Megéri elmenni ide

A lengyelek nem bízták a véletlenre, egyenesen egy angol rendezvényszervezőt, Chris Baldwint szerződtették le és fizették meg alaposan, hogy összerakjon egy show-t a megnyitóra érkező 12 ezer embernek. A célközönség nyilván nem én voltam, engem egy jurtaépítésről szóló kísérleti mongol dokumentumfilm is jobban érdekel egy olyan tömegrendezvénynél, amin húsznál több ember van. Azt azonban meg kell hagyni, hogy Baldwin alaposan tanulmányozta a város történelmét, és megpróbálta megérteni is, igyekezett egy olyan műsort kitalálni, amit nemcsak nézni tudnak a helyiek, hanem részt is tudnak venni benne. 

Volt érdekes része egyébként a hétvégének, az újonnan felhúzott, szuperdizájnos zeneközpontban (ilyet annak idején Pécsen is építettek a kulturális fővárosi évre) zajlott hivatalos megnyitó ceremónián például kifejezett nem tetszés és fütty fogadta a sokat kritizált lengyel kormány kulturális miniszterét, Piotr Glinskit, aki próbálta kihasználni az alkalmat annak hangsúlyozására, hogy mennyire komolyan veszi a demokráciát a Kaczynski-kormány. Úgy tűnt a jelenlévők nem értettek vele egyet.

A megnyitó után nézzük inkább azt, hogy

milyen város is ez a Wrocław, és miért érdemes elmenni oda, főleg nekünk, magyaroknak,

akik hajlamosak vagyunk Krakkót az egekig magasztalni. Arról is hallottunk már, hogy Varsó micsoda egy menő hely lett, új Berlin, meg minden, Krakkó pedig egy kis ékszerdoboz, - persze nyilván ide jobban kötnek magyar emlékek. Pedig ha bárkit érdekel a véleményem Wrocław-ot sokkal jobban lehet szeretni mint Krakkót. Tényleg egy egészen különleges atmoszférájú, megrázó történelmű város. Már pusztán az adatok is vonzóvá teszik: 630 ezer lakos, 120 híd, több mint húsz sziget, nem beszélve arról, hogy Lengyelország legmelegebb városa, - már ha ez bármilyen szinte értelmezhető Lengyelországban.

A város olyan tragikusan súlyos történelmet cipel magával, hogy csak az utóbbi évtizedekben kezdett magára találni, és most kezdték el elhinni maguk a lengyelek is, hogy ez a város most már tényleg az övék. Wrocław azaz Breslau (magyar neve is van: Boroszló) bár tartozott sokfelé, alapvetően német város volt, a második világháború utáni határtologatással került Lengyelországhoz.

Breslauban iszonyatos pusztítás történt, gyakorlatilag ez volt Hitler utolsó bástyája, és szinte a háború utolsó napjáig kitartott itt a Wehrmacht.

Nem túlzás tehát, hogy Lengyelország a háború után egy teljesen üres várost kapott, aminek 70 százaléka romokban hevert.

Újra kellett telepíteni az egész várost, az országból minden részéből hoztak ide lengyeleket, illetve volt egy lengyel város, Lwów, ami viszont Ukrajnához került, így annak lengyel lakóit teljesen egészében Wroclawba költöztették. Aminek nem mondhatni, hogy feltétlenül örültek, az etnikai tisztogatást a szovjetek erőltették. Emiatt egyrészt sok volt a fiatal, ami lendületet adott a városnak, másrészt viszont az itt élők elmondása szerint nagyon sokáig nem tudtak mit kezdeni a várossal, nem érezték magukénak. Érdekes módon éppen egy tragédia segített végül összekovácsolni az embereket, az 1997-es nagy árvíz. Amikor az Odera szinte teljesen elöntötte a várost, és sokan meg is haltak, az egész város összefogására szükség volt ahhoz, hogy enyhítsék a károkat. A lakók például egyenként hordták ki a könyvtárból a könyveket, hogy ne menjenek tökre végleg, - ennek ma egy szobor is emléket állít az egyik szigeten. 

Az Építészeti Múzeumot is most nyitották meg egyébként kifejezetten erre az alkalomra, - ez az egyetlen ilyen múzeum Lengyelországban. Bár a nyitóhétvégére szervezett kiállítást kevésbé találtam érdekesnek, az épület maga jól sikerült. Ennél mondjuk érdekesebb, hogy lesz egy kiállítás majd Wrocław építészetéből is,  hiszen Wrocław mindig is a lengyel építészek kedvenc helye volt. Itt ugyanis más városokkal ellentétben sokkal jobban lehetett kísérletezni, mert nem érződött annyira Varsó befolyása.

