Még mindig bivalyerős a magyar animáció

Magyarországon már törvényszerű, hogy ha ugyanazon a területen két, hasonló erősségű fél jelenik meg, akkor nekik muszáj fújniuk egymásra. Így volt ez régebben a KAFF-on, a Kecskeméten két éve megtartott animációs filmfesztiválon is, ahol mindig egymásnak feszült a a Kecskeméti Rajzfilmstúdió és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs kara, és odáig is súlyosodott a helyzet, hogy az utóbbi intézmény összes filmjét a versenyen kívüli, díjakra egyáltalán nem jogosult információs blokkba rakták, mire a MOME összes, egyébként meghívott alkotója bojkottálta a fesztivált. 

Semleges szemlélőként a KAFF-nak amúgy is van egy olyan hangulata, mint a régi gárda meghívná magához muszájból az újat, aztán kölcsönösen fújnának egymásra, a fesztivál igazgatója, Mikulás Ferenc például nemrég azt nyilatkozta, hogy elismeri a nemzetközi díjakat bezsebelő, a MOME szárnya alatt gyártott diplomafilmeket, de kifejtette, hogy „ezek a diplomafilmek nem igazán szerzői alkotások. Egy szakmai apparátus, tanárok, profi dramaturgok, vágók, animátorok vannak mögöttük”.

Ez persze egy olyan dolog, ami az egyszerű nézőt egyáltalán nem érdekli: ha egymás után lehet látni a vásznon Cakó Ferenc új homokanimációját, vagy a legújabb MOME-s őrületet, akkor majd mi, a nézők eldöntjük, hogy melyik tetszik nekünk. És a KAFF idén a fődíjjal is kikerülte a konfliktust: egy olyan rövidfilm kapta, ami nem Kecskeméten, nem Budapesten, de még csak nem is Magyarországon készült, de arról majd később.

A KAFF legnagyobb hibája azonban sajnos az, hogy csak kétévente rendezik meg, ezzel sok olyan film kerül versenybe, ami már bőven megjárta a magyar és külföldi fesztiválokat, így került be a 2015-ös válogatásba az Annecy-ban díjazott Kíváncsiság kora, az Oscar-jelöléshez ijesztően közel jutó Symphony no. 42, az agyzsibbasztó Candide-adaptáció, vagy a Friss Húson is díjazott Limbo Limbo Travel. De még így is akadt elég, aminek a neve annyira nem pörgött a magyar sajtóban, és amik ha egyszer felkerülnek a netre, akkor le fogják tarolni a közösségi médiát. Itt van belőlük néhány:

Blackwood (rendezte: Gellár Csaba)

Fotó: KAFF

Edgar Allen Poe-adaptációt készíteni elég nagy merészség a 2010-es években, legalábbis én valahogy úgy érzem, hogy ezt a hatvanas és hetvenes évek horrorfilmjei kivégezték teljesen, másrészt meg az azzal járó képi világ is már avíttas lehet, mármint a rossz értelemben. Gellár filmje viszont minden lehetséges akadály ellenére nagyon vicces, a folyamatosan angolul és különböző túlírt jelzőkkel hadováló Ónodi Esztertől kezdve a morbid hangulatig. A történet szerint egy meglehetősen ostoba újságíró úgy gondolja, hogy belevág egy új kalandba, ami azt jelenti, hogy felmászik a város legmagasabb pontjára. Ott kidugja a fejét az ablakán, de abban a pillanatban be is ragad, mert a legmagasabb pont történetesen az óratorony volt. Különdíjat kapott a legjobb forgatókönyvért. Előzetest itt lehet nézni.

Fürdő (rendezte: Ducki Tomek)

Fotó: KAFF

Az a már emlegetett konfliktusmentes megoldás a fődíjra az egészen pontosan ezt a filmet jelentette. A lengyel-magyar származású Ducki Tomek szinte már nevetségesen tehetséges és évek óta nem fél kimutatni, először még évekkel ezelőtt a fogaskerék-figurák kötöttpályás létezéséről szóló Életvonal című animációját fedezték fel sokan, aztán később már a Basement Jaxxnek készített videoklipet, most pedig itt van a Fürdő, ami teljesen megérdemelten megkapta a zsűri, és a filmkritikusok nagydíját is. Egy igazán jó animációs filmet nehéz elmesélni tisztességesen, mert pont az a lényege, hogy vizuálisan közvetítsen olyan információkat, amiket máshogy nem lehet, Ducki filmjében meg ez történik végig, két idősebb nő – akiket csak az úszósapkájuk alapján tudunk megkülönböztetni – beugrik a fürdő vízébe, hogy ússzanak, majd nagyon hamar az úszásból verseny, a versenyből pedig ugrás lesz a múltba. A Fürdőre már ránézni is gyönyörű, egyszerre van benne rajz, digitális animáció és festészet, az egész nem tart tovább négy és fél percnél. Kár, hogy nem Magyarországon készült. Itt az előzetese.

