Ilona
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Elitistának tartanak, pedig csak betartom a szabályokat

2016.04.08. 13:46
Kőhalmi Zoltán az egyik legsikeresebb magyar standupos. Gyakran szerepeltetett figura a Showder Klubban, a Comedy Centralon most kerül adásba Én, Kőhalmi Zoltán című előadása (a péntekenként 21:00-kor kezdődő Comedy Clubban), de közben már egy másik önálló esttel, A pesszimizmus előnyeivel járja az országot. Reklámokban viszont nem szerepel, és inkább írónak tartja magát, mint előadónak. Szerinte mindennel lehet viccelni, ugyanakkor nem szereti a szóvicceket, és az őszinteséget tartja a pályán a legfontosabb erénynek.

A héten mutatja be a Comedy Central az Én, Kőhalmi Zoltánt. Mennyire aktuális anyag ez?

Vagy két évig ment színpadon, ezalatt rengeteget csiszolódott, és a formája is sokat változott. Az első előadásokon kicsit túlburjánzott a koncepció, mert még Kőhalminak öltözött táncoslányok is felléptek, illetve két színész is engem játszott más idősíkokban. Ezt én rettentően élveztem, de egyrészt megkavarta a közönséget, másrészt az derült ki, hogy az emberek mégis csak arra kíváncsiak, hogy egy szál magamban miket mondok.

Akkor a tévéadásban nem is lesznek táncosok?

Nem, ők csak az est indulásakor voltak ott, az első néhány fellépésen, amiket még önmusicalnek hívtam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az embereknek az igazi Kőhalmi kell, nem kockás inges, szemüveges lányok. Utána letisztultabb előadások jöttek, és a végső forma már elkezdett arra emlékeztetni, amit igazából szerettem volna. Például bevontam a gyerekkori tárgyi emlékeimet – mindig is izgatott, hogy mit tudok kezdeni tárgyakkal a színpadon, és milyen a közönség reakciója, amikor ráismernek valamire gyerekkoruk tárgykultúrájából. Én nagy gyűjtögető vagyok, így ebből lett egy teljes felvonás. Illetve maga a helyszín is a szentesi panellakás, ahol én felnőttem, vagy legalábbis egy abból készült zseniális díszlet. A bátyám szétfotózta az egész lakásunkat, és ennek egyfajta kubista vetülete látható díszletként. Tényleg világszínvonalú, az egész előadás arról szólt, hogy megpróbáltam valahogy felnőni ehhez a díszlethez.

Amikor egy ilyen est tévébe kerül, azt neked már az anyag temetése, vagy még előadod később?

Most, hogy adásba megy – és gondolom, ismétlik is majd –, nem hiszem, hogy ezt már élőben tudnám játszani. Lezárt történetnek érzem, de nem mindenki ért velem egyet. Például van egy liftajtó, amit a legjobban szeretek a díszletben, vagy ott vannak az évek alatt összegyűjtögetett matricáim, amiket az előadásokon apránként felragasztgattam a díszlet csempéjére. Ezeket én haza szeretném vinni, de Litkai Gergő azt mondta, nem adja, mert hátha kell még.

Most már új önálló esteddel lépsz fel, aminek címe: A pesszimizmus előnyei. Te alapban pesszimista alkat vagy vagy ez rájátszás?

Eléggé pesszimista vagyok, igen, és azt veszem észre, hogy ezen nagyon csodálkoznak az emberek. Pedig az élet azért nem annyira vidám dolog, plusz a színpadon nekem mindig érdekes játék, hogy tudok-e olyannal is nevetést előhozni, amiről az emberek nem gondolnák, hogy vicces. Csodás szilveszteri számom volt például, hogy elpusztult a macskám. És úgy gondoltam, hogy most már megérett mindenki arra, hogy a komolyabb szorongásaimról halljon.

Volt már ennyire tematikus ested?

Az Én, Kőhalmi Zoltán is összefüggő volt, de ez még inkább az. Ha a tévéfelvételek a stúdióalbumok, akkor ez egy konceptalbum. De

nincsenek utaztathatatlan díszletek és táncosok.

