Ilona
17 °C
33 °C

Alföldi boszorkányüldözése nem is lehetne aktuálisabb

Kritika Alföldi Róbert szombathelyi A salemi boszorkányok-előadásáról

SAD9729
2018.06.01. 19:27

Sok író, költő vagy történelmi személy mondta: a lényeg az, hogy az ember a szíve mélyén, belül igaz maradjon az elveihez, az erkölcsökhöz és a hitéhez, akárhogy is gyűri meg az élet a felszínt. De Arthur Miller ennél sokkal szigorúbb volt A salemi boszorkányok című klasszikusában, a drámában, amely a legpontosabban magyarázta el, hogy is működik – szó szerint és metaforikusan – a boszorkányüldözés. Szerinte

nem elég belül igaz embernek maradni, de annak is kell látszani.

Nem lehet együttműködni erkölcstelen, embertelen, elvtelen vagy bármilyen módon romlott emberekkel vagy rendszerekkel arra hivatkozva, hogy a lényeg úgyis csak az ember saját lelkiismerete. A boszorkányperben aljas indokból és igaztalanul megvádolt John Proctornak csak ki kéne állnia a nép elé, és bűnösnek vallania magát, hogy megkíméljék az életét. De ő azt mondja: neki is csak egy neve van, és ha azt az egyet besározzák, soha többé nem mutathat példát a fiainak. És ha így tesz, azzal meggyalázza azokat is, akik inkább választották a halált, mintsem hogy a hazugsághoz, az elnyomáshoz, a törvények megcsúfolásához asszisztáljanak.

És ez a kérdés ma Magyarországon nagyon aktuális, ha nem is élet-halál harc formájában. Dolgozhat egy liberális egy antidemokratikus szervezetben, és megnyugtathatja magát azzal, hogy rajta nem múlik, a szervezet működne nélküle is ugyanolyan jól? Dolgozhat egy demokrata egy alapvető demokratikus értékeket sárba tipró főnöknek, amíg neki magának nem kell a meggyőződése ellen cselekednie? Mit fogadhat el egy ellenzéki az államtól?

És hogy ilyen kérdésekről van igazán értelme a színházban beszélni, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, ami nemrég pont az előadás rendezőjével, Alföldi Róberttel történt: nyíltan politikai okból tiltotta be egy előadás pécsi vendégszereplését a Zsolnay Központ vezetője, Vincze Balázs, arra hivatkozva, hogy szerinte a főszereplő Alföldi politikai aktivista, a vele készült előadás pedig így politikai kampány. Tette ezt az a Vincze Balázs, aki, mielőtt kinevezték a kormányközeli Zsolnay vezetői tisztjére, maga is művész volt.

Magyarország az az ország, ahol nem egy politikus, nem egy Aczél elvtárs, hanem egy művész cenzúráz egy másik művészt.

(Mindez már jóval az után történt, hogy Alföldi igent mondott volna a szombathelyi Weöres Sándor Színház felkérésére, tehát az előadás nem erre válaszul született: csak a körülmények értek fel a hatvanéves színdarab mondanivalójához.) Mit kéne tennie egy ilyen helyzetben a többi művésznek? Szabad ez után a Zsolnayban fellépni? Legitimálja ezzel a cenzort az, aki igent mond neki? Lehet függetlennek maradni?

Miközben persze egyáltalán nem biztos, hogy Millernek igaza van: a drámában Proctor inkább azt választja, hogy a három gyereke árván nőjön fel, mintsem hogy egy erkölcsileg megsemmisült apával, ami azért elég erős állítás. De mindegy is, mert a színház célja nem a meggyőzés kell, hogy legyen, hanem az elgondolkodtatás, és aki már átgondolja, hogy kinek van igaza, a szentként kötéllel a nyakán álló apának, vagy a szent apa holtteste mellett a fiúknak, az máris kapott valamit a színháztól. És ez a mai magyar, végletesen kockázatmentes, a biztos léptekkel a semmitmondás felé vágtató, konfliktuskerülő színházi szcénában nagyon nagy szó.

És ez csak A salemi boszorkányok végkövetkeztetése, idáig is hosszú és rögösen gondolkodós út vezet. A történet azzal kezdődik, hogy néhány lányt rajtakapnak, amint nem minden kamaszos szexualitástól mentes játékot űznek az éjjeli erdőben: a gyerekes szertartásféleségen ki-ki szeretőt szeretne magának bűvölni, vagy rontást küldeni a szerető feleségére. Aztán a lányok rájönnek, hogy a korrupt pap és a bigott falubeliek előtt könnyen tisztára moshatják magukat, ha azt állítják, valakik rájuk szabadították az ördögöt. És a terv nagyon is jól bejön, mert senki se vágyik másra, mint arra, hogy bűnbakot találjon, vagy eltakarítson az útjából másokat: a több magzatát elvesztő anya felelőst akar találni a megmagyarázhatatlanra, a birtokos örülne, ha boszorkányságért lecsuknák a haragosát, mert akkor elárvereznék a földet, amire a foga fáj, a lány pedig úgy érzi, a vele korábban félrelépő Proctor nadrágján újra megnyílna a gomb, ha a felesége eltűnne az útból. Úgyhogy hamar mindenki boszorkány lesz, aki bárkinek is útban van.

