Valamit ki kell találni a #MeToo után, a lincselés helyett

Nem a Weinstein- vagy a Marton-ügy volt az első, amikor Magyarországon botrányt keltett a szexuális zaklatás, mégis csak ez ütötte át igazán a társadalom ingerküszöbét, csak ezután lett #MeToo-kampány, csak ezután álltak elő az addig néma áldozatok. Pedig megtehették volna 2007-ben, a Zsanett-ügy kapcsán, vagy 2013-ban, amikor kiderült, az ELTE gólyáit a HÖK férfi tagjai olyan megjegyzésekkel kategorizálják egy Excel-táblázatban, mint hogy „Pistának jó lesz”, vagy a gólyatábori nemi erőszakok után, vagy amikor Kiss Lászlóról derült ki, hogy csoportos nemi erőszakért ítélték el, aztán újra úszni tanított fiatal lányokat. De a közösségi média és általában a média csak most foglalkozott a zaklatással ilyen intenzíven. Hogy miért, arra keresték a választ egy beszélgetésen, amit az Eleven Emlékmű csoport szervezett szerda este. 

Nagy Beáta, a Budapesti Corvinus Egyetem közgazdász-szociológusa szerint a megoldás az, hogy ezúttal fontos közéleti szereplőkről volt szó, ahogy korábban Ákos női princípiumos megjegyzéseit is hasonlóan nagy hévvel és erős igazságérzettel kezelte a média. Ha nem volt a másik oldalon is ismert személy, mindenki nehezebben tudott azonosulni az ügyek szereplőivel. „Ezúttal fontos médiaszereplők, celebek álltak ki olyan témákkal, amiket a média el tudott adni, tudva, hogy figyelni fog rá a világ. Ha nem lett volna ez a figyelem, akkor nem indult volna meg a párbeszéd, hiába lett volna meg erre a társadalmi igény” – mondta.

Kovács Mónika, az ELTE szociálpszichológus professzora szerint is tény, hogy kellett a médiafigyelem, de ez akkor sem csak a média felől értelmezhető: „Fontos társadalmi pillanat volt, amikor Sárosdi Lilla kiállt a nyilvánosság elé, és azt mondta:

álljatok mellém ti is, mert ha hallgattok, azzal az elkövetőt támogatjátok.

És ez független a nemtől: a férfiak is könnyen támogathatták az ügyet. A kérdés csak az, vajon tovább tudunk-e lépni innen, és át tudjuk-e vinni a témát a hétköznapokba, vagy csak pár hétig beszélünk erről, amíg nem jön más botrány. Ráadásul a közösségi médiakampányoknak megvan az a veszélye, hogy levezeti a társadalmi aktivitást: az ember azt érzi, ha kirakott egy bejegyzést, azzal megtette, amit lehetett.”

A fiúk nem sírnak

Pedig fontos lenne, hogy elinduljon a párbeszéd, már csak azért is, hogy az áldozatok tudják, egyáltalán hogy kell lereagálni egy számukra kellemetlen helyzetet. „18-20 éves lehettem, amikor elmentem franciát tanulni egy magántanárhoz, egy ötven körüli, családos férfihez. Az órák mindig a lakásán voltak” – emlékszik vissza a beszélgetés egyik résztvevője. „Egy alkalommal nem volt otthon a család. A tanár valahogy rám erőltetett egy köntöst, pedig fel voltam öltözve és nem fáztam; nem tudtam, mit kéne reagálnom, először nem is értettem a szituációt. Aztán mellém ült, és elkezdett olyan helyeken simogatni, ahol nem illendő. Csak az lüktetett bennem, hogy hogyan kerülhetnék ki ebből a szituációból. Hozzá soha többé nem mentem, de azóta is sok olyan helyzetbe kerültem, amiket nem tudok hogyan lereagálni. Jó lenne, ha ezekre a helyzetekre válaszokat tudnánk találni, és ebben segíthetne egy komolyabb párbeszéd.”

Kovács Mónika szerint ugyanakkor „nem biztos, hogy az áldozatnak kell tennie valamit, mert ez sokszor számíthat provokációnak, így lehet veszélyes is. Pláne, mivel a zaklatás sokszor más férfiak jelenlétében történik, és a többiek még meg is erősítik a zaklatót a férfias szerepében. Sokak számára ez a norma, de a normák megváltoztathatóak.” Szerinte inkább a lassú kampányoknak lehet eredménye, amelyek úgy hatnak az empátiára, hogy

„Nem biztos, hogy egy visszaszólás meg tudja törni a normát.”