Most a legfőbb művészi koncepció az volt, hogy beférjen minden a csomagtartóba.

Mennyi ideig készül egy ilyen est?

Nehéz erre válaszolni, mert mindig is halogató, küszködő író voltam, sok tököléssel, kávézással, erkélyen cigarettázással. Még megnézem a híreket, még egy cigaretta – ezzel telik általában a mindennap, és aztán az utolsó pillanatban rántom össze a produkciót. A mostani is annyira kortárs darab, hogy menet közben is készült, premier után még finombeállításokra szorult. A bemutató után jön a közös játék a közönséggel, mit vesznek, mit nem vesznek – ráadásul a premierközönség mindig barátibb, mert sok ismerős eljön. Mindig az a kérdés, hogy egy szürke esős hétköznap, sokadik előadáson működik-e egy-egy poén.

Teljesen új anyag A pesszimizmus előnyei?

Egy csírája volt, a halálblokk, amit próbálgattam már, de amúgy teljesen új. Engem is zavar kicsit, mennyire új.

Kottára kitalálod az előadásaid vagy szoktál improvizálni?

Ez a mostani eléggé kötött, majdhogynem egy darab. Én nagyon nem szeretek improvizálni, bár kiderült, hogy tudok. De nagyon kevés az a humorista, aki ilyenkor tényleg azt mondja, ami eszébe jut – az a gyakoribb, hogy vannak a humorista fejében archív poénok, amiket bármikor be tud dobni. Amikor nem volt még a tévéműsor, én is úgy álltam ki, hogy három óra anyag volt a fejemben. És ha láttam, hogy idősebb a közönség, inkább apám sztorijait kaptam elő, ha egyetemisták jöttek el, akkor műegyetemes sztorikat. Most már azért van egy elképzelésem, de ha nem vesznek egy poént, akkor persze muszáj változtatni.

Az improvizációról egyébként azt mondják, az az alapja, hogy merj megbukni, merjél rosszat mondani. Voltunk egy ilyen gyakorlaton, jött hozzánk egy amerikai srác, és azt játszotta velünk, hogy mondjunk egymásnak szavakat. Mivel nálunk mindenki primadonna, nagyon nehezen mondtuk ki az első szót, mert mindenki jobbat akart mondani, mint a másik, és akkor nem azt mondom, hogy labda, hanem azt, hogy tranzisztor, és akkor ez már elrontja a játékot, mert akkor már gondolkodtam, és nem azt mondtam, ami először az eszembe jutott. És azt mondják, hogy

az improvizál tényleg, aki mer rosszat is mondani. Én nem merek, én inkább szétcsiszolom az anyagokat,

és ha lejöttem a színpadról, és volt egy mondat, ami nem volt a helyén, akkor megnézem, miért nem volt a helyén, hogy kellene máshogy mondani.

Most éppen vidékre indulsz fellépni. Fel szoktál készülni egy-két poénnal a helyszínre?

Érdekes, ha ilyen is van, de ritkán szoktam, mert igazából hiába járom az országot, nem sokat látok belőle. Nagyon sokat tudok mesélni ellenben a 143. kilométerkőnél levő benzinkútról és az ott ehető sült kolbászról. Az a benzinkút nagyon különleges hely, a hakniművészek egyetlen reménye az éjszakában, hogy meleg ételt kapjanak, és éppen ezért rengeteg hakniművésszel lehet ott összefutni. Már találkoztam ott Straub Dezsővel, az Omega együttessel, Vujity Tvrtkóval, a legkülönbözőbb időpontokban ott eszik a kolbászt. Szóval a hakniművész elég jól ismeri a művházakat meg a benzinkutakat, de amúgy nem sokat lát a városokból, ahol fellép.

Van egy természettudományos érdeklődésed, és sok poént építesz erre. Ez részedről tudatos közönségedukálás?