Vastojás (rendezte: Traub Viktória)

Fotó: KAFF

Meg kellett küzdenie a Vastojásnak azért, hogy megkedveljem, mert úgy indul, mint egy ezerszer ismert népmese: egyszer volt, hol nem volt, a parasztcsalád legkisebb gyereke talál egy vastojást a kertek alatt, aztán utánajár, hogy mi a manó is az egyáltalán, innentől pedig tényleg elgurul a gyógyszer és azt nézem, hogy Ujlaki Dénes hangján megszólal egy óriási harcsa egy erdő közepén, benne meg ott lakik Reviczky Gábor hangjával a háromfejű gyáva sárkány. A mese ráadásul nem bugyuta, hanem néha kifejezetten rémisztő, a vizuális világa meg jó értelemben olyan mint egy videojáték, egész pontosan egy videojáték, a Limbo, ami szintén arról szólt, hogy egy nagyfejű kisgyerek egy rémisztő erdőben tekereg. De most félrementem: szóval a Vastojás olyan mese, ami egy mai kisebb gyereket is simán leköt a fejvesztett tempójával, és szerencsére nem nézi le egyáltalán. Előzetes emerre.

Lány hátizsákkal (rendezték: sokan)

Fotó: KAFF

A cikk írása előtt meg voltam lepődve, hogy a Lány hátizsákkal-t egy férfi rendezte, de az is igaz, hogy elég múltszázadi ez a gondolkodás, mert a Nyuszi és az Őzt sem az egyik címszereplő állat készítette. Aztán egy kis utánajárással megtudtam, hogy a KAFF katalógusa ugyan Kungl Mátyást adja meg a film rendezőjének, valójában egy workshopos munka eredménye: Mózes Anna, Wunder Judit, Hanna Carlson, Banyai Zsuzsanna, és Kungl Mátyás és dolgozott rajta.

A Lány hátizsákkal sztorija nagyjából annyi, hogy egy lány leül egy padra a hatalmas hátizsákjával egy padra, a táska hatalmasra nő, ő meg felnyitja a cipzárat és belemászik és végignézhetjük az emlékeit, amik vagy a tatyóhoz, vagy egyáltalán nem ahhoz kötődnek, de a készítők annyira szuperül egyensúlyoznak az egyértelmű és a kicsi gondolkodást igénylő képek között, hogy egészen felemelő nézni, főleg azért, mert néha úgy tűnik, hogy elképzelésünk sincsen arról, mi zajlik éppen, de egy kis odafigyeléssel minden világos lesz. A Lány hátizsákkal a diákfilmes szekcióban volt, sajnos nem kapott díjat. Előzetest nem találtam hozzá, viszont a teljes film fenn van az Indafilmen.

Frusztráció (rendezte: Kopasz Milán)

Fotó: KAFF

Ha valaki látta Reisz Gábortól a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, akkor biztosan emlékszik arra a részre, amikor a főszereplő a haverjaival üldögél a Főzelékfalóban, azok meg megállás nélkül panaszkodnak, hogy mi a szar ebben az országban. A Frusztráció nagyjából ezt a lendületet fogja meg, csak nem az országgal van a baj, hanem a narrátorral, mert csak sorolja és sorolja a bajait az életben, aztán egyszer csak a BKV-ről indulva a sarkvidéken találja magát. Kopasz Milán filmje kollázstechnikával készült, szóval minden szereplő és helyszín olyan, mintha egymáshoz nem illő magazinokból lenne összevágva, valakit biztos idegesíthet ez a megoldás, de a közönséget egyáltalán nem zavarta, engem sem, főleg, ha olyan pontos mondatok hangzanak el benne, hogy idegesítő az, amikor látjuk, hogy a fodrász elrontja a hajunkat, de nincs merszünk szólni neki. Előzetes itt.

A korábbi KAFF-nyertesek filmjeit meg lehet nézni az Indafilmen.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!