A fulladásos haláltól féltünk Debrecenben

Erwin Olaf holland fotóművész általában tíz évente készít magáról egy önarcképet. A harmincadik születésnapján saját magát női ruhában, egy hatalmas erekcióval kapta le. Ötvenéves korában egy triptichont készített, megmutatta, hogyan néz ki a teste és arca akkor (mint egy rendezett, nyugati-európai körülmények között élő művész), hogyan nézne ki a szíve szerint (fiatalabban, ránctalanabbul és izmosabban) és hogyan fog nemsokára kinézni. Az utóbbi különösen szívbemarkoló, az aszottképű Olaf őszen, egy oxigéncsővel az orrában pózol. Ami nála nem pesszimizmus, hanem a nagyon valószínű jövő: 1996-ban tüdőtágulással diagnoztizálták, amit ugyan öröklődött a családjában, de tisztességesen rátett a rengeteg füves és nemfüves cigi is. Olaf tisztában van vele, hogy legjobb esetben maximum 70 éves koráig élhet. 

A munkái is ezt tükrözik, a nyolcvanas években először azzal lett egycsapásra híres Hollandiában, hogy az amúgy sem túl konzervatív országban, hogy közfelháborodást keltett a Sakkfigurák című sorozata, ahol

Manapság azonban már a sokkal kevésbé dekadens témák érdeklik. Míg a korábbi képei és videó olyanok voltak, amilyen Madonna csak szeretett volna lenni a kilencvenes évek Erotica-korszakában, a mostani Körhintát vagyis a debreceni Modemben bemutatott sorozatát a németalföldi festészet és a weimari esztétika inspirálta. És az ő saját betegsége és mindig a feje felett lebegő, egyre jobban közeledő halála. 

Olaf szerencsére az a művész, aki ha a saját műveiről beszél, nem feleslegesen hablatyol, hanem pontosan megmondja, hogy mik foglalkoztatták, amikor elkészítette őket. Ezt két, a Modem különböző pontjain kiállított portréfilmből lehet megtudni. Ahogy azt is, hogy

erről személyesen a magyar közönség is meggyőződhetett két évvel ezelőtt, amikor az EUShorts rövidfilmfesztivál elhívta egy retrospektív vetítésre vagy most amikor ezt a kiállítást megnyitotta Debrecenben az októberi hosszú hétvégén. Nem késtünk le még semmiről, a kiállítás február 1-ig nyitva van. 

A Berlin-sorozatban a német főváros különböző történelmi épületeiben készített képeket, három fő témát közelített meg. Az egyik az, hogy képes-e festményszerű képeket készíteni, elmondja ugyanis, hogy mindig érdekelte a festészet, mert nem a konkrét valóságot fogja meg, hiszen a művész a kedvére manipulálhatja azt, míg

Sikerült neki, a legtöbb képe egyértelműen a németalföldi festészet hatásait mutatja, azaz olyan lapos, mint egy megtaposott bélyeg, mindenféle térhatás nélkül, a szereplőkön kívül pedig minden olyan, mintha elkenték volna a kontúrjait. Absztrakció nem sikerült neki, de mint a videóban elmondja, ez a műfajában szinte lehetetlen is. 

A második vágya az volt, hogy bemutasson egy világot, ahol a gyerekek uralkodnak. A megteremtett, képzeletbeli weimari világban

Olafnak megtetszett az a fajta gyerekkor, amikor már kifejlődik az egó, de még nincsen meg a vágy az autoritásra, ezért úgy döntött, hogy nem kifejezetten tinédzserekkel akar dolgozni, hanem fiatalabb gyerekekkel, nyolc-, kilenc- és tízévesekkel.

A harmadik irányvonal pedig kimondatlanul a saját betegsége volt. A tüdőtágulása miatt Olafnak egyre nagyobb problémát okoz a lélegzés, lépcsőzni szinte már képtelen, de állítólag egyszerre sétálni és beszélni is. A Berlin-sorozat viszont

Egy egyszerű, hétköznapi, és a német városban legtöbbször gyönyörű helyszín, ami neki áthatolhatatlan akadályt jelent. Három képén szerepel egyértelműen lépcső, egy negyediken pedig saját magát fotózta hátulról egy párás, nyirkos medence szélén. Amikor arról beszél az egyik dokumentumfilmen, hogy a legjobban attól félt a diagnózisa után, hogy egyszerűen megfullad, akkor a Berlin-sorozata alapján azt gondolnánk, hogy szinte saját magát akarná legszívesebben kifullasztani.

Olaf munkáinak retrospektívje nagyjából egy parkolóháznyi teret töltene meg, a Modem erre nem is vállalkozott, a legfrissebb művei mellett a Hajnal/Alkony páros munkát, a Kulcslyuk-vetítést és a Bánat-sorozatot mutatta be. A páros munka szó szerint az, a fotós elkészített két párhuzamos világot, filmet és fotósorozatot, az egyik kihipózott fehér, a másik pedig szinte a sötétségig fekete, a szereplőiket beleérve, akiket mind XIX. századi ruhákban és enteriőrökben helyezett el, amik szinte teljesen a tükörképei egymásnak. De a központi kérdés mindegyikben más, a fekete család gyermekének az a nagy dilemmája, hogy meddig létezhet az ember tartalom nélkül, a fehérben pedig az anya a formátlan csecsemőre nézve azt kérdezi senki konkréttól, hogy meddig lehet forma nélkül létezni. A gyakran felszínességgel vádolt Olaf úgy próbál válaszolni ezekre a kérdésekre, hogy teljesen értelmetlenné teszi őket – egy ugyanolyan munkával, mint az összes többije.

Olaf filmvetítéseit – amikben egy család eltitkolt pillanatait nézhetjük végig – ténylegesen hunyorítva, egy beépített ajtó kulcslyukán nézhetjük végig, a hozzájuk tartozó fotósorozaton pedig a történet szereplőit látjuk a falhoz állítva, arc nélkül, láthatólag szégyenteljes pillanatokban. Itt éreztem azt először a kiállításon, hogy Olaf képei működnek tényleg kortárs művészetként is, de ha mondjuk rá lenne nyomva egy óra- vagy egy parfümmárka logója, akkor sem panaszkodna senki. 

Ahogy a Bánat-sorozat is lehetne divatsorozat a hatvanas évekből, ha Olaf nem kifejezetten arra törekedett volna, hogy elkapja a szomorúság „első könnycseppjét”, amikor a bánat felszínre tör az emberi testben. Ma messziről néznénk ezeket a képeket, még azt is hihetnénk, hogy a Mad Menhez készült promófotók, annyira megnyerő a kulisszájuk.

És tényleg ez Olaf összes munkájának erőssége, hogy egyszerre működnek divatfotóként, nagy képzőművészeti kijelentésként és önkifejezésként is, mégha legtöbbször csak az első a teljesen nyilvánvaló.

A Modem pedig méltó helyet adott az életmű egyik jelentős részének. Kár, hogy városvezetési okokból ez lesz – a hatalmas emeletet teljes egészében elfoglaló Birkás Ákos-kiállítással együtt – a debreceni művészeti tér utolsó kiállítása.