Nem feltétlenül tudatos nálam semmi, általában magamról beszélek; arról, ami történik velem, ahogy látom a dolgokat. Nem is szabad és nem is lehet a közönség fejével gondolkodni. Vannak elvetemült kollégáim, akik kiírnak valamit a Facebookra, és amit sokan lájkolnak, azt használják, de szerintem ez ostobaság. A kreatív dolgokban a demokrácia a középszerűség felé sodor – ha írnánk egy viccet sokan, biztosan rossz lenne. A BME-n töltöttem tíz évet, és valahogy az agyam felköhögi az ott felszedett tudományt meg persze a sok szenvedést. De az számomra is nagy kérdés, hogy műszaki ember vagyok, vagy nem. Inkább érdeklődés ragadt rám, nem tudás.

Az önálló est a csúcs vagy van még valami, amit el lehet érni standupban?

Én általában inkább humoristának mondom magam, mint standuposnak. A standup egy jó forma, de alapvetően még mindig író embernek képzelem magam. Hogy mit lehet elérni, az nagyon nehéz kérdés. Van például egy könyvem, ami nagyon lassan halad. Meg a család is lefoglal a három gyerekkel, abból is igyekszem kivenni a részem. Sokkal kevesebb fellépést vállalok el, mint amennyit kapok, és így is sokszor van az, hogy apa nincs otthon.

Mi a véleményed az utánad következő standupos generációról? Sok az új arc, nem éled meg ezt úgy, hogy felhígul a szakma?

Virágozzék minden virág, aztán majd a néző eldönti, melyiket szagolja.

Nekem kicsit kellemetlen, amikor rajtam kérik számon az egész szakmát.

Magamért tudok csak felelősséget vállalni. Ugyanakkor persze, ez is egy szakma, mármint van szerintem kiskátéja, elvárható minimuma. Aki kiáll a színpadra, az nem feltétlenül jó standupos.,

Kérdezem máshogy: mi kell ahhoz, hogy valaki megmaradjon a pályán? Mondjuk, hogy én kitalálom, hogy holnap standupos leszek – mit tanácsolnál nekem?

Azt, hogy légy őszinte. Ez összefügg a hitelességgel, és magát a karaktert is szeretnie kell a közönségnek. Azt a karaktert szereti a közönség, akin látja, hogy önazonos. Nem is feltétlenül poénban kell gondolkodni, hanem hogy megmutasd, hogy te ki vagy.

Hasonló felfogást vélek felfedezni Bödőcs Tibornál is. Vele jóban vagy?

Nagyon nagy Bödőcs-rajongó vagyok, de hozzátenném, hogy Bödőcs felesége meg nagy Kőhalmi-rajongó, és ez Tibornak mindig is tüske volt. De jóban vagyunk, igen, szoktuk egymást ajánlani. Szeretek vele színpadon lenni, meg egyébként is.

Azt hogy élted meg, hogy ő pár éve kilépett az RTL Showder Klubjából?

Ő egy forradalmár alkat, én meg megalkuvó típus vagyok. Nem feltétlenül tudom, csak sejtem, hogy mi minden vezetett a döntéséhez, de ő mindig magányosabb farkas volt, mint én, szerette a saját útját járni. Én inkább nem szeretek döntéseket hozni és a megszokások embere vagyok, és ezt bizonyos szinten hűségnek is lehet értelmezni. Végül is a Fábrynál lehúztam tizenegy évet, a BME-n tíz évet, a rádiókabaréban is tizenvalahányat – amíg nem omlik össze a ház, szívesen vagyok ott, ahova engem behívtak. A HVG címlapos csapatában is már lassan tíz éve vagyok, és 2008 óta vezetem.

A régi humoristagenerációval milyen a viszonyod?

Amikor bekerültem az egészbe, nem fogadott mindenki jól, én meg szívesen emlékszem a sérelmeimre és ápolgatom őket sok-sok éven át. Akad olyan, aki még most is úgy csinál, hogy legszívesebben a liftben sem köszönne vissza, és akad, aki az első perctől úgy fogadott bennünket, hogy szevasztok. Például Boncz Géza úgy üdvözölt minket, mint régi barátokat. Ő nevezett el minket trockistáknak, mert mindenki szemüveges volt.

