Ez a könyv nem való a középiskolákba, pont.

Hogyan bliccelte el az iskolában?

Mindig is imádtam a görög mitológiát (soha nem múló hálám Trencsényi-Waldapfel Imrének), de a hősökkel zsúfolt trójai mondakörhöz képest (Akhilleusz! Aiasz! Odüsszeusz!) ez az egész thébai hercehurca 15 évesen elég jelentéktelennek tűnt. Öidipusz iszonyatos titkokra jutó nyomozása még valamennyire megragadta a fantáziámat, de a periférikus figuraként feltűnő Polüneikész temetése körüli sopánkodás már egyáltalán nem. És amikor az első lapok után rájöttem, hogy ez a dráma nem igazán akar semerre se mozdulni, az ellenérzés heveny ellenkezéssé fajult, és le is tettem az Antigonét.

Milyen érzés volt nekikezdeni?

Hát igen, az olyan interpretációk után, mint  A tragédia születése, már nagyobb tisztelettel gondoltam Szophoklészre, ezért sokkal nagyobb kíváncsisággal és megértésigénnyel közelítettem a drámához.

Milyen volt a könyv?

Tisztán történeti élmény volt; azaz egy-két ponton rácsodálkoztam,

milyen más, de tényleg nagyon más is volt a régmúlt, és megborzongtam, hogy ezt mi úgysem élhetjük át.

Ezen kívül alig néhány sornál volt meg a tiszta szöveg-élvezet, illetve az az érzés, amikor egy nem feltétlenül zseniális szövegről is le tud gördülni néhány jó gondolat. És bár most tankönyvszerűen ideírhatom, mi a szerepe a Karnak, de ez a drámai eszköz nálam továbbra sem működött (persze, hogy is működhetett volna olvasva és nem hallva).

Hülyeség volt nem elolvasni a könyvet?

Ez a könyv nem való a középiskolákba, pont. Alapvetően tök jó, hogy ha egy kamasz szembesül azzal, hogy a szív diktálta - mondjuk úgy, "erkölcsi" - törvény nem ugyanaz, mint a jog. De úgy érzem, bár ezt a konfliktust szokták az Antigoné fő témájának tartani, a dráma mégsem erről szól. És azért nem, mert Antigoné nem a mi dilemmázó, mérlegelő, tépelődő lelkiismeretünk megszemélyesítése, hanem egy sokkal merevebb "isteni törvény" által mozgatott robot. Egy ilyen megfellebbezhetetlen, újragondorlhatatlan törvény létét kutya nehéz 2015-ben - de akár 1995-ben is átélni. Ráadásul a történet in medias res kezdődik, megértéséhez szinte kötelező elolvasni az Öidipusz királyt, ami sokkal izgalmasabb, viszont elképesztően 18+-os: ott van az ijesztő nyomozás a vérfertőzés után, amit betetőz Öidipusz gyomorforgató öncsonkítása (mondjuk ennél a résznél azért a szöveg is fájdalmasan jó).

A kötelezőket újraolvasó sorozatunk többi darabját itt olvashatja.