Egy lengyel gengszterfilm miatt nem olvastam el

Hogyan bliccelte el?

Nálunk nem szokványos irodalomóra volt, de ez sajnos nem valami alternatív oktatást jelentett, hanem a tanár egy akadémikus szöveget diktált le nekünk, amit egészen az érettségi felkészüléséig nem értettünk, akkor esett csak le, hogy ezek komplett érettségi tételek, sőt, nagyjából egyetemi felvételire is hasznosak lesznek, de a lényeg az, hogy nem volt semmilyen számonkérés kötelező olvasmányból. Azt olvastam el, amihez kedvem volt, a Halál Velencébenhez meg soha a büdös életben nem volt kedvem.

Milyen érzés volt nekikezdeni?

Fura, mert igazából egy élményem volt a könyvvel: a kétezres évek elején ment a magyar HBO-n a Ne sírjatok fiúk! című lengyel gengszterfilm, ami ilyen kelet-európai Tarantino-szerűség volt, annak az egyik szereplője, egy ostoba rosszfiú kiveszi a Halál Velencében 1971-es filmváltozatát, mert azt hiszi, hogy valami olasz maffiafilm, de csak ül otthon és nézi a gengszter haverjaival, ahogy Dirk Bogarde himbálózik egy csónakban a ködös kanálisokban, és azt képzeltem, hogy biztos a regény is ez lesz. Akkorát nem is tévedtem.

Milyen volt a könyv?

Meglepően jó, annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy öregemberről szól, aki olyan szép kisfiút lát, hogy beledöglik. Nyomorult az egésznek a hangulata, a semmilyen német kisvárossal, a velencei luxusszállodával, meg aztán a végén beszökő kolerával, és vicces olvasni, ahogy a főszereplő Aschenbach próbálja valahogy klasszikus műveltségi kontextusba helyezni azt, hogy megbolondul egy szőke, kékszemű fiatal gyerek látványától, Nietschzét idéz meg Platónt, közben pedig megfoghatatlan, belső örvényekről ír, közben egész nyilvánvalóan arról van szó, hogy csak nagyon szeretne összebújni egy tinivel.

Hülyeség volt nem elolvasni a könyvet?

Egyáltalán nem, én ezt a könyvet nagyjából a harmadik oldal után dobtam volna vissza a polcra tizenéves koromban, és kerestem volna a következő Vonnegutot.

A kötelezőket újraolvasó sorozatunk többi részét itt olvashatja el!