Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Világhírű magyar fotós, és Adrien Brody anyukája

sp01
2015.02.18. 17:47
Sylvia Plachy 13 évesen hagyta el Magyarországot, André Kertésztől tanult fényképezni, Amerikában lett ismert fotós, és nem mellesleg egy Oscar-díjas színész anyukája. Most nyílt kiállításán beszélgettünk vele.

Plachy Szilvia 1943-ban született Budapesten, ahol nagyon szeretett lakni. Gyermekkori legjobb barátnője emlékei szerint azért akart vele barátkozni, mert nagyon különlegesnek találta a nevét, később palackozott szilvalének becézte. Gyerekkori barátai a mostani, Mai Manó Házban megnyílt retrospektív kiállításán is sokat szerepelnek, egész életében tartotta velük a kapcsolatot.

Tizenhárom évesen, egyik napról a másikra kellett elhagynia az országot, ami folyamatosan emésztette. Erről az Indexnek úgy vallott, hogy állandó szomorúság volt benne, mert úgy tűnt, ez az elválás örökre szól. „Két nap alatt döntötték el a szüleim a forradalom után, hogy Amerikába megyünk. Számomra teljesen váratlanul, december 8-án hagytuk el az országot. Senkinek sem beszélhettem erről, még a barátnőmnek sem, hiszen az volt a terv, hogy ha nem sikerült átjutni a határon, visszajövünk.” Ez a titkolózás Plachy szerint még ma is jellemző Magyarországra, mindenki titkokat őriz, elhallgat dolgokat. „Amerikára sok rosszat lehet mondani, az amerikaiak lehet, hogy arrogánsak, de mindenki őszinte, egyenes, és a másik szemébe néz. Itt nem, és ez nem hiányzik” – mondta a fotós, de hozzátette, hogy a gyengédség, amit olyan szépen ki lehet fejezni a magyar nyelvvel hiányzott neki. Ettől függetlenül úgy gondolja, Amerikának köszönheti, hogy volt bátorsága ahhoz, hogy fotós legyen belőle.

„Senkitől nem tudtam elbúcsúzni. Tizenhárom évesen egyszerre vesztettem el a hazámat, a barátaimat, a nyelvemet és az egész gyerekkoromat.” Elveszett gyerekkorára utal mostani, összegző kiállításának címe is: Mikor lesz holnap? Plachy mindig így búcsúzott esténként anyukájától.

A szökés sikerült, Ausztriába mentek, ahol két évet vártak, hogy utazhassanak tovább Amerikába. Ausztriába a lánygimnáziumban, ahová járt, sokat nevettek rajta a mássága miatt. Mint mondta, nehéz dolog 13 évesen másnak lenni, hiszen beolvadni szeretne az ember, de nem tud. De mégis fontos állomása ez az életének, hiszen itt kezdett el fényképezni, bár fotósiskolába csak jóval később, 1964-ben iratkozott be, már Amerikában. Két év elteltével, még mindig hatalmas honvággyal érkeztek meg New Yorkba, ahol rögtön nagyon jól érezte magát.

„Az amerikaiak nem csúfoltak, hanem befogadtak.”

Mivel végig hiányzott neki Magyarország, sokszor próbált visszalátogatni, de '56-os menekültként erre nem volt sok esélyük. Végül 1964-ben a szülei nem, de ő kapott vízumot, mivel még gyerekként hagyta el az országot. Ez egybeesett azzal, amikor komolyabban is elkezdett fotózással foglalkozni, és a kelet-európai utazás nagyon inspiráló volt számára. Egyetemistaként, egy kölcsön vett fényképezőgéppel érkezett vissza Magyarországra. „Azonnal visszajöttem. Muszáj volt visszajönnöm, mert nem fejeztem be, amit itt hagytam. Szinte semmi nem változott nyolv év alatt, mintha a múltba jöttem volna vissza.

Legjobban a régi szagoknak örültem, imádtam mindent, ami büdös, a cigarettát, a presszókat, télen a füstöt, a villamos csilingelését, nekem ez volt Magyarország.