Ő nagyon erős volt szóviccekben – mi a véleményed a szóviccekről?

Én nagy szóviccellenes vagyok, bár Boncz Géza anyaga sűrűbb volt annál, hogy simán szóvicceknek mondjam. A HVG-nél nagy hagyománya van a szóvicceknek, éppen ezért ez nagy küzdelmem, és

néha kezdek már oda elszemtelenedni, hogy csak az a szóvicc jó, amit én találtam ki.

Szerintem az önmagában nem elég, ha két szó összejátszik, az is kell, hogy mind a két jelentése éljen. Volt például ez a kordonozás pár éve, akkor „kordon bleu” volt mindenhol, aztán meg „kordon blőd”, de miért? Hogy kerül ide a kaja? Szóval szerintem a szóvicc egy könnyű szórakozás, könnyű játék, de műsorban nem szeretem. De volt már, hogy megtaláltam egy nagyon régi jegyzetfüzetem, amiben ott sorakoztak egymás után rettenetes szóviccek, és teljesen elképedtem, hogy ez is én voltam.

Mindennel lehet viccelni?

Igen, csak nem mindegy, hogyan és miért.

Vannak témák, amiket messzire kerülsz?

Nem mondanék ilyet. Meg kell vizsgálni, hogy a poén bánt-e valakit, és van-e más értelme azon kívül, hogy valakit bánt. Múltkor valaki azt kérdezte, lehet-e menekülteken viccelni. Mindennel lehet, ugyanakkor szerintem az alapvetés, hogy nem elesettekkel viccelődünk, hanem a hatalmasságokkal. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet akár a halállal viccelni.

Neked is lehetnek olyan poénjaid, akiket sértőnek érezhet valaki.

Nem hiszem.

Most hirtelen az jut eszembe, amikor Hitlernek öltöztél egy jelmezes bulin, meg amikor elmesélted, hogy egy ismerősöd az orrán húzta ki a mákos tésztát.

A mákos tészta csak egy játék, általában akkor mondom, amikor eszik a közönség, hogy ne egyenek tovább, hanem rám figyeljenek. A Hitler-jelmez pedig egy provokáció, de abban is én vagyok a szenvedő alany, rajtam csattan. A Hitler-jelmez nekem olyan, mint ahogy a South Parkban csúnyán beszélnek – rávilágít arra a problémára, hogy az emberek csúnyán beszélnek, hogy már a tanár is úgy jön be, hogy „jól van, kis pöcsök”. És persze egy tanár sem beszél így, de mind így gondolja.

Nekem ez a hitleres sztori arról szólt, hogy mi ez, hogy bemegyek a könyvesboltba, és ott sorakoznak a könyvek Hitlerről – akkor ő most egy popkulturális ikon? Lehet annak öltözni vagy nem? Szeretem az ilyen játékokat. Vagy például a Google-ben a harmadik találat a nevemre, hogy Kőhalmi Zoltán zsidó. És akkor elmondom, hogy valójában egy szlovák cigány leszbikus nő vagyok, akit zsidók pénzeltek. Ez pont arról szól, hogy valaki zsidózik – és ezzel is lehet viccelni, kiforgatni.

Akkor nem nagyon fordul elő, hogy megbántasz valakit?

Nem, inkább hálásak, még olyanok is, akikről nem sok jót mondtam. Például az Ilka csokis ember – akit ügyeskedőnek állítottam be – nagyon örült. Vagy a running szusis történet, ami arról szól, hogy ott bekajáltam, aztán fostam-hánytam. Amikor visszamentem oda évek után enni, odajött a pincér, hogy „reméljük, nem lesz rosszul, mint a múltkor”. És mondtam, hogy ó, hát olyan rosszul nem is voltam, meg remélem, nem baj, hogy elmondtam – mire azt mondta: „Viccel? Tudja, mekkora forgalmat csinált nekünk?” Ez viszont már a tévé hatalma, és nagy munkával igyekszem a fejemben tartani, hogy az emberek elég nagy része azt a Zolit kedveli, aki ott van velük a szobában, és nem feltétlenül engem. Figyelnem kell arra, hogy ez a két alak ez nem ugyanaz, bár azért nagy az átfedés.