A városban vannak is remek példái a szocialista építészeknek, amitől egyáltalán nem igyekeznek megszabadulni, sőt, amit lehet felújítanak. Az én kedvencem a racławicei csatát bemutató panorámafestménynek emelt épület, ami 1967-ben épült (ez a festmény hasonló a mi Feszty-körképünkhöz). Mivel ez történetesen egy oroszok ellen vívott ütközet volt, ami a kommunizmus alatt érzékeny témának számított, az épület évtizedekig üresen állt, és csak 1985-ben lehetett a képet kiállítani. De ugyanilyen büszkék a worclawiak az úgynevezett vécéülőke házakra is, amit azért neveznek így, mert az ablakuk pont úgy néz ki, mint a vécéülőke. Ahelyett, hogy szégyellnék, most egyenként újítják fel hófehérre az egészet.

Szocreál épületek felhúzására sajnos volt lehetőség, Hitler ugyanis a város egy részét szó szerint leborotválta a felszínről. Amikor ugyanis már nagyon körbezárták a várost a szovjetek, akkor egy leszállópályát építtetett, gyakorlatilag közvetlenül a belváros mellé. A szovjetek emiatt folyamatosan bombázták a környéket,

Persze a belváros nagy része egyáltalán nem szocreál, gyönyörűen helyreállították a lerombolt várost, a kifejezetten északi stílusú főtér bármelyik európai városéval vetekszik, miközben tele van a város tornyokkal, templomokkal, múzeumokkal. A legrégebbi rész a szigeteken van, itt található a város hatalmas gótikus katedrálisa is, egy kis barokk kápolnával. A zsinagógát, ami az egyik legnagyobb volt Németországban, felgyújtották a Kristályéjszaka alatt, (1938. november 9.) a kisebb zsinagóga viszont annyira be van ékelődve a többi épület közé, hogy megúszta. Ezt nem olyan régen, 2010-ben újították fel. A zsinagóga környékén vannak egyébként a legjobb éttermek is, ide érdemes beülni esténként. Nagyon érdemes megnézni a régi zsidó temetőt a hangulata, és gyönyörű síremlékek miatt is.

Nem hogy angolul, de még lengyelül sincs kiírva semmi, így hiába magoltam be, melyik megállónál kell leszállni a villamosról a zsidó temetőhöz, sajnos még lengyelül sem mondják be. A temető pénztárában varrogató néni meg egyenesen sokkot kapott attól, hogy nem lengyelül beszélek, szó szerint kituszkolt a jegypénztárból. Mindegy, menjek inkább be ingyen, csak ne hozzam rá a rontást egy idegen nyelven. Amikor még villamosmenetrendet is próbáltam szerezni tőle – gondoltam egy félóránként közlekedő villamos esetében a mínusz tízben ajánlott akkor kimenni a megállóba, amikor jön a villamos, - akkor konkrétan remegni kezdett. Mondjuk fogalmam sincs, hogy jutott eszembe ez a kérés, én sem Svájcban nőttem fel.

Szintén villamosozni kell Wrocław leghíresebb látnivalójához, az UNESCO világörökségi listáján is szereplő, 1913-ban épült Hala Stulecijához, amivel én nem tudok betelni, pedig már többször is láttam. Multifunkcionális épület, annak is volt szánva, ezért van ellátva 4 ablaksorral, egyenként mindegyiket lehet árnyékolni attól függően, hogy operát tartanak a csarnokban, vagy kézilabdameccset, mint az épp most zajló EB-n is. Nagyszabású operaelőadások is lesznek itt a kulturális fővárosi évben, ha valami életre szóló kulturális élmény, akkor ez az.

Wrocławról tehát tényleg csak áradozni lehet, főleg annak lehet hatalmas élmény, aki elfogadja, sőt élvezi, hogy itt hihetetlenül él még egymás mellet egy modern lüktető, látványos és kézműves kávézóktól hemzsegő város, a múlt szomorú, kopott tejbárjaival, rengeteg betonnal és minden irányba reménytelenül döcögő villamosokkal. Hiába vidéki város, Wrocław nem kicsi, ne egy Pécs méretű helyben gondolkozzunk, hiszen egy 600 ezres városról van szó. Szánjunk rá 3-4 napot, és ha közben még valami kulturális programot is elcsípünk, csak még jobb lesz.