Sokszor jöttem. Eleinte nagyon megrázó volt.” Egy korábbi, magyarországi kiállításán úgy fogalmazott, hogy mint egy szellem, állandóan visszajárt Magyarországra, de pár hét után már hiányzott neki Amerika.

Sylvia Plachy saját bevallása szerint mindig a múltaját kereste. 1989 után, amikor a dolgok gyors változásnak indultak, felfedezte magának Kelet-Németországot, Jugoszláviát és Erdélyt, pedig előtte soha nem járt ott. „Ott találtam meg még azokat a dolgokat, amiket egykor itt hagytam. Ma már a nyelv is más, sokkal gyorsabban beszélnek a magyarok, mint régen. Erdélyben ez is jobban tetszett.” Erdélyről a kiállításon is sok kép látható, Plachyra különösen nagy hatással volt egy remete, aki magányosan él egy hegy tetején, és állatokat tart. 

Magyarsága ugyanakkor csak magának volt fontos. Mivel a férje (Elliot Brody, történelemtanár) nem tudott magyarul, így úgy egyeztek meg, hogy a fiukhoz is csak angolul beszél, így a ma már Oscar-díjas Adrien Brody – másokhoz hasonlóan – csak káromkodni tud magyarul. Plachy magyarsága ellenére azért amerikainak tartja magát. Ott nem sokat beszél magyarul, ahogy öregszik, kezdenek egyre inkább visszajönni a szavak.

Soha nem próbált meg semmi magyarságot ültetni a gyerekébe, de mindenképp el akarta ide hozni a fiát, és úgy érzi, európaiságából sok ragadt rá is. Az 1973-ben született színész háromévesen járt először Magyarországon, és mindenki legnagyobb megrökönyödésére rögtön megmászta a Tanácsköztársasági emlékművet a Városligetben. (Ez a kép is látható a kiállításon.) Plachy szerint elég csúnyán néztek rájuk, a magyar gyerekeknek ugyanis akkoriban nem illett felmászni egy szoborra.

Ekkor Plachy már ismert fotós volt, Amerikában egy tanára hozta össze André Kertésszel, nem csak azért, mert mindketten magyarok, hanem azért is, mert úgy gondolta, hasonlóak. Plachy is úgy véli, hogy Kertésztől nem is technikailag tanult sokat, hanem a látásmódjából, a világhoz való hozzáállásából. Amerika-szerte ismertté a Village Voice magazin tette, ahol állandó rovata volt, az Unguided Tour. Tíz éven keresztül heti egy fotóban mutatta be a New Yorkot. Plachy rovatának rengeteg rajongója volt, sokan vallottak úgy, hogy minden héten nagyon várták, vajon milyen arcát mutatja meg Plachy New Yorknak.

Sylvia Plachy könyvei

50617
Fotó: Sylvia Plachy / Mai Manó

Első fotóalbuma, az Unguided Tour, 1990-ben elnyerte az év legjobb publikációjának kijáró Infinity-díjat. 1996-ban az amerikai szexiparról készített könyvet Red Light címmel, harmadik kötete 2000-ben jelent meg, Signs & Relics címmel, Wim Wenders bevezető szövegével. Önarckép hazatérő tehenekkel című nagyrészt Magyarországon fotózott könyve 2004-ben jelent meg, s elnyerte a Golden Light-díjat, ehhez Jim Jarmusch írt lelkes előszót

A mostani kiállítás képeit majdnem egy évig válogatta, minden szobának van valami tematikája. Az egy teremben lévő képekben mind valami közös – legalábbis számára mindenképpen, de ez a látogatónak feltűnik. A kiállítás nem egy meghatározott tematika köré szerveződik, hanem az egész életművet bemutatja. Mivel Plachy maga válogatta, mondhatjuk, hogy ezek a kedvenc képei, vagy most éppen ezek, bár nem feltétlenül biztos, hogy a legjobbak. A könyveit lapozgatva néhány más kép engem sokkal jobban megfogott. Ugyanakkor a most kiállított 110 fotó közé tudatosan válogatott sok olyat, ami még egyik kötetében sem jelent meg, sőt olyan is van, ami még soha nem volt kinagyítva. De az állatokkal én például nem tudok mit kezdeni, így az állatos képekkel sem, az emberek sokkal jobban érdekelnek. Plachy szívesen fotózott állatokat, elefánt, kutya, ló, liba – jár körbe, mutogat, és simogatja a képeket. Azt mondja, ez egy olyan szokás, amit nemrég vett fel, és neki is csak nemrég jutott eszébe, hogy régen a nagynénje simogatta így a falra kitett fényképeket a rokonokról. Plachy olyan gyengéden tud akár egy libáról is beszélni, hogy az ember szinte elsírja magát.