Hofi sokkal vulgárisabb és keményebb volt, mint lemezen vagy tévében. Nálad viszont az élő műsorban sincs vulgaritás. Ez szándékos?

Naná. Engem ilyen elitistának tartanak a szakmában, pedig csak betartom azokat a szabályokat, amikről mindenki tudja, hogy be kéne tartani őket. Én a való életben is szégyellem magam, ha káromkodom. De színpadra végképp nem való, mert egyrészt rossz példát mutat, másrészt mindenki káromkodik, tehát nincs benne semmi különleges. Bennem alapvető kétely lenne, hogy ha minden mondat végére odamondom, hogy bazmeg, akkor a bazmegen nevettek vagy a poénon. Ha bazmeg nélkül is megáll, minek odamondani? Ha nem áll meg, akkor meg mit keres a műsorban?

Kicsikarni a nevetést sokkal könnyebb, mint tényleg szellemeset mondani.

A reklámszerepléseket is direkt kerülöd?

Igen. Van egy nagyon hosszú listám, hogy Kőhalmi nem lép fel, kettőspont – ez is egy olyan dolog, amiért elitistának tartanak. A reklámot nem tudom komolyan venni, kiskorom óta röhögök mindenkin, aki ennyire szeretné beletolni magát az arcomba, és végtelenül álszent dolog nekem valamit reklámozni, ami nem én vagyok. Viszolygok ettől, legfeljebb valami jótékony dolgot tudok elképzelni, „ne dohányozz” vagy ilyesmi. Azok a kollégák, akik reklámokba ugranak be, elkoptatják az arcukat és a hitelüket. Én még olyanba sem megyek bele, hogy valaki támogat.

Amerikai standuposokat követsz?

Nem nagyon. Eleve az írás felől kerültem a standupba, és szerencsére amikor elkezdtem fellépni, nem tudtam semmit az egészről, nem volt kit utánozni, hanem teljes vakrepülés volt. Örülök, hogy nem volt kihez idomulni, és szerintem nagy teher azoknak, akik most elkezdik a standupot, hogy őket már hozzánk is mérik, és hozzánk képest is gondolkodnak, hogy mit kellene mondaniuk. Pedig nyilván a közönség arra harapna, ha jönne egy teljesen új karakter, akit még nem látott senki – csak ez nagyon nehéz. Plusz a YouTube előretörésével egyre több ilyenhez lehet hozzájutni.

Ha már említed: küzdesz a YouTube ellen?

Most már nem. Az elején nagyon furcsálltuk a YouTube-jelenséget, de egyrészt tévében is orrba-szájba ismétlik a fellépéseket, másrészt nyilván sokan a YouTube-ról ismernek, meg ami ott fent van, már lement a televízióban. Inkább az ellen küzdenék, hogy valaki rossz minőségben felveszi a műsort telefonnal a nézőtérről, és felteszi – de szerencsére nem nagyon fordul elő ilyen.

Az internetnél maradva: nem gondoltál arra, hogy a közösségi médiát jobban kihasználd?

Teljesen elveszett alak vagyok a digitális szupersztrádán.

Mégis van egy több mint ötvenezer követővel bíró oldalad úgy, hogy tavaly összesen volt rajta három poszt, idén pedig még csak egy.

Igen, nekem kellene tartalmat adnom hozzá, de nem adok. Végtelenül régimódi alak vagyok, de hát én nagyon sokáig írógépen dolgoztam, már az egy nagy fejlődés, hogy laptopom van.

Pedig biztos volna egy Facebookkal megszólítható réteg.

Biztos, csak nekem nem ezen jár az agyam. Van kollégám, aki fellépésre utazva már csinál egy fotót, és mire odaérünk, már kint van a Facebookon. Én egyszerűen nem pörgök ezen. Ismeretlen terület, amit inkább elkerülök. Azt se tudtam, hogy ötvenezer fölött vagyok, amikor legutóbb néztem, harmincvalahány ezer volt.