De a valós eseményeken – a 17. század végi, Massachusetts állambeli boszorkánykivégzések krónikáján – alapuló A salemi boszorkányok nemcsak az alaptalan feljelentgetések pszichológiájáról mond el sokat, de arról a közegről is, amelyben ez lehetséges. Arról, ahol az állampolgár nem remélheti, hogy a törvények biztosan meg fogják védeni, ha ártatlan, hiszen a törvények alkalmazóit más érdekek vezérlik, nem a tisztesség. Miller azt mondja:

nem lehet élni egy olyan országban, egy olyan világban, ahol tisztességtelen emberek kezében van a törvény.

Mindezek önmagukban is erős üzenetek, de megrázóvá csak egy jó előadásban válhatnak. Egy olyanban, mint amilyen Alföldi Róberté Szombathelyen: pontosan elemzett helyzetekkel és emberek közti kapcsolatokkal, remek színészekkel, akik további rétegeket tudnak hozzáadni ehhez az elemzéshez, sokat mondó látványvilággal és jó érzékkel az ellenállhatatlanul működő, de egy pillanatig sem olcsó hatáskeltéshez.

Alföldi Róbert egy percig sem akar úgy tenni, mintha a 17. században járnánk: Kálmán Eszter díszlete egy tipikus kelet-európai közösségi ház belső tere, olyan olcsó falemez-borítással, tipikus panelházba illő, szovjet bútorokkal, amit az elmúlt ötven évben bárhol és bármikor el lehetne képzelni Magyarországon. De a hely és idő alighanem a rendszerváltás utáni évek magyar faluja: a közösségi ház ajtaja fölött már ott a magyar címer, de még ott porosodik félredobva a szekrény tetején a vörös csillag. Minden ismerős: alighanem a bálából válogatott, turkálós ruhák mindenkin, susogós mackó, nájlon kötény – mert ha egyszer a problémafelvetések maiak és hétköznapiak, akkor miért ne lennének maiak és hétköznapiak a ruhák is?

Az is ismerős, ahogyan a jelmezeket is tervező Kálmán Eszter és Alföldi a magyarosch ruhákról gondolkodnak: mindig az bújik kékfestett pendelybe, csipkés blúzba, bocskaiba, aki azt akarja bizonygatni, hogy ő másokat is képvisel. Aki arra használja a hagyományt, hogy támogatást lopjon magának, és szavak nélkül is bizonyítsa, hogy nincs egyedül – az idegenből hívott, életről-halálról döntő bíró, vagy a kamasz lányok, akik a fő feljelentők szerepében tetszelegve igazságosztónak akarják hazudni magukat.

A szombathelyi előadás három fő tartóoszlopa három színész, Hartai Petra, Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter. Bányai (Proctor) főszereplőként hatalmas utat jár be: kanca után prüszkölő vad csődörként kezdi a futamát, majd egy otthont átmelegítő, szerető férjjé szelídül, hogy végül, mire minden módon megtépázza az élet és a hatalom, vérző szájjal, törött lábbal és keresztülszúrt lélekkel hőssé váljon – színészileg alighanem utóbbi a legnehezebb feladat. De Bányai képes egyszerre játszani külsőséggel – felszakadt száj miatti selypítéssel, erős testi jelekkel – és bensővel, hogy a szemünk előtt szülessen és szilárduljon meg benne mindaz az elhatározás, amiről végső soron az egész dráma szól.

Bánfalvi Eszter Proctor feleségeként különös jelenség, mert az ember a leghátsó sorból, több tíz méternyi távolból is úgy érzi, végletes szerénysége és jámborsága olyan halkszavúvá teszi őt, hogy valamiféle csoda, hogy mégis halljuk – mert persze halljuk – ugyanúgy, mint a többieket. Bánfalvi ezzel az erőtlenségben rejlő erővel tökéletesen tudja érzékeltetni azt, ami Alföldi rendezéseiben sokszor visszatérő elem: hogy a nagyhatalmi harcok mindig a kisember hátán csattannak a legnagyobbat. Hiszen olyan végignézni ennek a szelíd teremtésnek a megtöretését, mintha egy apró madarat taposna szét egy saras bakancs: lehetetlen nem megrendülni tőle. Ráadásul Bányai és Bánfalvi kettősének működését Alföldi egy kicsi, de emlékezetes ötlettel teszi még átélhetőbbé: bár látjuk, hogy borzasztóan elsózzák az ételt, Bányai rezzenéstelen arccal lapátolja be, amit a felesége elé tesz, sőt érezhetően nemcsak mondja, de tényleg boldogan eszi meg azt. Banális dolog, de nehéz lenne pontosabban kifejezni a mélyről jövő összetartozást.