Plachy az első szobába tette azokat a fotókat, amelyek szerinte gondolkodós képek. Le lehet ülni, gondolkodni, elmélyedni bennük, és akarja is, hogy gondolkodjunk, hiszen feliratokat és évszámokat sem tett a képek alá, mindent a szemlélőre bíz. „Itt főleg olyan képek vannak, amiket útközben készítettem. Nem olyan helyekről, ahová mentem, hanem amit útközben észrevettem” – mondta el a képeiről. Azt mondja, mindent lefényképez, ami beszél hozzá, amiről úgy érzi, megszólítja. Mint mondta, soha nem fényképez tudatosan, csak megy és hagyja, hogy megtalálják a dolgok. Amíg fiatal volt, 5-6 fényképezőgép volt mindig nála, mert mindegyik mást tud. Most már csak egy kis gépet cipel, a panoráma-fényképezőgépét, meg a mobiltelefonját, amit néha használ is fényképezésre.

Van egy külön szoba a rendszerváltás előtt Magyarországon készült fotóknak, és van egy – ahogy ő nevezi – vidám szoba, ahová a számára derűs hangulatú képek kerültek. Itt hosszan beszélt egy, a Louvre-ban készült képéről, és arról, hogy az emberek többségének általában fogalma sincs, miért fényképezi őket, hiszen ők nem látják azt az egész képet, aminek a részét képezik.

Az Adrien Brody-rajongók örülhetnek, mert róla aztán jó sok kép van. Adrien Brody cuki tipegőben, pajkos gyerekként, kamaszként és sármos férfiként – van itt minden, és persze mind szép. Plachy fia születése óta – akit ő mindig Misinek hívott, mert az Adrien szerinte túl komoly – minden évben készít karácsonyi üdvözlőlapot, amin fia szerepel. Az összes ilyen karácsonyi képeslap megtekinthető a mostani kiállításon, és pontosan annyira megható, amilyennek hangzik.

Plachy hosszan beszélt a fényképezés nehézségeiről, hogy milyen nehéz előre észrevenni azt a pillanatot előre, ami majd jó lesz. Hogy milyen nehéz volt például a World Trade Center összeomlásakor fényképezni, hiszen bár a fotózás lett volna a dolga, de teljesen megbénult. Hogy bár a fotós sok érdekes emberrel találkozik, nagy részüket soha nem látja viszont, ami számára szomorú.

És hogy mennyire csodálatos olyan emberekkel találkozni, akiknek már a puszta lénye is elég ahhoz, hogy jó fénykép készüljön.

„Vannak olyan emberek, akik adnak. Velük öt perc is elég a tökéletes fotóhoz, más portrékon az ember évekig dolgozik, mégsem lesz jó.”

A fotográfia legnagyobb vesztesége szerinte, hogy ma már nem lehet közel menni semmihez. Még egy cirkuszi elefánthoz sem, mert mindenki retteg, hogy beperelik, az emberek pedig féltik a személyiségi jogaikat. Nehéz lehet ma fotósnak lenni, mondja Plachy, aki nagyjából az egész világot végigfotózta, híres sztárokat éppúgy, mint Afrikát. És mégis, ott állva, az életművének a közepén egyszer csak az mondja, hogy egész életében csak azt az egyet sajnálta, hogy nem volt még fotós 13 évesen, hogy megörökíthette volna a magyar forradalmat. 

Sylvia Plachy – Mikor Lesz Holnap, kurátor: Csizek Gabriella. Megtekinthető: április 19-ig minden hétköznap 14–19 óra között, hétvégén 11–19 óra között

Borítókép: Barakonyi Szabolcs