Abban Nagy Beáta is egyetért, hogy hiba a zaklatásról vagy általában a szexizmusról – a két nem egyenlőtlenségét, alsó- és felsőbbrendűséget igazoló mindenféle nézetről – csak női problémaként beszélni. „A nemek forradalmát éljük, hiszen az emancipációval rengeteg minden változott gazdasági, jogi, társadalmi értelemben és az oktatásban is, de ez befejezetlen forradalom. A nők helyzete nagyon sokat javult, a női élet- és karrierutak maszkulinná váltak, azaz már hasonlóak a férfiak által befuthatókhoz. De a férfi életút nem nagyon változott, pedig annak kéne feminizálódnia, hogy a férfiak is jelen lehessenek a család életében. A két nem interakciójáról, közös együtt cselekvéséről van szó.”

Az sem megoldás, hogy felosztjuk a világot a női áldozat–férfi elkövető kettősségre. „Nőként is fontos lenne átgondolni, hogyan járulunk hozzá a rendszer fenntartásához. A fiúkat már gyerekként úgy neveljük, hogy ne legyenek empatikusak, hiszen a saját maguk felé érzett empátiáról neveljük le őket, mondván, a fiúk nem sírnak, nem félnek. De hogyan érezhetném át a más fájdalmát, ha a sajátomat sem élhetem meg?” – veti fel Kovács Mónika.

A gondoskodó az új szexi

A jelenlegi rendszer persze sokkal mélyebben gyökerezik annál, mint hogy #MeToo-kampányokkal ki lehessen zökkenteni. „Nem arról van szó, hogy a férfiak szexisták, a nők pedig nem: ez egy társadalmi hiedelemrendszer, amiben konszenzus van, és a társadalom közösen vesz részt az újratermelésben is, akár már onnan kezdve, hogy milyen mesekönyvet adunk a gyerekeknek? A legjobb magyar mesekönyvek is tele vannak szexista ábrázolással, amelyek újra megerősítik a nők alárendeltségét” – mondja Nagy Beáta. Vagy ott van a mindenki által megszokott hosszú, hároméves gyes. „Szinte hittétellé vált, hogy a gyereknek az a jó, ha az anyja három évig otthon van vele. Ezt nagyon nehéz megváltoztatni, furán is néznek arra a férfira, aki félállásban szeretne dolgozni, hogy otthon maradhasson ő is a gyerekkel, ami  ráadásul tiszta veszteség lenne, hiszen a nők tradicionálisabb rosszabb pozíciókban vannak a férfiaknál, és kevesebbet is keresnek” – ecseteli Kovács Mónika.

Mindenesetre Kovács szerint valami mindenképp változik, mert a felmérésekből úgy tűnik, azokban az országokban, ahol egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyenlőség elvére, a fiatal nők már nem azt tartják a legvonzóbbnak egy férfiban, ha magas beosztásban dolgozik vagy ha igazi macsó sztereotípiát testesít meg, hanem azt, ha gondoskodó, és lehet rá számítani otthon, a gyereknevelésben is. „Az egyenlőségelvűség egyre szexibb kezd lenni”.

De azért azt túlzás lenne állítani, hogy a #MeToo kampány hurrikánként söpört volna végig az országon: Nagy Beáta arról számol be, hogy még a Corvinus Egyetem egyik csoportjában, azaz privilegizált helyen is a hallgatók fele nem is hallott a zaklatási ügyről az első napokban, azóta pedig a társadalom jelentős része úgy gondolja, hogy ez az egész ügy „fel van fújva”. A férfiaknak pedig nehéz kapcsolódniuk a #MeToo-kampányhoz, hiszen az áldozatközpontú, így inkább csak azok használták, akik érintettek voltak.

Ráadásul a magyar botrányokban elhangzó bocsánatkérések sem tűntek éppen szívből jövőnek és őszintének, pedig a beismerés tudja újra megteremteni az áldozatok számára is biztonságosnak érzett közeget. „Nagyon elviszi a diskurzust, ha ehelyett morálisan meglincsel valakit a társadalom” – mondja a pszichológus. „Mivel ezek a helyzetek sajnos teljesen mindennaposak, el kell kezdenünk gondolkodni azon, személyesen mit kezdjünk velük. A lincselés helyett inkább azt kéne kitalálni, hogyan lehet helyreállítani a zaklatásokkal is kibillent hatalmi egyenlőtlenséget. A #MeToo lényege, hogy kimondatott:

tényleg valami szörnyű történt, és nem csak az áldozatok egymagukban érzik így,

hanem melléjük állt a társadalom is. Ez az első pont ahhoz, hogy majd valahogy tovább tudjunk lépni.”