De hogy az előadás egésze szívbemarkolóan megrázó tud lenni, annak felelőssége jórészt Hartai Petra vállát nyomja. Hartai Proctorék nagyon egyszerű szolgálólányát játssza: ezt a „nagyon egyszerűséget” nem könnyű úgy megmutatni, ahogyan ő teszi. Mert ezen a lányon látszik, hogy tényleg nem éri fel ésszel a hatalmi manipulációkat, és, mint valami bibliai példázatban, neki muszáj tényleg csak a tisztességére hallgatnia, hogy megértse, miért is rossz hazug vádakat terjeszteni. Majd szembe kell néznie a saját korábbi hibájával, és vállalni is a következményét, tényleg semmi másért, csak hogy megfeleljen a jóemberség követelményének, apró hangyaként állva meg a törvényszék óriásai előtt. És Hartai bírja, pedig már az üvöltés ereje is csaknem elsodorja, és a színésznő nem is mutatja erősebbnek figuráját annál, mint amilyen gyenge, hogy ettől még átélhetőbb legyen a rá nehezedő teher nyomása.

Ezek után pedig egészen megrendítő, és az előadás legmaradandóbb jelenete, amikor mégis megtörik. A kamasz lányok újra a jól bevált módszerhez nyúlnak – szép, ahogyan a vezetőjüket játszó Fekete Linda eleinte szerelmi bánattól zaklatott arcát megkeményíti a visszautasítás és a bosszúvágy –: újra boszorkányságot kiáltanak, és egy önkívületinek hazudott, orgiaszerű vonaglásban közrefogják a lányt, és letépik róla a ruhát.

Hartai Petra szenvedése pedig úgy változik őrületté, hogy azt nehéz elfelejteni, ahogyan a ruhák leszaggatása a minden értelemben ártatlan lányról is olyan erős kép, ami súlyt képes adni bármilyen előadásnak.

Alföldi rendezése az ilyen „nagy” jelenetek miatt is igazán kiforrott, de azért is, mert közben hemzsegnek az apróbb ötletek. Mint amilyen a női szexualitás ábrázolása. Az előadásban ez sose szerepel a helyén: vagy szégyenteljes dolog, vagy bűn, vagy fegyver, vagy erőszak tárgya – ami ki nem mondott utalás arra, hogy az ilyesféle tabusítás is mennyi kárt tud okozni a fejekben. Jó, ahogyan a Millernél fekete nő – akit természetesen kisebbségiként elsőként vádolnak meg az ördöggel való cimborálással – itt cigány lesz, ki nem mondva, de a jelmezzel mégis finoman egyértelművé téve.

De miközben a szombathelyi A salemi boszorkányok sok tekintetben magasan kiemelkedik az évad előadásai közül, épp mondanivalójának húsba vágóságával, kivitelezésével és fontosságával, addig mégis felhívja a figyelmet pont a Magyarországon a rendszerváltás előtt megacélosodott, sorok között kacsintgatós színház korlátaira is. Mert bár ez az előadás remekül meg tud fogalmazni olyan örök érvényű állításokat, amelyeket a mai magyar közönség továbbgondolva magára vonatkoztathat, mégsem tud igazán erősen arról szólni, ami itt és most körülvesz bennünket.

Miller a mccarthyzmus parabolájaként írta a szöveget: a hidegháborúban az amerikai állam maga várta el a művészektől, hogy boldog-boldogtalant feljelentsenek „nemzetellenes”, kommunista tevékenységért, derékba is tört ettől jó pár karrier, hiszen ezt a vádat aztán igazán könnyű rásütni bárkire. Így viszont, mivel persze a dráma remek, sok minden aktuális benne továbbra is, de sok minden nem az. Ma Magyarországon a lelket eladni leginkább a politikai hatalomnak szokás, a probléma rendszerszintű – míg Miller az egyéni érdekekről beszél (az ellenfelek kisstílű félreállításáról, szerelmi bosszúról). Ma a törvények védelmező erejéhez azért férhet kétség, mert a politikusok maguk vetik el a demokratikus fékeket, és nem azért, mert az egyház beleszólna a világ hatalomba, és nem azért, mert erkölcsi indokokat értelmez át a hatalom kénye-kedve szerint. Az uszítás ma Magyarországon egészen máshogy, nem alulról építkezve, hanem fentről indítva történik, nem egymás, hanem népcsoportok ellen. Márpedig a dolgok menetében ezek alapvető fontosságú dolgok a drámában: azaz A salemi boszorkányok egy alapvetően más típusú problémát elemezve jut el fontos következtetésekig.

Aki akarja, természetesen ki tudja olvasni a sorok közül azt, ami áttételesen az ezt az előadást a jelenben, ezen a földrajzi helyen körülvevő társadalomra is igaz lehet. De a kulcsszó itt az „aki akarja”: aki nem értette már az előadás előtt is, hogy mi a gond ma Magyarországon az uszítással, a törvényalkalmazással, politikának behódolással, azt az előadás valószínűleg nem gondolkodtatja el arról, amiben él, „csak” saját értékeiről – ami természetesen sokkal több és jobb a semminél. De újra felveti a kérdést: biztosan alkalmas-e a magyar színház általános gyakorlata, a sok évtizedes-évszázados klasszikusok elővétele arra, hogy igazán releváns megállapításokra ösztönözzék a nézőt arról a közegről, amelyben élnek?

Ne maradjon le semmiről!