Berúgták az ajtót páros lábbal, most megyünk, és megünnepeljük

Kiegyezni ebben a helyzetben nem lehet, csak megalkudni

– mondta interjúnkban pár napja Schilling Árpád az intézményi szinten két – kormánypárti és szakmai – oldalra szakadt színházi szakmáról, és arról, hogyan reagál a szakma politikától függetlenebb, békésebb fele arra, hogy a másik oldal két lábbal berúgta az ajtót, és kinyilvánította: eddig „liberális” uralom volt a színházban, most, a jobboldali kormánnyal viszont jön a visszavágó és a hatalomcsere. Amire a szakmának az a fele, amelyik csak pislogott a keretből kiszakadt ajtó szálkáival beborítva, elmulasztotta felemelni a hangját, és azt mondani, ilyen nincs, ezt a játékot nem így játsszuk. Persze, mivel hatalma nem volt – annyi, mint a Magyar Teátrumi Társaságnak most, egyébként sosem, még megközelítőleg sem –, praktikus változást nemigen tudott volna elérni, de a határokat így is ki lehetett volna jelölni, hogy egyértelmű legyen, mi az, ami belefér, és mi nem.

Ehelyett az történt, amiről Schilling beszél: megalkuvás. És csütörtökön megkezdődik az, amit egykor a magyar színházi szakma ünnepének hívtak, és ami ma a magyar megalkuvás ünnepe lett: a Pécsi Országos Színházi Találkozó, a POSZT.

A Teátrumi Társaság már jó pár éve bevásárolta magát a fesztiválba; a titkos háttéralkukból származó sunyiságok, a ki nem mondott, de egyértelmű politikai elkötelezettségekből származó gondok két éve csúcsosodtak ki. Akkor már majdnem botrány lett, volt egy kis bojkott, páran kivonták az előadásaikat a versenyprogramból, úgyhogy a fenntartók látták, valamin mégiscsak változtatni kell, mielőtt borul a bili. Kiírták egy pályázatot, megújult a fesztivál vezetése, és tavaly megvolt az első „új” fesztivál, sok hibával, és úgy, hogy a botrányoknak még esélyt sem adtak, a kötelező és törhetetlen békéért – megalkuvásért? – cserébe pedig az unalommal fizettek.

Azóta egy éven keresztül tárgyaltak arról, ami igazán fontos, és ami tavaly még nem került szóba, mert helyette gyorsan tető alá kellett hozni a fesztivált: a POSZT alapelveiről, koncepciójáról, szabályzatáról. Az egy év meg a rengeteg tanácskozás véget ért, és semmilyen, de

– a Színházi Kritikusok Céhének mindvégig jelenlévő elnöke szerint azért, mert egyáltalán nem is állapodtak meg ilyesmiben. Egy kisebb botrányocska, vagy mondjuk inkább úgy, egy-két cikk ehelyett inkább azzal foglalkozott: furcsa, hogy bár rengeteget nőttek a bevételek, mégis veszteséggel zárt tavaly a cég, részben azért, mert a személyi kifizetések, a vezetői bérek nagy mértékben növekedtek.

De erre azt is lehetne mondani, a pénzügyeken idegeskedjen Pécs önkormányzata meg a minisztérium, egy országos színházi fesztivál legalább tényleg olyasmi, amire érdemes közpénzt költeni, ezt meg 2017-ben nagyon meg kell becsülni. Ha cserébe lenne egy izgalmas, szakmailag érdekfeszítő és fontos fesztiválunk. De úgy tűnik, idén sem lesz.

A kommersz, bevételmaximalizáló szemlélet idén is folytatódik, Boban Markovic-koncerttel, gigamusicallel. De ez is elfér, persze, virágozzon minden virág, a gond az, hogy továbbra sem látni koncepciót a programszervezésben, ráadásul az egésznek van egy olyan keserű mellékíze, mintha pont ez – a színházi programok – lennének a legutolsó szempont az egész POSZT-on. Megdöbbentő volt kézbe fogni a fesztivál programmagazinját, ami tizenvalahány éve ugyanakkor jelenik meg: most csak pár előadás szerepelt benne, vázlatosan, akkora volt az egész, mint egy söralátét – mert akkor még csak ennyi program volt nyilvános. Aztán jóval később elkészült egy részletesebb programterv is, de már ehhez képest is találni változást a honlapon – mintha a versenyelőadásokon és a nagy szenzációk mellett tényleg mellékes lenne az egykor OFF-programnak nevezett rendezvénysorozat, amelynek előadásai is nagyon eklektikusak minőségben, műfajban, mindenben.

Már csak azért is tűnik így, mert ezek közül rengeteg egy időpontban van a napi főelőadással, hogy az embernek feltétlenül választania kelljen. Az egykori szakmai programok, a színházi szakma intézményes, pénzügyi vagy akár erkölcsi állapotát firtató beszélgetéseknek, ne adj isten a minisztériumi, államtitkári jelenlétnek örökre vége – mint mindennek, ami kellemetlenséget szülne.

Ami nem kíváncsi arra, mit jelent ma a színház, hol vannak a határai, hogyan tud aktuális, fontos kérdésekhez nyúlni (ezek minden évben a Pécsnél nem sokkal messzebb lévő temesvári színházi fesztivál, a TESZT felvetései), és nem kíváncsi arra sem, milyen állapotban van ma a magyar színház, a magyar színházi szakma. És amit egyre kevesebb dolog különít el az olyan, menetrendszerű és csinnadratta nélküli eseményektől, mint amilyen mondjuk a nyári vidéki színházi szemle a Városmajorban, vagy a hasonló rendezvény ősszel a Thália Színházban.

Maradt néhány jó és néhány kevésbé jó előadás, és az öröm, hogy láthatjuk ezeket. Ez még megvan. Emiatt megyünk idén is Pécsre.