Láthatatlan emlékművel cselezik ki a politikusokat a Móriczon

Remegő kézzel vágtunk információgyűjtésbe, amikor értesültünk, hogy újabb 56-os emlékművet állítanak fel, ráadásul a Móricz Zsigmond körtéren. A ránk telepedő baljós hangulat nem volt meglepő. Az utóbbi években az emlékműállítás Magyarországon azt jelentette, hogy a debilitásig egyszerű zsánerszobrokkal vagy heroizáló, a napi politikát történelemnek hazudó alkotásokkal szórják tele a köztereket.

Mindez összekapcsolódott a politikusok egyre kevésbé leplezett nyomásgyakorlásával, amely aztán olyan, paródiába hajló helyzeteket eredményezett, mint amelyekről a Szabadság tér kapcsán írtunk.

Az is furcsa volt, hogy a téren már van egy 56-os emléktábla, egy Móricz Zsigmond-szobor, egy Szent Imre-szobor, embermagasságú kőbuborékok, a tér jellegzetes épülete, a gomba, metrómegállók, padok, virágágyások. Szóval, ha valamire nincs szükség a téren, az egy újabb emlékmű. Természetes tehát, hogy a kerület pályázatot írt ki egy újabb emlékműre.

Ebben a helyzetben szokatlan módon azonban nem egy barikádokra hágó pesti fiú szobrát hozták ki nyertesnek. Sőt, a zsűri a lehetetlen helyzetre adott elfogadható megoldást díjazta. Érthetetlen.

Jövőre egy forradalom ihlette Örkény-idézet kerül a tér kövezetére. Az idézet nem fogja összezavarni a mindennapos forgalmat, ugyanis láthatatlan. A szavak csak az esőben rajzolódnak ki a nedves kövezeten.

Nedves emlékmű, csak esőben látszik

Egyébként már az furcsa, hogy Balázs Marcell és Pelle Zita egyáltalán beadta pályamunkáját. Projektleírásukban ugyanis részletesen ismertetik, milyen hátrányokkal bír a tér: nincs elég hely, nagy a forgalom, amúgy is sok a vizuális inger, mindenki siet. A Móricz nem az a hely, ahol az emberek megállnak, hogy a történelmen mélázzanak. Az alkotók leszögezik azt is, hogy a témát adó esemény már annyira távoli, hogy a tények sulykolása önmagában már nem ér semmit.

Én ezek után becsuktam volna a rajzfüzetemet, hogy nincs megoldás, aki október 23-ra akar emlékezni, menjen ki a valamelyik ünnepségre, a többiek pedig utazhatnak le a telekre.

Balázs és Pelle azonban finom, az időjárással és a természetes emberi reakciókkal kapcsolatot ápoló munkát hozott össze a lehetetlen helyzetből. Azt vették alapul, hogy a járókelők az esőben lehajtják fejüket, és a lábuk elé bámulva sietnek. A napi rutinból úgy zökkenthetőek ki, ha ebben a befelé forduló állapotukban megpillantanak valami szokatlant, ami előző nap még nem volt ott.

Ez a szokatlan elem a gomba körüli betongyűrűn kirajzolódó idézet:

Az idézet Örkény István Galambok című művéből így szól:

A fecske röptét nem lehet előre látni, de szinte a levegőbe tudom rajzolni a pesti utcák galambjainak röppályáját, ahogy fölrebbentek egy robogó autóbusz elől. Először szelíd félkörben ellibbentek a jármű útjából, aztán ugyanilyen szelíd ívben fölfelé szálltak s végül megtelepültek a házfal egy kiugró párkányán. Most ugyan hiába próbálnám röptüket a levegőbe írni. A galambok nem lelnek egy tenyérnyi biztonságot, ahol megpihennének. Röpdösnek, kavarognak, cikáznak összevissza, mint egy őrült agyvelejében a gondolatok. Mélységes szánalom fog el. Talán ők az egyetlen élőlények ebben a városban, akiknek a forradalom éppolyan értelmetlen és félelmetes, mint egy égiháború. 

Az emlékművet jövőre állítják fel, így egyelőre nem tudható, hogy a lírai sorok valóban gondolkodásra, elvonatkoztatásra késztetik-e a járókelőt, vagy csak meglepődik, majd rohan tovább a metróhoz. Annyi azonban biztos, hogy ez a finom munka többet ad hozzá Budapesthez, mint egy falka látványosan antikommunista, de azért az egykori MSZMP-s kormánytisztviselők érzékenységét sem sértő forradalmár szobra. Külön szerencse, hogy láthatatlansága miatt ez az emlékmű nem lesz alkalmas olyan politikai csörtékre, mint amelyeket az 56-osok terén felállított mű körül rendeznek maguknak a politikusok.

Ez a munka két dologra alkalmas: vagy átrohan felette az ember, vagy elgondolkodik rajta.