árpi) már a legelején anyaszült meztelenül verekedett, később kíméletlen igazságosztóként és az erkölcs bajnokaként Batman-jelmezben terrorizálta az épp a testi-lelki nyomorúság legmélyebb bugyrait járó feleségét, hogy a darab legvégén aztán bugyipelenkában, totálisan megsemmisült véglényként láthassuk viszont.

A sokkoló az, ahogy Schilling a saját kendőzetlen alkotói nyomorúságát állítja a darabja középpontjába. Nem akar, mert nem tud mással foglalkozni, csak azzal, ami izgatja és megnyomorítja: a mindinkább sarokba szorított művész dilemmájával. Az országáért felelősséget érző alkotóként minden eszközéveel küzdenie kéne-e az elnyomás ellen, vagy legyen tekintettel a családjára és a környezetére, közönségére is? Nem őrli-e fel a folyamatos harc az alkotóerejét és a tehetségét, jó-e egyáltalán amit csinál, és nem kéne inkább megint Csehovot rendeznie, ahogy azt oly sokan szeretnék?

A Lúzer pokoli nyomasztó és levegőtlen, többször is annyira zavarba jöttem, hogy a színpad helyett inkább a kezemet néztem az ölemben. Olyan sokkoló az egész, hogy szerintem csak a Krétakör legelkötelezettebb, legkevésbé finnyás és a közélet iránt is hevesen érdeklődő nézői számára fogyasztható.

És mindezzel együtt nagyon jó színház is. A legelviselhetetlenebb pillanatokat úgy tudja egy pici komikus epizóddal feloldani, majd a nyomasztást még brutálisabban folytatni, és közben úgy járja át az egész estét a gyilkos önirónia, amilyet így egyben én még sose láttam. Vagyis, ahogy valaki az előadás után emlékeztetett rá, mégis, egyszer: a halálos beteg Halász Péter önfelravatalozó happeningje volt ilyen, sok éve, a Műcsarnokban.

Ugyanakkor többször is érezni lehetett, hogy az előadás kiforratlan: kevés idő volt a próbákra, és az is tudható, hogy Schilling párhuzamosan operabemutatóra készül Münchenben. A külföldi premier ugyanakkor önmagában is a kiszolgáltatottság viszonylagosságát mutatja: Schilling egzisztenciálisan valószínűleg nem szorul rá, hogy önmagát élve felboncoló darabot vigyen itthon színpadra. Persze a művészi emigráció az alkotói kompromisszum viszolyogtató lehetőségeként a darabban annak rendje s módja szerint önironikusan be is van mutatva.

A küzdelem folytatása mellett a másik lehetőség a zárójelenetben bemutatott agónia és behódolás: a magánéleti meghunyászkodás, majd a magas állami díj elfogadása a lózungokat böfögő korifeustól (félreérthetetlen utalás Kertész Imrére, aki augusztusban elfogadta Orbánék kitüntetését). De ekkor már úgyis minden mindegy, nem kell gondolni se  magunkra, se a jövőre, hentereghetünk a párnacihából előrángatott bankókban.